Zsidó írások elemzése
A zsidókérdéséről
Nehéz-Posony István:
Édesapám hagyatékából került elő egy figyelemreméltó könyv, amelynek adatain a jelen írás túlnyomó része alapszik. Apám precíz ember és gondos ügyvéd volt, ezért kénytelen volt ronggyá forgatni a könyvet az állampolgársági és büntetőügyekben, hogy ügyfelei számára megleljen bizonyos lyukakat, amelyek a jogrendszer sűrű szövetén keletkeztek az idők során. Konkrét esetekkel nem untatom az olvasót, csupán a könyv állapotát s a buzgó használat indokát magyarázom. A vaskos kötet címe: A zsidók egyenjogúsítására és külön jogrend alá helyezésére vonatkozó jogszabályok, írták dr. Tóth László kir. törvényszéki bíró és dr. Ribáry Géza ügyvéd, kiadta a Hungária Könyvkiadó Budapesten, 1939-ben, vitéz Bánó Lehel felelős kiadásában.
A könyv tulajdonképpen kompiláció: két részből áll. Az elsőben azokat a jogszabályokat ismerteti, amelyeket a XIX. század folyamán a polgárosuló Magyarországon a liberális eszmék térnyerése folytán az általános jogegyenlőség értelmében hoztak meg a zsidók egyenjogúsítása érdekében, míg a második - sajnos sokkal terjedelmesebb - részben összeállítja és közli azokat a törvényeket és rendeleteket, amelyek a zsidók jogfosztásáról a kiadásig megszülettek, ez utóbbiakat szemérmesen "külön jogrend alá helyezés"-nek nevezi. Itt mindjárt tegyünk két megjegyzést. Az első: már az előszó szükségesnek tartja rögzíteni, hogy e jeles jogi szakmunka "pártatlanságának és politikamentességének hangsúlyozása jelentkezik a szerzők személyében is, akik közül az egyik vitathatatlanul keresztény bíró, a másik zsidó ügyvéd". A másik megjegyzés: noha a kompiláció a külön jogrend alá helyezés cím alatt szám szerint 4 törvényt, 6 miniszterelnöki rendeletet és további 6 szakminiszteri rendeletet közöl, a gyűjtemény kiadásának időpontjában még nem született meg a zsidók jogfosztásáról szóló jogszabályok legdurvábbika, az 1941 augusztusában kelt szégyenteljes és embertelen Harmadik zsidótörvény, amely bűncselekménnyé nyilvánította a "fajgyalázást" (zsidónak minősülő személy által nem zsidóval folytatott nemi érintkezést),
és "jogi" alapul szolgált a zsidónak minősített hatszázezer magyar állampolgár elhurcolásához, megkínzásához, megsemmisítéséhez.
Megjegyzés ehhez: A 600 ezres legenda sok félreértésre adott alkalmat. Néhány szám:
Mindezen megjegyzések előrebocsátása mellett is érdemes a könyvet áttanulmányozni, mert értékes ismereteket nyerhetünk a mostanában olyannyira "megbeszélni" kívánt "zsidókérdés" problémaköréhez. Jogtörténeti adalékok A zsidókérdés - úgy látszik - egyidős a magyar államiság történelmével. A korai keresztény Magyarországon már voltak zsidó lakosok, amire abból is következtethetünk, hogy királyaink dekrétumokkal szabályozták jogaikat és kötelességeiket. Azt nem mondhatjuk, hogy középkori uralkodóink következetesek lettek volna a zsidósághoz fűződő érzelmi viszonyukban: inkább e viszony változandóságára találunk példát e korai jogalkotási periódusban. Szent László dekrétumainak első könyvében például ekként rendelkezik: "Ha zsidó keresztény asszonyt vesz társul, vagy valamely keresztény személyt szolgaságban tart az ő házánál, vegyék el tőle és adják vissza szabadságát, aki pedig eladta volt, attól vegyék meg az árát és legyen az a püspök jövedelme (10. fejezet). Ha valaki vasárnapon vagy ünnepnapon munkánál talál egy zsidót, ez, hogy a kereszténység meg ne botránkozzék, veszítse el azokat a szerszámokat, melyekkel dolgozott (27. fejezet)." Könyves Kálmán dekrétuma konkrét tilalmakat szab (74. fejezet): "Senki a zsidók közül keresztyén cselédet venni vagy eladni vagy magánál szolgaságban tartani ne merjen." És a 75. fejezet 1 §: "Zsidók, ha módjuk van benne venni, bírhatnak ugyan mezei jószágot, de ő nekik sehol másutt, hanem csak püspöki székhelyen legyen szabad lakniuk." Ezekkel a királyokkal szemben IV. Béla sokkal türelmesebb: engedélyt kér és kap a pápától arra, hogy a közjövedelmeket zsidóknak és pogányoknak eladhassa (bérbe adja), rendezi a zálogügyleteket, eljárási szabályként állítva fel, hogy zsidó ellen keresztény tanúságtétele csak zsidó tanúságtételével együtt fogadható el. Zsidó ünnepnapján a zálog kiadására nem kötelezhető, aki pedig erőszakkal veszi el a zálogot, azzal szemben úgy kell eljárni, mint a királyi kamara megsértőjével.
