Második Rész

Mások tapasztalatai

Szellem kellett hozzá és alattomosság, hogy valaki legyőzzön téged bármilyen ötlettel, és az Istenek egyike jött is! Túl ravasz fickó tele érthetetlen tekervényekkel, most a hazádban is csalásra és kitalált szavakra van szükséged, melyeket kisfiúként is szerettél? Athéna Odüsszeuszhoz (Homérosz Odüsszeája, 13 ének, 290)

I. fejezet
A koncentrációstáborokról szóló irodalom

A politikában a koncentrációstáborok a múlt részei. Az irodalomban "elhasználták" őket. Mint egy sötét parancsra és egy bátor ugrással több szakaszon keresztül a nyilvánosság most az orosz táborokkal foglalkozik.

Ennek a ténynek teles tudatában egy idővel ezelőtt mégis nyilvánosságra hoztam egy tanúvallomást a Hitler alatti koncentrációstáborok rendszeréről, melyet kizárólag saját élményeimre alapítottam. De ezzel kissé lemaradásba kerültem, és éppen ezt hangsúlyozták erősen. Ma más formában leszek visszaeső. Nem fogják elmulasztani, hogy közöljék velem, hogy meggondolatlanul és az áram ellen úszom. Ezért illő, hogy először bocsánatot kérjek.

Amennyiben a kevés nyugodt pillanat ezt megengedte nekünk, a táborban minden beszélgetés három téma körül forgott: az harcok valószínű befejeződésének ideje, esélyeink egyénileg és együtt, hogy ezt megérjük, és a következő napok étlapjáról, amit szintén tábori pletykának lehet nevezni, ha ez a szó lehetővé tenné a tragikus valósággal való összehasonlítást, amelyről szól. A három téma egyike sem nyújtott nagy lehetőségeket arra, hogy pillanatnyi helyzetünkről elfelejtkezzünk. Attól függően, hogy mennyi körülnézésre maradt időnk szűk világunkban, mindhárom témát egyre redukáltuk mindig egy fölkiáltással: "Ha ezt majd el fogják mesélni"... amit olyan hangon mondtuk és amit olyan villámló pillantások kísértek, hogy engem megrémítettek. Mivel valahogy tisztában voltam azzal, hogy nem vagyok képes ilyen gyors izgalmi állapotra környezetem miatt, magamba vonultam és egy makacsul hallgató tanúvá váltam.

Tisztán megérzés alapján az első világháború utáni időkbe láttam magamat visszavetve, a volt frontharcosokhoz, azok elbeszéléseihez és irodalmához. Nem lehetett kétséges, hogy a háború utáni idő még több volt hadifoglyot és volt deportáltat fog jelenteni, akik még rémesebb emlékekkel térnek vissza hazájukba. Úgy tűnt nekem, hogy szabad az út az átkoknak és a bosszú szellemének. Minél inkább sikerült nekem, személyes sorsomat elválasztani a nagy drámától, elkezdtek szemem előtt a történelmünkből ismert Capuletek, Armagnakek és Burgundiak régi vitáikat fölelevenítve egy gátlástalan Sarabandot (tánc - a fordító) táncolni az európai mértékű színpadon. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehetne a szemem előtt kibontakozó hagyományos gyűlöletet lecsökkenteni, függetlenül attól, hogy mi lesz az ellentét kimenetele.

Ha megpróbáltam annak következményeit elképzelni, elég volt kis fiamra gondolni, hogy ne csak magamat kérdezzem meg, hogy nem lett volna jobb, ha egyikünk sem jött volna haza, de azt is reméljem, hogy a III. Birodalom magasabb helyein hamarosan fölismerik, hogy csak akkor számíthatnak kegyelemre, ha egy hatalmas és szörnyű bűnhődési áldozatban azért, hogy magukat a gonosztól szabaddá vásárolják, fölajánlanák azt, ami még megmaradt a táborok lakóiból. Ebben a lelkiállapotban elhatároztam, hogy ha visszajönnék, jó példával járnék elől, és megesküdtem, hogy kalandomról soha, semmilyen módon nem fogok beszámolni. Egy ideig, amely nekem nagyon hosszúnak tűnt, tartottam szavamat, és ez nem volt könnyű.

Először saját magammal kellett harcolnom. Itt sohasem fogok egy tüntetést elfelejteni, amelyet a deportáltak az első időben Belfortban szerveztek, hogy bemutassák hazajövetelüket. Az egész város azon volt, hogy meghallgassa őket és üzenetükre figyeljen, a nép háza teljesen tele volt, a ház előtti tér fekete volt az emberektől. Hangszórókat kellett az utcára kitenni. Mivel egészségi állapotom nem tette lehetővé sem azt, hogy itt beszéljek, sem azt, hogy hallgatóként résztvegyek a gyűlésen, szomorú voltam. De bánatom még nagyobb lett, mikor másnap a helyi újságok bebizonyították, hogy az elmondottakból nem lehet elfogadható üzenetet alkotni. A tábori aggodalmam valósággá vált. A tömeg egyébként nem hagyta magát becsapni, mert ezentúl sohasem lehetett ugyanebből a célból ilyen gyűlést megtartani.

Ezért a többiekkel kellett harcolni. Bárhova mentem vagy az evés közben, vagy a tea előtt mindig megjelent egy ritka rémes érzelmi rezdülésekkel bíró papagájhölgy vagy egy jót akaró barát, akik azt hitték, hogy nekem tesznek szolgálatot azzal, ha a figyelmet rám terelik, és a társalgást erre a tárgyra terelik: "Igaz, hogy... " "Ön azt hiszi, hogy ... " "Mit gondol XY könyvéről? . . "

Ha ezek a kérdések nem illetlen kíváncsiság termékei voltak, akkor láthatóan kétkedésről árulkodtak és a szembesítés utáni kívánságról. Nekem terhesek voltak. Rendszerint félbeszakítottam őket, ami miatt haragudtak és azt negatívan értékelték.
Erről elgondolkoztam, és ha előfordult, hogy valami miatt bosszankodtam, bajtársaimat a szerencsétlenségben tettem felelőssé azért, akik velem együtt szabadultak ki, de folyamatosan és gyakran fantasztikus elbeszéléseket hoztak nyilvánosságra, melyekben magukat nagyon szívesen ábrázolták szentként, hősként vagy mártírként. Írásaik fölhalmozódtak íróasztalomon, éppen úgy, mint sok kérés. Meg voltam győződve arról, hogy közeleg az idő, amikor ki kell lépnem az ismeretlenségből és emlékeimet azért, hogy egy nyilvánosan szentté avatottat valódi fényben mutassak be, és eközben gyakran arra mondásra gondoltam, melyet Rierának tulajdonítanak (nagyon ismert korunkbeli francia humorista). Mégpedig azt, hogy minden háborúban elkerülhetetlen az összes volt frontharcos könyörtelen megölése, és hogy ezt a szót jobban tiszteletben kell tartani, és nem egyszerűen hóbortnak tartani.

