Gyerekfejek az oltáron, HUNNIA 116. számA forradalom után a bécsi kamarilla tökélyre fejlesztette korábbi módszerét és a magyar törekvések ellen a nemzetiségeket játszotta ki. Pedig milyen szépen indult minden. A nemzetiségek, a szerbek, a románok és a szlovákok egymás után üdvözölték az akkor még közös érdeknek tekintett forradalom kitörését. Elsőként a szerbek váltottak hangot. Bár a március 21-i újvidéki szerb gyűlésen még Djordje Stratimirovics, a későbbi vezér is feltűzte a nemzetiszínű kokárdát, de az egy hét múlva következő gyűlésre már levette, sőt a többiekkel együtt követelte, hogy a szerbek évenkénti nemzeti kongresszusai kérelmeit az ország kormányát kikerülve, közvetlenül az uralkodó elé terjesszék. Küldöttségük április elején még barátságosan tárgyalt Kossuth Lajossal, csupán azon volt vitájuk, hogy a magyar miniszter nem ismerte el, hogy hazánkban önálló szerb nemzet létezhet. Ez esetben külön kormányt is, majd saját országrészt is követelhetnének vetette ellen. Mire Stratimirovics közölte, hogy akkor igényeiket "másutt fogják keresni". Kossuth feltételezését a magyarországi ortodox egyház székhelyén, Karlócán megtartott szerb gyűlés már egy héttel később igazolta, hiszen az önálló szerb Vajdaság kialakítását követelte. (Vajdaság tervezett területén akkor a szerbek a lakosság felét sem tették ki!) A magyar nemzeti liberálisok alátámasztottnak láthatták azon félelmüket, hogy a frissen kivívott viszonylagos függetlenséget hátba támadja a nemzetiségek fellépése. Ebben a bizonytalan helyzetben még a korábbinál is fontosabbnak tartották az ország területi épségének fenntartását. Az első csata, az első halott A következő, május közepi, karlócai gyűlésen Rajasics érsek már meghirdette a magyarok elleni fegyveres harcot. Rövid időn belül húszezer szerb nagyrészt határőr fogott fegyvert és a hozzájuk csatlakozott több mint tízezer szerbiai önkéntessel együtt jóval meghaladták a velük szemben felvonultatható magyar haderő hatezres létszámát. E csapatok vezetőjét, Hrabowsky altábornagyot a szerbek június tizedikén felkeresték, és védelmet kértek tőle a magyarok ellen, hiszen ő is a császárt szolgálja érveltek. A visszautasítás után megfenyegették, hogy kiűzik Péterváradról. Két nap múlva Hrabowsky Karlóca ellen kémszemlére vonult, és a szerbek lőttek. Ekkor tört ki a forradalom első csatája és kezdődött el a szabadságharc. Az első halottunk személyét szimbolikusnak tekinthetjük, hiszen a magyar szabadságharcért először Weinhengst hadnagy, egy szepességi szász hazafi áldozta életét. Bár az összecsapásból a magyarok kerültek ki győztesen, a szerb fejedelem levette álarcát addig tagadta, hogy támogatja a vajdasági szeparistákat és kitüntette Stratimirovicsot. Ettől kezdve papjaik vezetésével özönlöttek Szerbiából a martalócok hazánk földjére. Szemük előtt a meggazdagodás és Nagy-Szerbia képe lebegett. Sietve megkezdték rabló hadjárataikat a környék falvai ellen. Nemcsak a magyar falvakban, hanem a többi nemzetiség lakóhelyein is "tisztogattak", mészároltak. Románok a szerbek ellen Először Szentmihály hazafias érzelmű román lakossága szállt szembe fegyverrel a szerb támadókkal. Kezdetben nem sok siker termett az ország védelmére hivatott fegyvereknek. A kor nagy történésze, Horváth Mihály ennek okát abban látta, hogy a csapatokat a régi hatalomhoz húzó főtisztek vezették. Kritizálta a minisztérium vezetését, mert nem cserélte le őket: "kik a nemzeti reformot végrehajtották, megfoghatatlan s menthetetlen félszegségből féltek a reformot a katonaságra is kiterjeszteni". Ez veszélyes, "minthogy hazánknak éppen hadi ügyeibe oltotta be az osztrák kormány legmélyebben a maga kényuralmát". Június végére megérkeztek a fiatal tisztek és az új honvédek. Akkortájt a legnagyobb csaták Fehértemplom városának védelméért folytak. Itt tűnt ki hősiességével a kassai 9. honvédzászlóalj, amelyet később vörös sipkásoknak neveztek el. A szerbek ostora Damjanich Ekkor vált ismertté a 3. zászlóalj szerb származású őrnagya, Damjanich János is, aki látva a kegyetlenkedéseket, megtagadta véreit. Itt harcolt az örmény származású Kiss Ernő alezredes is. Aradon is közös volt a sorsuk... A szerbek július 11-én, azon a napon, amikor Kossuth a veszélyben lévő haza védelmére katonákat kért az országgyűléstől Versecet támadták, de visszaverettek. Bosszúból ismét a falvakra vetették magukat. Sorban dúlták fel Écskát, Torast és Földvárt. Földvárra 17-én vonultak be a felszabadító magyar csapatok és a korábbi kegyetlenkedéseket is fölülmúló gaztett nyomára bukkantak. A templom oltárán harminchét levágott gyerekfejet találtak, gondosan gúlába rakva, átszúrva szerb zászlóval. Közvéleményünk megdermedt a döbbenettől. Az újkori Magyarország először tapasztalta meg, hogy mit jelent, ha a Balkán belátogat a Kárpát-medencébe, és milyen következménye lehet, ha a gyűlölködő szomszéd fegyveresen fölébe kerekedik. Pedig a java még hátra volt...
Kecskés János
|