Megjegyzés: Az író itt elfeledkezik egy fontos személyről. A Magyar Birodalom bukásában szintén hatalmas szerepe volt egy Fortunatus Imre nevű zsidónak, aki társaival együtt olyan mélyre süllyesztette a közállapotokat, hogy a birodalom már nem tudott ellenállni a török hatalom mohácsi rohamának.
III. Ferdinánd a zsidókat olyanoknak tartotta, "mint akik az ország jogainak nem részesei, hűtlenek és egészen lelkiismeretlenek". II. József, a polgárkirály e tekintetben is felvilágosult uralkodónak bizonyult: megengedte a szabad királyi városokban való letelepedésüket, megnyitotta előttük az egyetemeket és céheket, eltörölte a megkülönböztető ruhajelet (a ruházat bal oldalán viselendő vörös, kerék alakú folt viselését még IV. László rendelte el 1272-ben). A XIX. század reformtörekvései, a liberális elvek e téren is gyökeres változást hoztak. A francia polgári forradalom eszméi: a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas jelszavával fémjelzett elvek a magyar történelemben a nemzetté szerveződés és a polgári jogegyenlőség szellemi hátterét jelentették. Ki kellett mondani azt, amit a szellem emberei az ókori zsidóktól és az őskeresztényektől kezdve a reneszánsz humanistáin át a felvilágosodás híveiig mindig is tudtak, hogy Isten és törvény előtt minden ember egyenlő. (Csak érdekességként jegyezzük meg: a zsidó népnek - ellentétben az európai népekkel - soha nem volt arisztokráciája, azaz születési előjogokon alapuló kiváltságokkal bíró rétege.)
Megjegyzés: Igen, ez zsidó taktika.Ezzel a fogással kerülték el azt, amit ők Európában tettek, azaz korrumpálni a nemességet, beférkőzni közéjük, pénzügyi trükkökkel függővé tenni őket, és saját népük ellen uszítani őket. Ez fordítva nem lehetséges, mert a zsidó vezetők valóban a leggazdagabbak és legtanultabb talmudisták, akik szilárdan népük mellett állnak és ezért szükségszerűen mindenki mást engesztelhetetlenük gyűlölnek és megvetnek. Valószínűleg többek között ez magyarázza meg a azokat keresztényi elvekkel teljes ellentmondásban álló, erkölcsi nihilizmust tükröző, rasszista alapú értékrendet és az abban gyökerező, kirekesztő és gátlástalanul nyerészkedő magatartásformákat, melyek a zsidókra annyira jellemzőek.
Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc bukása után az abszolutizmus némi visszaesést hozott: így a zsidók nem lehettek közhivatalnokok, vámbérlők, és bizonyos ingatlanokat sem szerezhettek meg, ez az állapot azonban az 1860. februári pátenssel megszűnt. A kiegyezés magával hozta a tényleges és teljes egyenjogúsításra vonatkozó szabályokat, amelyek között az 1867. évi XVII. törvény az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok szempontjából, az 1879. évi L. törvény az állampolgárság, az 1894. évi XXXI. törvény a polgári házasságkötés szempontjából, s végül az 1895. évi XLII. törvény az izraelita vallás törvényesen bevett voltáról az állampolgári lét minden részletében igyekezett a megkülönböztetéseket eltörölni.
(Valószínűleg csak a jogászokat érdeklő jogtechnikai részlet: az 1938. XV. törvény, az első zsidótörvény elfelejtette hatályon kívül helyezni a korábbi jogegyenlőségi törvényeket.) A huszadik század fordulójára tehát kialakult az a törvényi helyzet, hogy szigorúan vett jogi eszközökkel nem lehet megválaszolni azt a kérdést: ki zsidó, ki nem. A törvény előtti egyenlőség demokratikus gondolata elfoglalta helyét a magyar jogban is, ezzel elvileg magukra az egyedül illetékes állampolgárokra bízva saját identitásuk meghatározását mind vallási, mind etnikai értelemben. A vallás nyilvántartása ugyan előírás volt bizonyos helyeken, így például az anyakönyvi nyilvántartásokban is, sőt, az igazságszolgáltatás nacionálé adataiban is, ám jogilag különbség zsidó és nem zsidó között nem létezett. Ezen a ponton azonban szükséges leszögeznünk a következőket: a XIX. század végéig a történelemben nem volt vitás, hogy "a zsidók" különböznek a lakosság többi részeitől, részben az - Európa más országaiban is gyakorolt - megkülönböztető törvények és szokások által, részben saját szokásrendszerük, vallási előírásaik alapján. E sok évszázados kirekesztettség megnyilvánult a különböző tilalmakban, amelyek az ingatlanszerzésre, egyes foglalkozások gyakorlására, állások betöltésére vonatkoztak, s ehhez társult az a szellemi-erkölcsi kitaszítottság, amellyel a keresztény egyház antijudaizmusa sújtotta a zsidó vallásúakat.