Egy nap észrevettem, hogy a nyilvánosságban a német táborokról hibás elképzelés alakult ki, hogy minden elmondott dolog ellenére a koncentrációstáborok problémája megmaradt és hogy a deportáltak, ha már nem is hittek nekik, erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzetközi politikát veszélyes utakra vigyék. A dolog túlnőtt a szalon határain. Egyszerre az lett az érzésem, hogy cinkosa leszek egy aljas összeesküvésnek, ha megmaradok eredeti elhatározásomnál, és így minden irodalmi előítélet nélkül leírtam saját élményeimet lehetőleg egyszerű formában, hogy a dolgokat helyes formába ábrázoljam, és megpróbáljam, az embereket objektív gondolkozásra és a becsületről alkotott józan útra visszavezetni .

Ma ugyanazok az emberek, akik a nyilvánosságnak a német koncentrációstáborokat bemutatták, az orosz táborokat mutatják be, és ugyanazokba a csapdákba visznek. Ebből a vállalkozásból vita állt elő, melyen David Rousset állt az egyik oldalon, és Jean Paul Sartre valamint Merleau-Ponty a másikon, amelyben minden csak hamis lehetett, mert alapvetően az orosz táborokból megmenekültek talán - igen, talánt mondok - megtámadhatatlan tanúvallomásait és a nem megtámadhatatlan tanúvallomásokat, tehát a német táborok megmenekültjeinek vallomásait hasonlítja össze...
Természetesen nem lehet ebben a vitában állást foglalni, melyet eleve le kellett volna állítani. Az álláspontok kialakultak, az ellenfelek kategorikus imperatívokat követnek, mint ahogy ez a viták természet adta alaptermészete.

Mégis lehet az a véleményünk, hogy a jövőbeli viták a koncentrációstáborokról nyernének azzal, ha figyelembe vennék, hogy az általuk létrehozott tanúvallomások az események új vizsgálatából indulnának ki, melyek ténylegesen olyan eseményeken alapulnának, melyek színtere a német koncentrációstáborok voltak. Mikor ez a gondolat meggyőződésemmé vált, ebből nőtt ki az a kötelezettség, hogy ennek az új szemléletmódnak az alapfogalmait összeállítsam és nyilvánosságra hozzam. Ez magyarázza ennek a koncentrációs-tábor irodalomnak a szemléjét és összeállítását.
Ezek után talán megérti az olvasó, miért nem szóltam olyan hosszan, és most, amikor mindenki hallgat, és úgy tűnik, hogy senkinek sincs további mondanivalója, még megkísérlem, hogy egy tárgynak új arcot adjak, mely szerintem túl hamar öregedett ki. Úgy gondolom, igazam van, ha első gondom az volt, hogy azt kérem, hogy annak enyhítő körülményeket adjak.
* * *

A volt frontharcos élményei, aki még jól van, és nem felejtette el emlékeit, lehetőséget ad szembesítésre, amely szerintem bizonyíték értékű. Akkoriban határozott békeakarattal jöttek vissza és minden szentre megesküdtek, hogy mindent megtesznek azért, hogy ez a háború legyen a legutolsó. Ezt meg kellett köszönni nekik és ez hálát mutatott nekik és csodálatot hívott elő velük szemben. Örömmel és reménykedve, lelkesen fogadta őket az egész nép, szívélyesen és bizalommal.

A második világháború előestéjén viszont vitatottak voltak. Jelentéseiket gazdagon kommentálták különféle irányokból, és a legkevesebb, amit ehhez mondani lehet, hogy véleményük nem volt egyensúlyban, ha ezt nem is látták be, és nem is számított nekik. Gyakran igazságtalan is volt. Bár különbség volt beszédük és leírásaik között, de végleges ítéleteket hozott, melyek könnyedén újraegyesítették a kettőt. Vigyorgott az elsőnél, hogy itt egy nagydumás Jánosról van-e szó, - ezt a kifejezést használták -, aki emlékezéseit minden társalgásba beleviszi, vagy helyi illetve nemzeti egyesületek vezetőiről, akik feladata a vasárnapi követelések elmondására tűnt szorítkozni. A másodiknál is éppilyen határozottnak tűnt és csak egy könyvet ismert el a háborúról: Barbusse könyvét "A tűz" (Le Feu). Ha a jóindulat ritka pillanataiban kivételt tett, akkor ezt Galtier-Boissiere és Dorgeles írásainál tette, de más irányban: egy, az ő gúnyos és határozott pacifizmusánál annál, amit realizmusnak tartott.

Ki érti ennek a pálfordulásnak a tényleges okát? Véleményem szerint mindezek a következő általános igazság keretei között vannak: Az emberek sokat foglalkoznak a jövővel, melynek elé néznek, mint a múlttal, melytől már semmit sem várhatnak el; ezért lehetetlen volt, a népek életét egy ilyen szokatlan eseménynél, mint például egy háború hosszasan megállítani, amely olyan jelenség (a háború), mely saját általánosítására törekszik, és az őt jellemző sajátságokkal gyorsan elavulttá válik.
Nagyapám mesélt az első világháborúról, aki még nem emésztette meg az 1870-es háborút, apámnak minden vasárnap, aki az unalomtól ásítozott. 1913-ig apám még nem fejezte be elbeszéléseit, és hogy ne kerüljek hátralékba vele szemben, mindig, mikor vele beszéltem, eszembe jutott, hogy maga Du Guesdin (Bertrand Du Guesdin, híres francia hadvezér, 1320-1380 - a fordító) sem lehetne nevetségesebb, ha ma büszke lenne a lövőgéppel elért hőstetteire.
Így állnak szemben egymással a korosztályok. Saját érdekükben is. Emiatt megemlítem, hogy a két háború közti időben mindenkinek, akinél előléptetés lett volna esedékes, az volt az érzése, hogy nem tud szándékai megvalósítására semmit sem tenni anélkül, hogy ne ütközne a volt frontharcosokba és azok különleges jogaiba. Ezeknek előjogaik voltak. Ezeket használták föl arra, hogy folyamatosan újakat követeljenek. De mégis úgy volt, hogy az a tény, hogy egy hosszan tartó háborúban részt vettek és azt megnyerték, még nem adja meg a jogot arra, hogy a békét kialakítsák és arra sem, hogy előnyöket kapjanak, amikor egy dohányüzletről, egy mezőőri állásról vagy a tanügybe való fölvételről van szó.
Ez az ellentét akkor érte el tetőpontját, amikor a harmincas években a gazdasági válságban nem volt remény változásra. 1955-ben még nagyobb lett, mert a rendkívüli könnyelműség következtében, mellyel egy új háború lehetőségét vállalták és elfelejtették visszatéréskor elmondott esküjüket, valamint mások békeakarata miatt. Még mindig igaz az a történelmi törvényszerűség, hogy a fiatal nemzedék békeszerető, hogy az évszázadok folyamán az emberiség az általános békét keresi és ebben találja meg erejét, és hogy a háború bizonyos értelemben az öregek uralmával indul meg.

Noha ezt erős tartózkodással szokták fölhozni, mégis úgy tűnik, hogy a volt frontharcosok optimista módon tévedtek, és tévedésük egy pszichológiai hiba miatt megduplázódott. Minden esetre a háború és béke problémáit huszonöt év kemény és állandó agitációja után alig érintették, és ezek teljesen nyitottak voltak. Egyet meg kell adni: a háborúról úgy számoltak be, amilyennek azt találták. Egy szónál sem, melyet elmondtak volt a hallgatónak olyan érzése, hogy ez ne lenne igaz, de legalábbis ne lenne valószínű, hogy így volt. Ezt a deportáltakról nem lehet elmondani.
A deportáltak gyűlölettel jöttek nyelvükön és tollukban. Ugyanazt az optikai csalódást élték meg és ugyanazokat a pszichológiai hibákat követték el, mint a volt katonák. Ezen felül nem gyógyultak ki a háborúból és bosszút követeltek. Mivel kisebbrendűségi érzésük volt - mert ahhoz, hogy állapotukban 40 millió honfitársukhoz beszéljenek, és milyen állapotban! - céljuk az volt, hogy a hallgatóságban biztosan részvétet és elismerést keltsenek, kéjesen adtak szörnyűségeket elő a nyilvánosság előtt, mely megérte Oradourt és további szenzációkra volt kíváncsi.

Mivel egyik adott ötleteket a másiknak, úgy tűnt, mintha egy malomkerék közé kerültek volna, mely őket lépésről lépésre - némelyiknél tudat alatt, de legtöbbjüknél tudatosan - oda vezette, hogy a képet még feketébbre mázolják.

Úgy ahogy ez Odüsszeusznál is történt, aki csodákat ért meg és utazása alatt odüsszeáját minden nap új kalanddal bővítette, valószínűleg inkább azért, hogy a nyilvánosság kedvére tegyen, és nem annyira azért, hogy hosszú távolmaradást igazolja rokonai előtt. De amíg Odüsszeusznak sikerült kigondolni a saját legendáját, kigondolni és a történészek figyelmét kétezerötszáz éven magára irányítani, nem túlzás az a megállapítás, hogy a deportáltak itt nem voltak ilyen sikeresek.
A fölszabadítás utáni első időben minden jól ment. Tanúvallomásaikat nem lehetett vitatni anélkül, hogy a vitatót nem gyanúsították volna, és ha képes is lett volna erre az ember, nem volt hozzá kedve. De lassan és mint egy hallgatólagos összeesküvés, a valóság bosszút állt. Idővel és a véleményszabadság visszatérésével, ahogy az életkörülmények normalizálódtak, napfényre került az igazság. Biztonsággal, hogy elmagyarázza az általános rossz hangulatot és hogy senkit sem vezessen félre, leírhatta az ember: "Messziről jött ember sokat mesél... Számos jelentést olvastam deportáltaktól: mindig kiéreztem belőlük a szándékos elhallgatást vagy pedig az ökölcsapást. Maga David Rousset is félrevezet időnként: túl sokat magyaráz. "
Professzor Marius Perrin abbé a lyoni katolikus tanszéken írt erről a "Le Pays Roannais" c. újságban 1949 október 27-én, vagy "Az utolsó menet" vagy egy buta film vagy egy sikertelen ember. Robert Pernot a "Paroles francaises"-ban írta 1949 november 27-én, hogy ezek mind olyan dolgok, melyeket a "Le Feu", "Les Croix de Bois", "La Grande Illusion", "Semmi új nincs nyugaton" vagy a "Négyen a gyalogságtól"-ról nem is merte volna gondolni sem.
A volt frontkatonáknál tizennégy év kellett ahhoz, hogy elveszítsék tekintélyüket a nyilvánosság előtt. A deportáltaknál, akiknek jobb fegyvereik voltak, csak négy év kellett ahhoz, hogy minden hajójukat elégessék.
A valóságnak van jelentősége a történelemben.
* * *
Szeretnék egy kis személyes anekdotát elmesélni, mely bizonyítja a tipikus tanúvallomások teljesen relatív értékét.
A jelenet egy törvényszék előtt játszódik 1945 őszén. Egy nőt vádolnak. Az ellenállási mozgalom vádolta a megszállókkal való együttműködéssel, és nem tudták az amerikaiak érkezése előtt lelőni, de férje 1944 telén egy géppuska tüzének áldozata lett egy sötét utca sarkán. Sohasem tudtam meg, hogy mit is tett a házaspár, melyről már letartóztatásom előtt is a leghihetetlenebb történeteket hallottam. Hogy megértsem a dolgot, visszatérésem után elmentem a törvényszékre.