Megjegyzés: Itt nem említi meg az író, hogy a zsidók kirekesztettsége nagy részben saját céljuk volt, a gettók létrehozása saját akaratuk volt, saját iskoláik és zsinagógáik építését ők szorgalmazták, és nem környezetük. Környezetük szerepe kizárólag annyi volt, elfogadták azt, hogy ők el akarnak különülni. Gyakori tévtan az is, hogy zsidók elől el volt zárva minden más foglalkozás mint a pénzkölcsönzés. Ennek éppen az ellenkezője igaz: A Talmud lebeszéli a zsidót a földművelésről, mint foglalkozásról. Így oktat ki a Talmudban Eleazár rabbi: "Mindaz a zsidó, akinek nincs telke vagy földje, nem ember... Egy kézimunka sem oly kevéssé gyümölcsöző, mint a földművelés. Látott egy földet, amelyen széltében kelkáposzta volt ültetve és így szólt: Ha mindjárt egész hosszában káposzta lenne is beléd ültetve, még akkor is jobb náladnál az üzlettel való foglalkozás". Európai uralkodók minden kísérlete arra, hogy a zsidókat más foglalkozási ágak űzésére rávegyék, hiábavaló volt. Angliában a 13. században lehetőségük volt föld szerzésére, de tíz év után több százból egyetlen egy sem lett földműves. Ugyanez volt a helyzet Oroszországban is, ahol falvakban csak földművelés céljára települhettek volna le, amit nagy jogtiprásként jegyez irodalmuk.
Mindehhez járult rengetet tévhit, babona a zsidósággal szemben, amelyeknek csúcspontját képezte a tiszaeszlári vérvádper. Ennek nem is a végkimenetele (Eötvös Károly védői közreműködése mellett az alaptalanul gyilkossággal vádolt zsidók felmentése) a meglepő, hanem inkább az, hogy a korabeli vádhatóság készséggel elhitte a faji motivációjú gyilkosságot.
Megjegyzés: Ez a hozzáállás több mint furcsa. Lehetne rasszista magyargyűlölőnek is nevezni.
Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat. ,
A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói, vagy törvényszéki iratban sem fordult elő, mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta, - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.
"Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne."
Némi szociológia E - maga nemében első - koncepciós perhez fűződik Istóczy Győző vármegyei szolgabíró és országgyűlési képviselő föllépése a maga nyílt antiszemita programjával, amelyhez önálló pártot is alapított. Téziseinek a Palesztinai beszéd címen hírhedetté vált irományában, valamint a Füstölő című rövid életű zsidógúnyoló vicclapban adott hangot. Noha jelentős politikai erőt sem személye, sem pártja nem képviselt, működése amiatt mégis figyelemreméltó, mert nyilvánvalóan létezett a lakosságnak olyan csoportja, amely eszméinek fogyasztója lehetett. Nézzük meg azonban közelebbről, valójában kik ellen is léptek föl a századvég antiszemitái. A magyarországi zsidó lakosság kialakulására és fejlődésére nézve Hóman-Szekfű Magyar története a következőket írja: "Fejlődése kezdetén van (a török hódoltság idejében) a hazai zsidóság, mely eddig túlnyomóan az osztrák tartományokból szivárgott be, most azonban a török pártfogása alatt délről közelíti meg az országot. (...)
Megjegyzés: Figyelemre méltó megjegyzés. A mongol a török és az angol világhódító törekvés hátterében bizonyíthatóan ott van a zsidó elem. A zsidók és a törököknek különleges kapcsolatuk volt mindig is, amíg a törökök Magyarországon voltak, a zsidó hozzájuk húzott, az ún. ifjútörök mozgalom vezetői szinte kivétel nélkül zsidók (Vezetőjük Kemál Atatürk volt.)
1720 körül a hazai zsidóság száma 11.000-en alig emelkedett felül. (...) Számuk 1785-re 75.000-re emelkedett. Mária Terézia kormánya általában nem kedvezett nekik, alatta a városok továbbra is fenntartották korlátozó és kitiltó rendszabályaikat, (...) a zsidóság nyugodtabb megmaradását és terjedési lehetőségeit általában a nagybirtokosok biztosították a földesúri védelem jogi intézménye segítségével. (...) A védelem alatt álló zsidó - Schutzjud, magyarul zsidó jobbágy - az úrnak adót fizet, elismeri maga felett annak úriszéke illetékességét, viszont a birtokos a nemesi kúria salva guardia-jogán oltalmat nyújt neki. (...)
-------------------------
------------------------
De hozzájárulhatott a növekedéshez a zsidó lakosság népszaporodási mutatójának - az 1910. évi népszámlálás adatai szerint - az országos átlagot jóval meghaladó aránya (12,3 százalék, szemben a teljes lakosság 7,9 százalékos mértékével).
Megjegyzés: Ez Molnár Ferencet tekintve nem helytálló, hiszen ő sikereit német nyelvterületen érte el. (Hattyú).
Ám itt rögtön hangsúlyozni kell: ezeknek a jeleseknek eszükbe sem jutott soha, hogy ők mint zsidók töltöttek volna be bárminő szerepet, magukat csakis és kizárólag magyar íróknak, magyar értelmiségieknek tekintették. Származásukat csak az első világháborút követően megerősödő antiszemitizmus vetette szemükre, s ez az 1920-al kezdődő jogalkotásban manifesztálódott.