A vádiratban nem áll sok. De annál több könyörtelen tanú van. A legfontosabb közülük egy deportált, a helyi ellenálló csoport volt vezetője, saját állítása alapján. A bírókat láthatóan zavarba hozzák a törvény előtt kinyilatkoztatott vádak, melyek valódisága nagyon kétségesnek tűnik előttük.
A védelem ügyvédje keresi a tanúvallomások gyenge pontját.
Megjelenik a főtanú. Elmondja, hogy csoportja tagjait följelentették a németeknek és hogy ezt csak a vádlott és férje tehette, akik velük jó viszonyban voltak és ismerték tevékenységüket. Hozzáteszi, hogy ő maga látta a vádlott bizalmas, talán szerelmes megbeszélését egy tiszttel, aki a szülei boltja mögötti udvaron lakott, hogy papírokat cseréltek ki, stb...
A védő: "Ön tehát gyakran látogatta az üzletet?"
Tanú: "Igen, éppen azért, hogy ezt az érintkezést figyeljem. "
A védő: "Le tudja ezt írni?"
A tanú készségesen belemegy ebbe. Leírja az irodát, méreteit, az ablakot a háttérben, megbecsüli a távolságokat, stb... olyan dolgokat, melyek nem kifogásolhatók.
A védő: "Ön tehát a háttérben levő ablakon keresztül látta, amely az udvarra nyílik, hogy a vádlott és a tiszt papírokat cseréltek. "
Tanú: "Pontosan"
A védő: "Ön tehát pontosan meg tudja mondani, hogy hol voltak ezek az udvaron és hol volt ön az üzletben?"
Tanú: "A két cinkos egy lépcső lábánál állt, amely a tiszt szobájához vezet, a vádlott a lépcsőkorlátra támaszkodott, beszélgetőpartnere nagyon közel állt hozzá, amely meggondolásra ad okot... "
A védő: "Ennyi elég. " A törvényszékhez fordul, és átad egy papírt. "Uraim, nincs olyan hely, ahonnan a kérdéses lépcsőt látni lehetne. Itt a hely térképe, melyet egy térképész készített. "
Szenzáció. Az elnök megvizsgálja az iratot, odaadja az alelnöknek, elismeri annak valódiságát, aztán megkérdi a tanút: "Fenntartja vallomását továbbra is?"
Tanú: "Azaz... Nem én látta mindezt... Egyik kémem volt, aki megbízásomra jelentést írt a történtekről. . Én... "
Az elnök (fagyosan): "Leléphet. "
A fenti esetben nincs jelentősége annak, hogy a tanút a tárgyalás közepén a bíró megsértése vagy hamis tanúvallomás miatt tartóztatták le; és mert a vádlott bevallotta, hogy részt vett a német-francia intézet tanfolyamain, amely, mint mondta bizonyos számú barátságos kapcsolatot hozott létre közte és a parancsnokság tisztjei között, végül is börtönbüntetést kapott olyan körülmények miatt, melyek számára rossz helyzetet hoztak létre. De ha tanút sarokba szorították volna, akkor valószínűleg kiderült volna, hogy az az ügynök, akitől ez állítólag jelentést követelt, nem is létezett, és hogy tanúvallomása csak egy halom "azt mondták" volt, melyek a kisváros légkörét megmérgezték, ahol mindenki ismert mindenkit.
Távol áll tőlem, hogy a német koncentrációstáborokról mondott tanúvallomásokat ezzel egyenlővé tegyem. Szándékom csak annak megállapítása volt, hogy voltak olyan tanúvallomások, melyek ugyanilyen színvonalúak voltak, olyan emberektől is, akik a nyilvánosság előtt tiszteletnek örvendtek. És a tisztességet és tisztességtelenséget figyelmen kívül hagyva sok esetlegesség van, melyek a beszélőre hatnak, és hogy az elmesélt történeteket mindig bizalmatlanul kell hallgatni, különösen akkor, ha ezek nagyon aktuális dolgokra vonatkoznak. A tehetséges David Rousset "Meghalásunk napjai" c. műve igazolja, hogy a legtöbb történésnél elejétől végéig figyelni kell arra, hogy nem "azt mondták" színvonalra essen le, melyeket nem lehet leellenőrizni, és így a mű másodkézből kapott tanúvallomások gyűjteménye lesz, melyeket - el kell ismerni, harmonikusan - összeillesztettek, és csak ezeket magyarázzák.

Ebben a műben, melyben valóságról és nem művészetről van szó, nem lesz ilyenféle összeállítás.
* * *

Az általam idézett helyeket szó szerint adom vissza. Többnyire személyes kommentár előzi meg őket vagy követi őket. Hogy könnyebben összehasonlíthassunk, az írókat három csoportba osztottam be: azokat, akiknek nincs okuk arra, hogy megbízható tanúk legyenek, és akiket én - természetesen nem azért, hogy megsértsem őket- másodrangú tanúknak nevezek; A pszichológusok, akik a túlhangsúlyozott személyes hangot részesítik előnyben, és a szociológusokat, vagy az olyan személyeket, akiket annak nevezik.

Magamnál is óvatos vagyok, hogy nehogy azzal vádoljanak, hogy olyan dolgokról beszélek, melyek túlságosan kívül állnak életemen, hogy ne essek abba a hibába, melyeket másoknál kritizálok és nehogy a szellemi becsületesség szabályainak elforgatását kockáztassam, lemondok arról, hogy teljes képet adjak a koncentrációstáborok irodalmáról. Itt csak egy betekintésről van szó, ezt szeretném újra hangsúlyozni, és csak tényekre és érvekre szorítkozom, melyekről magamnak volt módom ítéletet alkotni.

Az itt tárgyalt írók száma tehát mindkét csoportban és összességében is korlátozott: három másodrangú tanú van (kérem , abban a tényben, hogy ez három pap, ne lássanak rosszindulatú, antiklerikális szándékot), ezek: Robert Ploton abbé, Birin testvér az Epernay keresztény iskolából és Jean-Paul Renard Abbé; egy pszichológus (David Rousset), egy szociológus (Eugen Kogon). Egyik csoportba sem tartozik Martin-Chauffier. Egy szerencsés véletlen folytán ezek a legjellegzetesebbek, miáltal a tanulmány világosabb lesz és a koncentrációstábor problémája új megítélésének útja jobban kirajzolható.
Az olvasó természetesen kísértésbe fog esni, hogy ezeket az állásfoglalásokat a deportáció nagy drámájához, tekintve ezek tragikus következményeit az emberi szintre raktározni és ezekből talán azt következtetni, hogy túl sok apróságot írtam le. Ha észreveszem, hogy a transzportok Franciaországból Németországba száz emberrel vasúti kocsinként folytak le, amelyeket maximum negyven személy részére terveztek és nem százhuszonöttel, ahogy néhány ember leírja, úgy ennek ellenvethetem, hogy ez nem változtatja észrevehetően az általános utazási viszonyokat. Ha elmagyarázom, hogy egy tábor neve Bergen-Belsen volt és nem Belsen-Bergen, ezzel biztosan nem változtatok semmit azoknak a sorsán, akiket oda internáltak. Hogy a kápó szót a német "koncentrációstábor-Arbeits-Polizei" szóból képezték, vagy az olasz "Il capo" kifejezésből, önmagában nincs jelentősége. A rossz bánásmód, az éhség, a kínzás, stb... hogy ezek ebben vagy abban a táborban történtek-e, hogy aki beszámolt róluk, látta
-e ezeket vagy nem, hogy ezek az SS közvetlen cselekményei voltak vagy ezeket kiválasztott és közbekapcsolt rabok követték-e el: ez mindig rossz bánásmód marad.
Meg szeretném jegyezni, hogy egy egész részekből tevődik össze, és hogy egy tévedés, ha véletlen vagy szándékos, nemcsak arra alkalmas, hogy egy szemlélő képét meghamisítsa, hanem ahhoz is vezet, hogy az olvasó mindenben kételkedik egy ilyen mű esetén. Ha csak egyetlen tévedés van, akkor csak kételkedni, több esetén ...

Érthetőbb lesz, ha egy másik dologra emlékszünk vissza, mely néhány évvel ezelőtt közvidámságot okozott. Röviddel a második világháború előtt egy külföldi diák a Louvre teremőrének pillanatnyi figyelmetlenségét fölhasználva elemelt Watteau egy képét, melynek címe "A közönyös". (A Louvre a XIII. századtól a francia királyok rezidenciája volt, ma múzeum). Néhány nappal később visszahozta kissé megváltoztatva: nem tetszett neki az egyik fölemelt kéz, melyről a szakemberek azt mondják, hogy befejezetlen; hogy a mester ezt így akarta-e vagy elfelejtette, nem ismert, és ezért most egy botot festett a kezébe. A bot nem változtatott semmit a személyen. Ellenkezőleg, kitűnően összeillett a kép hangulatával. De precízebbé tette a közönyösség értelmét és észrevehetően megváltoztatta azt a magyarázatot, melyet róla, céljáról és szándékáról lehetett adni. Sőt, azt lehetett állítani, hogy ez a nyilatkozat egész másmilyen lett volna, ha a bot helyett egy pár kesztyűt tartott volna kezében vagy az lazán egy virágcsokron nyugodott volna.

Mégsem tudunk megesküdni arra, hogy Watteau, ha már bot nem volt a képen, nem inkább egy pár kesztyűt vagy egy virágcsokrot szánt oda, így eltávolították a botot és a képet újra helyére akasztották. Ha helyén maradt volna, soha senki nem vett volna semmiféle összhanghiányt sem a képen, sem a Louvre összképén. Ha diákunk azt tűzte volna ki feladatául, hogy "A közönyös" kijavítása helyett minden kép rejtélyét megoldja, ha a "Jokonda" mosolya fölé egy selyemmaszkot, A kis Jézusok kezébe festett volna valamit, akik a madonnák térdén vagy ölében játszadoznak, esetleg "Erasmus" -ra szemüveget festett volna, stb... és ha mindezt ott hagyták volna, képzeljük el, hogy hogy nézett volna ki a Louvre!
A tévedések, melyeket a deportáltak tanúvallomásaiban észrevehetünk, ugyanolyanok, mint "A közönyös" botja, vagy egy maszk "Jokonda" arcán: anélkül, hogy a tábor képét jelentősen megváltoztatnák, mégis megváltoztatják a történelem értelmét.

Ha egy becsületes deportált az egyiktől a másikhoz megy és egyesíti őket, akkor ugyanaz a benyomás, mintha a Louvre képtárán menne keresztül, mely csúnyaságokkal van tele és átnézi és kijavítja azokat.

Így van ez az olvasóval is, ha ítéletének kimondása előtt az idézett szövegekről, minden más meggondolástól függetlenül megkérdezi, hogy szerzője ezt egy törvényszék előtt, amely súlyt helyezne a pontos adatokra, teljesen így adhatná-e elő.
* * *

II. fejezet

A kevésbé fontos tanúk

Ezek a tanúk csak olyasmiről számolnak be, amit állítólag láttak és nem magyaráznak sokat. Kritikájuk csak lényegtelen apróságokra irányul. Az olvasó bocsánatát kérem: a koncentrációstábor problémájának nagy rejtélyét ugyan csak fontos tanúkkal oldhatjuk meg, de a többieket sem szabad elfelejteni.

I. BIRIN testvér.
(Valódi nevén: Alfred UNTEREINER)

Időrendi jelentést hozott nyilvánosságra útjairól Buchenwaldba és Dorába.
Címe: "16 hónap börtön. "
Kiadó: Matot-Braine Reimsben 1946 június 20-án.
Előszó: Emile Bollaert.
Az előszó leírja a körülményeket, melyek letartóztatását és deportációját okozták.
A Függelékben egy szabad rímű költemény Jean-Paul Renard abbétól:
"J'ai vu, j'ai vu, et j'ai vecu ... " (láttam, láttam, megéltem)
Az utószóban két dolgot említ meg, egyiket a háborús kereszt odaítéléséről, a másikat a tiszteletrendbe való felvételről és egy kivonat Emile Bollaert beszédéből, aki akkor a köztársaság komisszárja volt az utóbbi odaítélése alkalmából tartotta a beszédet.
1943 decemberében tartóztatták le, 1944 január 27-én vitték Buchenwaldba és az azt követő február 15-én Dorába.

A deportáció és az egyik táborból a másikba való transzportnál ugyanabban a transzportban utaztunk. Rabszámaink is egészen közeliek voltak: az övé 45652, az enyém 44564.
Együtt is szabadultunk föl. A táboron belül sorsunk különvált: a német nyelv tökéletes tudása miatt, melyet elzászi származásának köszönhet, sikerült neki a "munkastatisztika" írnokaként kapni munkát, amely a szó valódi értelmében előjogokat adó állás volt, míg nekem az általános sors jutott, amelyet csak részben szakított meg a betegség.
Mint a "munkastatisztika" írnoka, sok rabnak, különösen franciáknak számos szolgálatot nyújtott. Önfeláldozása határtalan volt. Belekerült egy összeesküvésbe, melyet mindig lehetőnek tartottam, deportációja utolsó négy vagy öt hónapját a táborbörtönben töltötte.
Jelenleg, ha nem tévedek, az Epernay-i keresztény iskolában tanít.
A "16 hónap börtön" azt állítja, hogy hiteles leírás. "Csak arról akarok beszámolni, amit maga láttam" írja az író (58. oldal) Talán őszintén hiszi is ezt.
Erről majd ítélhetünk.

Utazás Németországba (a Compiegnei pályaudvarról).
Beszállunk a vonatba "8 ló, 40 ember" . . de mi 125-en vagyunk (28. oldal)
A valóságban a Royallieu-i táborból való elmenetelünkkor ötös csoportokba osztottak száz emberenként, ahol minden osztály egy vasúti kocsihoz tartozott. Körülbelül tizenöt - húsz beteget kocsiban vittek a pályaudvarra, és ezeket egy vasúti kocsiba tették. A hosszú oszlop utolsó része ezen a reggelen német katonák között vonult Compiegne utcáin, akik talpig föl voltak fegyverezve. Ez nem volt teljes számú, körülbelül negyven személyből állt, melyet, mikor minden vasúti kocsi tele volt, felosztottak a kocsik között. Mi a hármas számú kocsiban három személyt kaptunk, így számunk százháromra nőtt. Kétlem, hogy valamilyen különös okból Birin testvér kocsija huszonötöt kapott volna. Még ha így is lett volna, minden esetre ezt becsületes módon külön meg kellene írnia.

Megérkezés Buchenwaldba .
"Minden megérkezett át kell hogy menjen a fertőtlenítésen. Először mindenki leborotválnak, ahol vigyorgó gyorsborbélyok nevetnek szörnyülködésünkön és a vágásokon, melyeket sietségből vagy ügyetlenségből csinálnak. Mint egy frissen nyírt birkanyájat terelnek minden rabot egy nagy krezolvizes medencébe. Ezt a vérrel bepiszkolt és tisztátlansággal befröcskölt medencét használja az egész osztály. A gumibotokkal hajtva kényszerítenek arra, hogy fejünket is víz alá merítsük. A kezelés után a megfulladtakat kihúzzák a medencéből. (35. oldal)
Az új olvasó természetese minden további nélkül azt hiszi, hogy a vigyorgó és borotváló gyorsborbélyok SS-emberek, és hogy a az ő kezükben suhognak a fejeket ütő gumibotok. Ellenkezőleg! Ezek rabok, és SS emberek nincsenek jelen ezen a ceremónián, hanem csak távolról ellenőrzik azt, így senki sem kényszeríti a rabokat ilyen viselkedésre. Ez a pontos adatot nem közli velünk a könyv, így a felelősség mindenért az SS-re hárul.
Ez a félrevezetés, melyet többet nem fogok megemlíteni, ugyanilyen módon vonul végig az egész könyvön.