Újra egy megjegyzés: Az író elfelejti kifejteni, hogy mi történt 1920-ig Magyarország kárára, melynél rosszabb egy nemzettel nem történhet: Az elzsidósodott sajtó (Est, Népszava, stb) már a század elejétől folyamatosan magyarellenes uszítást végez, fő témájuk a nemzetiségek elnyomása, magyarosítása, hamis adatokkal, magyarellenes jelszavakkal operálnak. Az I. vh, melynek kirobbanása elsősorban zsidó aknamunka következménye (Ferenc Ferdinánd gyilkosa, Princip zsidó és szabadkőműves, két társa is szabadkőműves), II. Vilmost pedig zsidó tanácsadói (Rathenau, Ballin, ...) veszik rá a Habsburg ház bátorítására, hogy elkezdjék a háborút). A háború során a zsidók mint a papírbakancsok, csalánruhák készíttetői és szállítói sok magyar katona halálának okozói és szállításaikkal nagy jövedelemre tesznek szert
Az első és második "numerus clausus" törvény Az első világháború következtében összeomlott az ország társadalmi-gazdasági élete. A történelmi Magyarország területének kétharmad részét elveszítette, a Monarchia megszűnt, a nyersanyagforrások túlnyomórészt az utódállamok területére kerültek, a lakosság többsége gyakorlatilag éhezett, nem működött az ipar, a kereskedelem, a közlekedés. Az általános nyomorban fogant közhangulat bűnbakot keresett - és ahelyett, hogy számba vette volna a szétesett Monarchia működési rendellenességeit, a megoldatlan nemzetiségi kérdést, a gazdasági válságot -, és azt meg is találta a zsidóságban. Hiszen olyan egyszerű következtetés volt. Miért éhezik a magyar? Hát azért, mert a zsidók jóllaknak, eleszik a magyar ember elől a kenyeret.
Megjegyzés: Ennél sokkal többet lehet a zsidó országrombolók szemére vetni, lásd fönt. Amit még megjegyezni érdemes: A zsidó rombolás, pusztítás, gyilkosságok idején soha, egyetlen szentéletű rabbi, vagy a zsidóság egyetlen, állítólag még olyan kulturált vezetője sem emeli fel szavát a hazudozás, a pusztítás és a gyilkolás ellen. Ellenkezőleg: Védik és támogatják fiaik és leányaik kegyetlenségét, hazudozását, mindezt idealizmusnak és hasonlóknak nevezik.
Miért van annyi munkanélküli értelmiségi? Mert a zsidók elhalásszák a legzsírosabb állásokat a magyarok elől. És csak nézzük meg a színházakat vagy az újságokat! Csupa zsidó csinálja azokat is. A közhangulatot meglovagolva a politika megoldást talált: vegyük el a zsidóktól a jogtalanul megszerzett javaikat, életterüket, hogy azt a magyar népnek oszthassuk szét! Mely területeken a legerősebbek a zsidók? A sajtóban, a színházakban, az értelmiségi pályákon, ahol "számarányukat meghaladóan túlreprezentáltak". Tehát korlátozni kell a felsőoktatásban való részvételi lehetőségeiket, s akkor nem vehetik el a magyarok elől a gazdagodás lehetőségeit. Ez a politikai logika vezetett el az első numerus clausus törvény (1920. évi XXV. tv.) meghozatalához. A törvényszöveg maga nem tesz említést zsidókról, mindössze annyit ír elő: "A tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920/21-i tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók és csak oly számban, amennyinek alapos kiképzése biztosítható."
A nemzethűség elbírálását a törvény a főiskolák vezetőire bízza, akik a beiratkozásra az engedélyt kiadják. Eljárásuk során "...arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőség szerint elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát". E törvényben tűnik fel először az a varázsszó, amely az elkövetkező tizenöt éves korszak legfontosabb igéjévé válik. Az ismertetett jogi könyv 470 oldalából nagyjából 320 oldalt tesz ki a törvényekhez fűzött magyarázat, s ennek mintegy 80 százaléka valamely összefüggésben a zsidóknak a magyar állampolgárokhoz viszonyított arányszámát vizsgálja, magyarázza, írja elő.
Megjegyzés: Ez megint csak furcsa és józan ésszel követhetetlen zsidó logika. Egyszer azt bizonygatja, hogy a zsidó nem hitfelekezet, hanem nemzet ("identitás vállalása") utána pedig olyasmit bizonygat, hogy zsidó tulajdonképpen nincs is, ez csak valamiféle képzelgés, hiszen magyar vagy német is lehet zsidó vallású. Valahogy olyasmit próbál magyarázni, hogy a zsidó akkor nemzetiség, ha az előnyösebb neki és akkor vallás, ha az. Gondolom, ezt az illető nem gondolja komolyan, hiszen a dolog nevetséges és minden logikát nélkülöz.
E magától értetődő jogi logika elfogadásához azonban előbb a jogrendszernek túl kellett esnie a most már sorjázó zsidótörvényeken és azok iszonyú következményein. A második numerus clausus törvény (1928. évi XIV. tv.) csak annyiban változtatott az elsőn, hogy további figyelembe veendő arányszámokat ír elő a hadiárvák, harctéri szolgálaton átesettek gyermekei javára. A két numerus clausus törvényt azután "egységes szerkezetbe foglalta" a már háború felé sodródó közhatalom az első zsidótörvénnyel.