A tábori rend.

"Nagyon korai fölkelés, fölismerhetően kevés élelem tizenkét munkaórára: egy liter leves, kétszáz-kétszázötven gramm kenyér, húsz gramm margarin. " (40. oldal)
Miért nem említi meg a reggel és este adott fél liter kávét és a szelet fölvágottat vagy a tele kanál sajtot, melyet mindig a margarinnal együtt kiosztottak? Az élelmezés nem elégséges voltát ez szintén megmutatná, de a beszámoló becsületessége kevésbé szenvedett volna.
"Márciusban ezerkétszáz francia, akikhez én is tartoztam, ismeretlen helyre kellett hogy továbbutazzon. Elutazás előtt kék-fehér csíkos rabruhát kaptunk: csak kabátot és nadrágot, melyek nem védtek a hideg ellen. " (41. oldal)
Én is benne voltam ebben a transzportban. Ezenkívül volt még kapucnis esőkabátunk. Ha ez a ruha nem védett a hideg ellen, ez nem a ruhadarabok száma miatt volt, hanem azért, mert a ruhák művászonból voltak.

Dorában.

"Dora berendezését 1943 novemberben kezdték el" (46. oldal)
Pontosabban: Az első transzport 1935 augusztus 28-án jött ide.
"Ott, mint Buchenwaldban, az SS várt a kocsik elhagyásakor... Egy kitaposott út, szélén vízzel teli árokkal vezetett a táborba. Futólépésben haladtunk rajta. A magas csizmás nácik követtek bennünket és kutyáikat ránk uszították. . Ezt az újfajta bikaviadalt számos fegyverlövés és embertelen ordítás kísérte... " (43-44 oldal)
Nem tudok olyan esetre visszaemlékezni, amikor kutyákat uszítottak volna ránk, vagy lőttek volna. De nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor a kápók és a tábori védelem átvett bennünket, ezek sokkal támadóbbak és durvábbak voltak, mint a minket kísérő SS emberek.

Mielőtt átmennék a komoly tévedésekhez, még két dolgot érintek, melyek nem olyan jelentősek ugyan, de a tanúvallomás könnyű fajsúlyát fölismerhetővé teszik, mindenek előtt akkor, ha tudjuk, hogy írójuk ismerte a táborban levő rabok keresztmetszetét, amiatt nem lehet ezt neki megbocsátani:
"Megemlítem a jó Doktor Mathont, akit Papa Girard néven ismertek. . " (81. oldal)
"Hat hónapig mindig magamnál tartottam a szent készletet. Papok, akik magukat ezzel életveszélynek tették ki, láttak el ezzel. Itt Bourgois abbét, a trappista atyát, Renardot és a kedves Amyot d'Invill abbét nevezem meg... " (87. oldal)
Egyszer volt Dorán egy Doktor Mathon és egy Doktor Girard. A második nagyon öreg volt és neki adtuk a Papa Girard melléknevet. Másrészt Bourgois abbé Dorába való megérkezés után két hónappal, 1944 április 10 és 30. között, mielőtt elmehetett volna a betegtranszporttal, amibe beosztották, meghalt. Tehát ő nem tudta Birin testvért hat hónapig ellátni. Még a következőt lehet hozzátenni: Ha a papokkal ugyanazért bántak rosszul, mint a többi rabokkal, és még azon felül is vallásuk miatt, akkor a halállal voltak fenyegetve, amikor a szent készletet maguknál tartották.

Komoly tévedések.

Az SS nők még cinikusabban választották ki áldozataikat, mint a férfiak. Szép, művészi módon tetovált emberbőröket kívántak maguknak. Hogy kedvükre tegyenek, meztelenül fölsorakoztatták a rabokat a sorakozó és létszámellenőrzési téren. Ekkor a hölgyek keresztül mentek a sorokon és úgy válogattak, mint egy divatüzlet kirakata előtt... " (73-74. oldal)
Nem igaz, hogy bármi ilyesmi is lejátszódott volna Dorában. Buchenwaldban volt egy eset egy tetovált emberbőrből készült lámpaernyővel. Ilse Koch aktájában olvasható, akit "buchenwaldi szukának" neveztek. De Buchenwaldban sem vehetett részt Birin testvér ilyen áldozatkiválasztáson, ahogy az általa idézett nyilatkozat az 58. oldalon állítja, mert ezek az állítólagos dolgok megérkezésünk előtt játszódtak le, - ha egyáltalán lejátszódtak.

Annyi marad meg, hogy az áldozatok kiválasztásának olyan jelleget ad, mintha ez ott általánosan szokásos lett volna, és hogy ezt figyelemre méltó pontossággal írja le. Ha a vádló is, aki a fent említett vétket (a lámpaernyőket) Buchenwaldba tette, ilyen módon járt el, akkor kérdéses az, hogy vajon az Ilse Kochot vádló dolgok nem nagyon kétségesek-e? (Annyira kétségesek, hogy az augsburgi esküdtbíróság, akik ezt tárgyalták, nem maradtak meg a vádnál... bizonyítékok hiányában - megjegyzés a második francia kiadáshoz)
Hogy befejezzem a tárgyat, biztosan állíthatom, hogy 1944 február-márciusában a buchenwaldi koncentrációstáborban ezzel a bűnnel két kápót vádolta a kőfejtőből és a kertészetből, melyet állítólag annak idején szinte minden kollégájuk cinkossága segítségével követtek el. A két ember - úgy mondták - üzletet csinált a tetovált rabok halálából, és bőrüket kis előnyökért eladta Ilse Kochnak és másoknak a krematóriumban dolgozó kápók és SS emberek közvetítésével.

De a táborparancsnok felesége, vagy más tisztfeleségek tényleg szép bőröket keresve mentek a táboron át, hogy maguk ítéljék halálra viselőiket? Szerveztek sorakozókat meztelenül, hogy megkönnyítsék ezek dolgát? Ezt nem tudom igazolni és ellent sem tudok mondani neki. Csak azt tudom mondani, hogy Birin testvér állításával szemben sem Dorában sem Buchenwaldban egyidejű internálásunk alatt ilyesmi nem történt.

"Ha a szabotázs biztosnak tűnt, akkor az akasztást kegyetlenebb módon vitelezték ki. A halottjelölteket egy elektromos erővel húzott kerékkel emelték föl a földről, mely őket lágyan emelte föl a földről. Mivel nem kapták meg a gyilkos ütést, mely a szegény bűnöst megöli és gyakran nyakát töri, a szerencsétlenek átélték a halállal való küzdelem minden borzalmát. Más alkalommal a hentes horgát tették az elítélt álla alá, és ilyen barbár módon akasztották föl. " (76. oldal)
Igaz, hogy a háború végén, 1944 végétől 1945 elejéig olyan nagy számú szabotázs történt, hogy csoportosan akasztottak. Szokássá vált, hogy ezeket az alagútban egy kerék segítségével hajtották végre és nem csak a sorakozó és létszámellenőrzési téren a bitófákon, melyek egy futballpálya kerítéséhez hasonlítottak. 1945 március 8-án 19 szegény bűnöst így akasztottak föl, és a pálmavasárnapon, nyolc nappal a fölszabadítás előtt, amikor már hallottuk a szövetségesek ágyúit, és a háború kimenetele nem volt kétséges, hetvenötöt! De a mészáros horgának története, melyet Buchenwaldban meséltek, ahol ilyen szerszámot találtak a krematóriumban, Dorát illetően biztosan hamis. Mindenesetre sohasem hallottam használatáról, és nem is illene a tábori szokásokhoz.
"A hírhedt SS-Oberscharführer, Sanders kezdeményezésére, akivel dolgom volt, szabotőrökre más kivégzési formákat alkalmaztak. A szerencsétleneket arra ítélték, hogy gödröt ássanak, melyekbe bajtársaik nyakig beásták őket. Így maradtak egy ideig. Aztán egy SS ember egy hosszúnyelű baltával levágta fejüket. De bizonyos SS emberek szadizmusa más halálozási módot is kitalált. Megparancsolták más raboknak, hogy homokkal teli talicskákat hordjanak ezek feje fölé. Még ma is annyira kísértenek engem ezek a látványok, hogy... " (77. oldal)

Mindez nem történt meg Dorában. De ezt a történetet szinte ugyanezekkel a szavakkal mesélték el nekem más táborokból jött rabok, és ezek azt állították, hogy ott voltak ilyen jeleneteknél: Mauthausenben, Birkenauban, Flossenburgban, Neuengammeban, stb... Mikor visszatértem Franciaországba, különböző íróknál viszontláttam ezt a történetet. Nem lett volna érdekes írásbeli tanúvallomással valamelyik táborhoz hozzárendelni, ahol nem történt meg. Ha a francia vélemény egy írót tévedésen kap, akkor kételkedik a dologban minden tábort illetően, a német vélemény pedig hazugságra következtet.

A deportáltak sorsa

"Mint titkok tudói (V1 és V2) tudtuk, hogy halálra vagyunk ítélve, és ha a szövetségesek közelednek, meg fognak bennünket ölni" (97. oldal)
Itt nem tényről van szó, hanem föltételezésről. Minden író írt erről, Leon Blum is leírta a "Le dernier Mois" - "Az utolsó hónap" c. írásában. Jogosságának az ad látszatot, hogy a Baltikumban rabokat vízbe fullasztottak úgy, hogy rövid idővel a fölszabadítás előtt hajókra rakták őket és azokat elsüllyesztették (Lásd az író előszavát ehhez a kiadáshoz, M. Sabille írását: A baltikumi vízbe fullasztásokról van egy világszerte elismert tétel, hogy az "Arconát", azt a hajót, melyben a deportáltakat Svédországba akarták transzportálni, a szövetségesek tengeri repülői elsüllyesztették, akik megtámadták a hajórajt anélkül, hogy ismerték volna annak szállítási feladatát. A német légvédelem parti ágyúi voltak a zavar okozói, mert ezek hittek a megrémült tanúknak, hogy ezek "Arcona"-ra lőttek, pedig ezek a szövetséges repülőgépre lőttek. ), éppen úgy az ilyen értelmű titkos parancsok létezése, melyet egy Dorai SS orvos igazolt, és ezzel saját életét mentette meg. A baltikumi megfullasztást illetően a német elmélet éppen olyan valószínűtlen, mint a francia, ezt egy fénykép igazoljam melyet nyilvánosságra is hoztak. Tény az, hogy a Dorai titok tudóit nem ölték meg. Azt a transzportot sem, amelyben Leon Blumot szállították.

II. Jean-Paul RENARD abbé

Ő a 39 727 számot viselte deportáltként. Néhány héttel korábban ment Buchenwaldba mint Birin testvér és én, és aztán Dorába jött, ahol újra találkoztunk. Egy költeménygyűjteményt írt néha meghatóan misztikusakat, könyvének címe "Chaines et Lumieres" - "Láncok és fények". Ezek a költemények inkább szellemi reakció termékei mint egy objektív tanúvallomást tartalmazó elbeszélés. Egyikük tényeket mesél el "J'ai vu, j'ai vu, et j'ai vecu ... " . Birin testvér ezt a függelékében hozza nyilvánosságra saját tanúvallomásával egyetemben, melyről már előzőleg beszámoltam. Ebben az olvasható:
"Zuhanyok ezreit és százezreit láttam, melyekből víz helyett fojtó gázok jönnek ki"
"Láttam, mikor munkaképes emberek szívinjekciót kapnak". Amikor erre 1947 elején fölhívtam a figyelmét, ezt válaszolta:
"Egyetértek, de ez csak irodalmi fordulat, és mivel ezek a dolgok valahol előfordultak, alig van jelentősége. "
Én ezt az indoklást szórakoztatónak találtam. Abban a pillanatban nem mertem visszavágni, hogy a Fontenoyi csata is történelmi valóság, de ez nem lehet arra ok, még "irodalmi fordulat"-oknál sem, hogy részt vett benne. (Fontenoy Belgiumban van, ahol a francia parancsnok, Szászország marsallja 1745 május 11-én megverte a holland és angol csapatokat). Vagy ha a náci táborok huszonnyolcezer túlélője azt akarja állítani, hogy minden rémséget átélt, amelyet a többiek valamennyi tanúvallomása leír, akkor a táborok története egészen más képet kapna, mintha mindegyik arra szorítkozna, hogy azt mesélje el, amit maga látott. Valóban, mindannyiunk érdeke, hogy egyikünket se csípjék el hazugságon vagy túlzáson.
A "J'ai vu, j'ai vu, j'ai vecu ... ", az 1947 júliusában megjelent a "Láncok és fények"-ben elégtétellel láttam, hogy az író ugyan benne hagyta tanúvallomását az injekciókról, e a gázkamrásokhoz utalást fűzött hozzá, amely a felelősséget erre nézve egy másik deportáltnak adja.