Az első zsidótörvény Az 1938. évi XV. törvénycikk címe kísértetiesen emlékeztet mai politikai életünk egyes szereplőinek retorikájára, így szól: "a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról".
A második zsidótörvény, az 1939. évi IV. törvénycikk orvosolta e hiányosságot. Mindjárt első paragrafusában szabatosnak tűnő meghatározást ad: "A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait." A kivételek felsorolása után a törvény tilalmakat sorol: zsidónak minősülő személy honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által nem szerezhet magyar állampolgárságot. Zsidót nem lehet az Országgyűlés felsőházának tagjává választani, s aktív és passzív választójogot egyáltalán csak akkor gyakorolhat, ha honosságát 1867-ig visszamenőleg igazolni tudja. Zsidó ezen törvény értelmében nem léphetett az állam, törvényhatóság, közüzem szolgálatába (ma úgy mondanók: nem lehetett közalkalmazott). A zsidó törvényszéki bírók és királyi ügyészek nyugdíjazására határidőt szabott. Zsidó nem lehetett továbbá közjegyző, szabadalmi ügyvivő, bírósági vagy más hivatalos szakértő. Egyetemekre zsidót felvenni csak az összes hallgatók hat százalékának arányában lehetett. Az orvosi, ügyvédi, színművészeti és sajtókamarákban szintén hat százalékra csökkentették a lehetséges zsidó tagok korábbi hússzázalékos mértékét. Ezek az általános rendelkezések. Most jön néhány különös tilalom: zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja "vagy bármely névvel megjelölt olyan alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja,... vagy egyébként irányító befolyást gyakorol". Azután jövedéki engedélyt zsidó nem szerezhet. Olyan egyéb jogosítványt, amelynek odaítélése a hatóság mérlegelésén alapul, zsidó nem szerezhet meg. A már kiadott gyógyszertári, trafik- és kocsmaengedélyeket a zsidóktól öt éven belül vissza kell vonni. Ipar gyakorlására mindaddig nem lehet engedélyt, igazolványt kiadni, amíg a zsidó iparosok száma 6 százalék alá nem csökken. Zsidót kötelezni lehet mezőgazdasági ingatlanának "tulajdonul, vagy kishaszonbérletek céljára" való átengedésére. Néhány egyéb szabály a törvényből: a rendelkezéseket az egyesületek és érdekképviseletek, alapítványok alkalmazottaira is alkalmazni kell. A zsidók kivándorlásának előmozdítása érdekében "felhatalmaztatik a minisztérium a vagyon kivitelével kapcsolatos vámszabályok kidolgozására, melynek során figyelemmel kell lenni a nemzeti vagyon érdekeire". Végül a törvény büntető rendelkezéseket tartalmaz: kihágást követ el, és két hónapi elzárással büntetendő, aki a törvény szerinti adatok szolgáltatását elmulasztja, vétség miatt egy évig terjedő fogházzal pedig, aki tilalom ellenére zsidót alkalmaz (például színigazgatónak, vagy dramaturgnak), továbbá az a nem zsidó, aki a maga neve alatt zsidó részére jövedéki engedélyt szerez, aki pedig a hatóságot a törvény végrehajtása körében fondorlattal megtéveszti, bűntettet követ el, s akár három évet is kaphat. A körültekintő alapossággal kidolgozott szabályrendszer valójában az élet teljességét kívánta átfogni és onnan kirekeszteni a "külön jogrend alá helyezetteket". Gyakorlatilag minden értelmiségi, alkalmazotti, kereskedelmi tevékenységtől eltiltotta a zsidónak minősítetteket, valójában csak a legalantasabb fizikai segédmunka lehetőségét hagyva meg. A vagyonszerzést megakadályozta, a kivándorlást nyíltan szorgalmazta,
Megjegyzés: Megint nyilvánvaló a keresztény és a zsidó viselkedés közötti különbség. Mottó: Ne kegyelmezz nekik és ne köss velük szövetséget (Mózes V. 7. 2-3.) 1945 és 1948 között zsidó "bírák", kikre a hóhér kifejezés jobban illik, hazahurcoltattak illetve itthon elfogták és kivégezték a magyar intelligencia és vezetőség színe javát (A diplomata és politikus Bárdossy Lászlót, a katonatiszt Hindy Ivánt, stb, stb...) . Amerikai OSS egyenruhába öltözött zsidó cinkosaik csempészték a leölésre szánt embereket haza, miután kirabolták őket. Tehát a kivándorlás lehetőségét eleve elvették ezektől a magyar emberektől. Nem is beszélve az ítéletekkel járó "teljes vagyonelkobzással", mely jogi fogalom a zsidó-bolsevik diktatúra szívesen és sokat alkalmazott fegyvere.
ám a meglévő vagyon kivitelét a "nemzeti vagyon" érdekére hivatkozva megakadályozta. (E cinikus rendelkezést másnak, mint állami útonállásnak nemigen lehet nevezni.) A törvényhozás történelmi mélypontja. Végezetül a jogtörténeti érdekességű könyv táblázatokat, sőt grafikus ábrákat közöl, amelyek a zsidó leszármazás különböző eseteit vizuálisan is szemléltetik, ha például a négy nagyszülő közül egy zsidó volt, egy másik pedig mondjuk 1919. augusztus 1-je előtt tért ki, akkor hogyan minősül a leszármazott. Az egész törvényre az ördögi cinizmus és a megszállott gyűlölködés nyomra rá a bélyegét.
Megjegyzés: Az író elfelejti megemlíteni, hogy az I. vh után, amikor Magyarország a zsidó diktatúra és országvesztés következtében a legnagyobb szükségben élt, a hagyományos és jól ismert zsidó szolidaritás következtében Magyarországon élő zsidók külföldi társaik segítségével olcsón hatalmas területeket vásároltak össze és ismert szolidaritásukkal a magyar elemet a gazdaságból és a kultúrából messzemenően háttérbe szorították. Ezt a térnyerést volt a törvény hivatása ellensúlyozni. Talán az író ördögi cinizmusa és megszállott gyűlölködése lehet az oka az ilyen kihagyásoknak.
Ezt nem lehet a német befolyással magyarázni. Akik ezt készítették, elhivatottságot éreztek művük iránt. Ez a törvény már nem olyan "délibábos" jogalkotás, mint elődei: ez hidegen szakszerű, precízen gonosz. A törvény, illetve az 1920 óta folyamatos törvényhozás társadalmi hatásait sokan, sokszor megírták már, azt, hogy e folyamat hogyan torkollott törvényszerűen a tömeggyilkosságba.
Megjegyzés: Már a Talmud is ír "tömeggyilkosságokról", melyeknek "áldozatai" mindig zsidók milliói voltak. Az író itt hasonlóképpen tevékenykedik: Soha meg nem történt, be nem bizonyított dolgokra hivatkozik, fenyegetni, ijesztgetni próbál. A hibás soha nem a zsidó, mindig a környezete.
Én a jelen dolgozatban csak arra akarok rámutatni, hová vezet az, ha az állam jogi eszközökkel diszkriminál, ha hatalmi eszközökkel avatkoznak be a polgárok olyan legszemélyesebb ügyeibe, mint az identitástudat.
Megjegyzés: Ma már van a zsidóknak államuk. Akiben olyan erős az identitástudat, hogy képtelen továbbra is beilleszkedni magyarként Magyarországon, felsőbbrendűként kíván uralkodni, ahelyett hogy őszintén és nyíltan beismerné, hogy mennyi kárt okoztak ősei Magyarországnak és minden magyarnak, és hogy ő ezzel őszintén és becsületesen egyszer s mindenkorra szakítani kíván, akkor nyitva áll neki az út HAZA.
Ha kívülről akarják megmondani, ki a magyar, ki nem az, vagy nem eléggé az. Primo Levi azt mondta, Auschwitz után nem lehet verset írni.
További megjegyzés: A szerző itt szemérmesen abbahagyja tanulmányát. Elfelejtkezik az 1945 utáni nagyon durva és nagyon hosszan tartó zsidó diktatúráról, melyet Rákos-Róth, Gerő-Singer, Péter-Auspitz Gábor, Nyers Rezső, Major Tamás, Glatz Ferenc, Perényi Imre, Horn Gyula és sok más vezető állású, rendkívül pusztító zsidó jellemez. Az országból gyakorlatilag börtönt csináltak, mivel korlátozták a kiutazási lehetőségeket, az összes vagyont zsidó vagyonná tették azzal hogy államosítottak, a kultúrát primitív korlátok közé szorították, az oktatást nemzetellenessé és hazuggá tették, a gazdasági életet elnyomorították. Elfelejti megemlíteni a Nemzeti színház esetét, amelynek lényege az, hogy miután Major Tamás lett az igazgatója, kizárólag zsidókat alkalmazott (Gábor, Ruttkai, stb..). Tehát szó sem volt létszámarányok alkalmazásáról, mint az író által akkora gyűlölettel emlegetett zsidótörvényekben. Összefoglalva az országra egy kőkorszaki diktatúrát húztak, mely testet és lelket nyomorított és torzított.
A könyv ismertebb zsidókat mutat be, akik Magyarországon éltek vagy innen indultak. A következőkben egyrészt a mű kommentárjait vesszük szemügyre, másrészt a bemutatott anyagot, azaz a mű használhatóságát. Az első oldalon Szent István hamisított intelmeivel indul a könyv. Hol a hamisítás? Ez azt állítja"Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő". A tényleges szövegben levő "regnum" szót, mely királyi udvart jelent, csaló módon "országnak" fordították, így elferdítve a mondanivalót. Az intelem eredeti célja az, hogy óvja az országot a külföldi rossz befolyástól, mégpedig úgy, hogy az udvar ismerje meg a betelepülni szándékozó külföldiek szokásait; csak ha ezek ismertek, képes arra, hogy az ország lakosságát ezek esetleges csalafintasága ellen megvédje. A hamisítás célja az, hogy a csaló országhódítók 'hasznosságára, sőt létezésük elkerülhetetlenségére' utaljon. A következő oldalon Habsburg Ottó méltatja hű zsidóit, többek között Vázsonyi Vilmost, aki annak idején a talmudra esküdve lett képviselő, és működését végig magyarellenes gyűlölet jellemezte. Gyenes előszava a harmadik kiadáshoz (17. oldal) Solymosi Eszter történetét idézi. Gyenes görcsösen bizonygatja, hogy a 'megtalált' hulla, akiről az orvosszakértők megállapították, hogy húsz év körüli, azonos a 14 éves áldozattal, noha édesanyja nem ismerte föl lányát ebben a hullában. Reményi állítását egy tehéntaposásra alapozza; nem említi a sakter fiának beismerő vallomását és gyűlölettel rágalmazza az üggyel foglalkozó, nem zsidó szájíz szerint eljáró képviselőket. Utána elismeréssel szól a Kolozsváry Borcsa Mihályt, Bárdossy Lászlót és sok társukat hidegvérűen és kéjjel legyilkoló nagyrészben zsidókból álló "népbíróságról", és annak terrorítéleteiről, nem feledkezve el arról, hogy bemocskolja mindkettőjük emlékét. Kolozsváry szemére annak zsidókat leleplező és a magyar sajtót a törvényesség útjára visszavezető tevékenységét veti, Bárdossy szemére pedig a "szovjet békeajánlat" elhallgatását, melynek forrását nem említi meg, és mely még szerinte sem tartalmaz semmiféle biztosítékot Észak-Erdély megtartására. Bevezetőjében utal az 1867-es zsidókat egyenrangúvá tevő és 1868-as, az izraelita hitközösséget elismerő törvényekre, melyek a magyar nemzetet kiszolgáltatták a zsidó nemzetrablásnak. Ezek után a keresztény egyesületeket és szervezeteket támadja és gúnyolja, mondván, hogy ilyennek nincs joga tevékenykedni Magyarországon. A katolikus-protestáns ellentéteket a Szent Bertalan éjszakai protestánsüldözések említésével és a gályarabra hurcolt magyar protestánsok emlékének említésével próbálja szítani a továbbiakban (jól bevált recept szerint). Bizonygatja, hogy a zsidók nem vádolhatók Jézus meggyilkolásával, mert szerinte Jézus és az apostolok zsidók (ami Jézusra a galileaira és az apostolok többségére nem igaz), de vádolja a katolikus egyházat is, mely 1942-ben a Gerstein SS tiszt jelentette gázosítások miatt nem lépett akcióba. Gerstein kétes figura az SS tanúk sorában, érdemes róla megjegyezni, hogy ő "40 millió zsidó elpusztítását vallotta be először. Végül megegyeztek 16 millióban a cionisták tanácsai alapján, és egy újabb árengedmény után megmaradtak a szerény hatmilliós számnál. Mikor a nürnbergi törvényszék visszautasította az eredeti vádiratot, a szerencsétlen Gersteint fölakasztva találták párizsi vizsgálati fogsági cellájában. És így használják és tették tabuvá mára a 6 millió megölt zsidó számát." Reményi idézi Bajcsy Zsilinszkit is, aki a 12 apostolt tévesen zsidónak nevezi. Ezek után az 1920-as numerus clausus törvényt idézi, mely a Magyarországon tanuló diákok számát azok nemzetiségi arányában kívánta engedélyezni, és a zsidókra ezek szerint 6 százalékos arány jutott. Reményinél itt kibújik a szög a zsákból. Megemlíti, hogy ő nem mélymagyar (ezen egy percig sem csodálkozunk), majd a 'nemzethűség' szóról azt jegyzi meg, hogy "A jó ég tudja, hogy az micsoda". És utal a zsidók által szerkesztett szótárakra, melyekből hiányzik ez a szó. Szomorú dolog, hogy a nemzettagadó és ezzel nemzetellenes zsidók maguk képtelenek belátni viselkedésük -enyhén szólva - erkölcstelenségét. Ezután szól a numerus clausus zsidó nyomásra történő visszavonásáról, majd az 1938-as első zsidótörvényről, az értelmiségi és szabadfoglalkozású pályákon a zsidók arányát 20%-ban maximálta, sok kibúvót engedve abban, hogy ki is számít zsidónak. Az 1939-es második zsidótörvény a zsidóság definícióját szigorította, zsidónak minősítve azokat, akiknek legalább két nagyszülője zsidó. Az 1941-es harmadik zsidótörvény aztán a zsidókkal való házasságot illetve nemi kapcsolatot tiltja. Reményi a törvények vizsgálatánál folyamatosan mocskolja a keresztény egyházakat, mondván, hogy a megkeresztelkedett zsidókat továbbra is zsidóknak tekintik (amit történelmi tapasztalataink, 1919 és 1945-1990 több mint bőségesen megindokolnak). Itt el is durvul a hangnem, mert a Mein Kampfra utalva állítja, hogy a nemzeti szocialisták alacsonyabbrendűnek tekintették a nem germánokat. Reményi vagy nem olvasta soha a Mein Kampfot, vagy tudatosan ferdít. A Mein Kampf a saját nemzet szeretetéről, más nemzetek megbecsüléséről és a zsidó befolyás károsságáról szól - nem többről. Ezt fölhasználni a nemzsidók egymás ellen uszítására nagyfokú pimaszságra (hücpére) vall. A továbbiakban Szűz Máriát, akit a Talmud kurvának nevez és Jézussal együtt mocskol, zsidó asszonynak nevezi, és újra próbálja sulykolni olvasóinak a téveszmét, hogy Jézus és az apostolok zsidók voltak. Említi az 1944-ben állítólag létező "auschwitzi jegyzőkönyvet", (mely szerinte magyarra is le volt fordítva) mely az általa megadott formában nem létezik, mint az emberölő gázkamrák bizonyítékát. Természetesen ennek forrását, címét, keletkezésének formáit, elérhetőségét nem említi meg. (Nem létező dolgok esetén ez nem könnyű dolog. Efféle iratokról manapság a legvadabb zsidó holokauszt hirdető könyvek sem jelentenek.) Említést tesz Apor Vilmos püspökről, akit szovjet elvtársai öltek meg 1945-ben amikor megpróbálta megakadályozni a magyar nők megerőszakolását Ilja Ehrenburg bölcs útmutatása alapján, de Reményi természetesen nem ebben a minőségében, hanem mint zsidómentőről szól róla. Megemlíti Illés Bélát, a Szovjetunióban alkotó 'hős és zseniális' zsidó írót, a 'Kárpáti rapszódia' alkotóját mint fölszabadítót, szól a "Dunába lőtt" zsidókról (akik egy zsidó filmes agyának szüleményei), az Endlösung szót "megölésnek" fordítja a tényleges végmegoldás = kivándorlás helyett, hosszan foglalkozik a 600 ezer eltűnt zsidóval, akik (zsidó források szerint) nagyrészben kivándoroltak és jó egészségben vették fel a kártérítési nyugdíjakat. Megemlíti Ravensbrücköt, a női tábort ahol szerinte (és ma valóban kizárólag szerinte!) lámpaernyőket készítettek emberbőrből. Ez a több mint kétes fantáziatörténet ma már a legvadabb zsidó hazugságkönyvekben sincs benne. Utána hosszasan bizonygatja, hogy egy magyar nevet fölvett zsidó magyarrá lesz, amit éppen az ő könyve és szemlélete (talmudi ősgyűlölet) tesz nagyon kétségessé. A szerinte említésre méltó zsidó személyeket foglalkozási ág és azon belül néhol időrend szerint csoportosítja Reményi. A születési és halálozási dátumot soha nem közli, pedig ez a listát lényegesen áttekinthetőbbé tenné. A lista nem teljes. A színészeknél pl. Major Tamást, a Magyar Nemzeti Színház igazgatóját és bezsidósítóját az 1970-80-as években nem említi meg. Viszont az írók között megemlíti Illés Bélát, a Kárpáti Rapszódia hihetetlenül tehetségtelen íróját, és a Karinthy fiúkat, Ferencet és Gábort is, akik apjukat kétségkívül alulmúlták írói adottságok terén. Nyiszli Miklós, az "auschwitzi orvos" is helyet kap a könyvben, akinek adatai teljesen ellentmondóak és semmiben nem fedik a valóságot, és Várnai Zseni is, akinek az 1918-19-es országpusztításban nem elhanyagolható volt 'költői' szerepe. A kommunizmus vezéreit csak általánosságban említi meg (elenyészően kis hányadukat) és vehemensen tagadja a liberalizmus, szabadkőművesség és bolsevizmus zsidó, nemzetrontó jellegét, amivel még hiteltelenebbé teszi magát az olvasó szemében. A végső, következtetések c. fejezet teszi föl a koronát az alkotásra. Hosszan védelmezi a szabadkőművességet, hangsúlyozva pl. Kossuth ilyen múltját (ami Kossuthot biztosan nem teszi jobb magyarrá), és azt afféle jótékonysági egyletként próbálja eladni az olvasónak. Majd, az ismert zsidó módszer fölhasználásával szorgalmasan igyekszik a nem magyar, de európai, keresztény származású jó magyarrá letteket és a magyar anyanyelvű zsidókat egy kalap alá venni. Tény az, hogy első csoport valóban képes volt jó magyarrá lenni (Petőfi, Liszt, Mindszenti, ...), a második esetében pedig kevés kivételtől eltekintve ez sok generáció után sem volt sem cél, és így lehetséges sem volt. Erre éppen a könyv írója, Reményi a legjobb példa, akinek a nemzethűség szó annyira ismeretlen, hogy azt a szótárban kell keresgélnie, és noha saját bevallása életét Magyarországon élte le, az országot vadászterületnél többnek soha nem tekintette, faját viszont mindenek fölé helyezi, és azért a legvadabb valótlanságokat is képes papírra vetni, azt reálisan, objektívan látni viszont képtelen, annak tömeggyilkosságait (népbíróság, kommunista terror) nyíltan helyesli és cenzúráért kiabál faja érdekében. Vagy a kommunista vezérek és tömeggyilkosok, Rákosi-Róth, Gerő-Singer, Farkas, Vass, Péter-Auspitz és társaik, akik zsidóságukat látszólag levetették az ateista köntös javára, de nemzetellenességüket soha. Összefoglalva, a könyv hasznos forrás, mivel sok zsidóról kimondja, hogy zsidó, akik ezt vehemensen tagadták, és ha kommentárjainak faji elfogultságtól csöpögő sorait helyükre tesszük, akkor haszonnal tudjuk azt forgatni. Holhome Ottó, 2002 augusztusában |