III. Robert PLOTON abbé

A "Nativite" ("Krisztus születése"-templom) papja volt St. Etiennenben. Ma Firminyben pap. Buchenwaldba a 44015-ös számmal jött ugyanabban a transzportban mint én. Együtt voltunk a 48-as blokkban, amelyet együtt hagytunk el, mikor Dorába mentünk. Kiadta a "Montlucból Dorába" c. művet 1946 márciusában St. Etienneben Dumasnál. Igénytelen, 90 oldalas tanúvallomás. Robert Ploton abbé elmeséli a dolgokat egyszerűen úgy, ahogy látta, anélkül, hogy mélyebben megvizsgálná azokat, és anélkül, hogy magával törődne. Nyilvánvalóan becsületes volt, és ha hibázik, akkor ez természetes felületi érzékenység következménye, melyet az a buzgalom, amellyel élményeit el akarja mesélni, megnehezít.
A németek összeomlásakor Bergen-Belsenbe vitték. Az egész fejezeten keresztül Belsen-Bergen-ről ír, emiatt arra gondol az ember, hogy itt sajtóhibát lát.
A Buchenwaldi 4-es blokkban ezt hallotta: "Parancsnokunk egy német rab, egy volt Reichstag-képviselő" (26. oldal). És elhitte ezt. Valójában Erich, a blokkparancsnok egy kommunista képviselő fia volt.
"A napi menü alapvetően egy liter leves volt, 400 gramm nagyon nehéz kenyér, 20 gramm margarin, melyet szénből állítottak elő, és egy váltakozó utóétel: hol egy kanál lekvár, hol fehér sajt, hol felvágottpótló" (63-64. oldal).
Olyan sokan mondták, hogy a margarint szénből csinálták, olyan sok újság írta anélkül, hogy hazugságuk miatt megbüntették volna őket, hogy valóban fölmerült a kérdés a termék valódi eredetét illetően. Mindezek után Louis Martin-Chauffier írta a legjobbat:
"Úgy tűnik, hogy nekik (az SS-nek) semmi sem tetszik, ami nem mű. A margarin, amit olyan kis adagokban adnak, azért ízlik nekik, mert szénből van. " (A kartonon az a fölirat állt: garantáltan zsírmentes). Könyvéből: "L'Homme et la Bete" - Az ember és az állat (95. oldal).

Amikor abbé Ploton a rabok jelzéseiről beszél, nyolc kategóriát figyel meg, és nem tudja, hogy valójában körülbelül harminc féle volt, és hogy részleteket jelent. A tábori rendről a következőt írja:
"A leghatásosabb és legalacsonyabbrendű eszköz az erkölcsi lealacsonyításra, mely szellemét a "Mein Kampf" tanácsaiból nyeri, abból áll, hogy a tábori rendőrséget néhány, szinte csak a németekből kikeresett rab adja. " (28. oldal)

Mert nem tudja, hogy ezt az alacsonyrendű eszközt, éppen azért, mert olyan hatásos, a világ minden börtöne alkalmazza, és hogy ez sokkal régibb, mint Hitler "Mein Kampfja". (Lásd a függeléket ehhez a fejezethez: "A fegyelem a Riomi központi börtönben 1939" Pierre Bernardtól, akit oda internáltak, és "A Liberation börtönében", egy tanúvallomás, melyet A. Paraz írt. Arra is emlékeztetnünk kell, hogy a "Dante nem látott semmit" c. könyv Albert Londrestől pontosan leírja Franciaország részét börtöneinek és büntetőtelepeinek üzemeltetésében.

A sorakozó és létszámellenőrzés hosszára, mely minden rabot érintett, a következő magyarázatot adja: "Várjuk, hogy ellenőrizzék a számokat, fáradságos művelet, mely az SS jelentésvezető hangulatának függvénye. " (59. oldal).

Nos, ha a sorakozó és létszámellenőrzések hossza a valóban függött az SS jelentésvezető hangulatától, de éppen úgy függött azoknak a képességeitől, akiknek feladata volt, hogy naponta megszámolják a tényleges létszámot. Köztük voltak SS emberek is, akik általában tudtak számolni, de voltak olyanok is , főleg a rabok között, akik szinte vagy teljesen analfabéták voltak, és csak valaki jóvoltából lettek írnokok vagy a számítási osztály vezetői a munkásstatisztika osztályon. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy rab alkalmazása a koncentrációstábor inkább alkalmazkodókészségétől függött, mint tudásától. Mint mindenütt, így Dorában is kőművesek voltak a statisztikusok, a statisztikusok kőművesek vagy ácsok, egy orvos vagy sebész finommechanikus, szerelő vagy földmunkás. (Lásd első rész, 106, és 107 oldal).
Az injekciókkal kapcsolatban Ploton az általános véleményhez zárkózik föl, ami nem igaz:
"Közben ki kellett terjeszteni a kórházat és barakkjait megszaporítani a dombon. A gyógyíthatatlan tuberkulózisbetegek szegény létét egy halált hozó injekció fejezte be. " (67. oldal)
Ezektől a megjegyzésektől eltekintve ez az improvizált tanú nem esik túlzási mániába. Csak egy élmény nyomja lelkét, melynek földolgozására nem képes. A pontatlanságok, melyekben bűnös, kis jelentőségűek Birin testvéréivel összehasonlítva; következményük is kisebb. A tárgyilagosság iránti aggodalom mégis arra kötelezett, hogy bemutassam őket.

Függelék a II fejezethez

A fegyelem a riomi központi börtönben 1959-ben

"A fegyelmet illetően három fontos elemet kell szem előtt tartanunk. Az első egy, a rabok közti belső rangsor kialakítása, mely az őrök mellett a rend fenntartásához hozzájárul. Gyakran hallottam, hogy franciák föl voltak háborodva, mert ezek a rabszolgafölvigyázók a náci táborokban jelen voltak; ugyanezek föl vannak háborodva, amikor németek azt mondják, hogy nem tudtak dolgokról, melyek országukban folytak, és ezek maguk nincsenek tisztában azzal, hogy mi folyik Franciaországban. A kápókra, az írnokokra, az előmunkásokra, a szobai szolgálatra példaértékű eseteket ismerünk. Az üzemvezetőt (ezek közt vannak civilek is), mindenkit a közigazgatásban a rabok közül választjuk ki és ezeknek ebből bizonyos előnyeik vannak. A börtönőrök, akik feladata a rend fenntartása és a rabok őrzése, ebből ki van véve. Ez a hálószoba felügyelőjénél kezdődik, kinek ágya mellett jelzőcsengő van, és fölébreszti az őröket, ha szokatlant észlel (füstöt, olvasást, beszélgetést, stb... ), de ezt ritkán használja - é s ez így van a hivatalos kínzóig, a részleg felügyelőjéig.

Ehhez azt kell mondanom, hogy mi az a részleg: ez a börtön belső különbörtöne, a valóságban kínzókamra (ez a szó nem túlzás!). Ez, a fegyelem második eleme, mint Dante pokla több részlegre terjed ki. A fegyelem terménél kezdődik, ahol arra szorítkoznak, hogy az elítéltet rövid szünetekkel körbe meneteltetik, ahol a meneteltető külön adagot kap, míg ez a büntetett számára élelemmegvonással jár. A valóságban itt hullanak az ütések. Nekem szerencsém volt, és nem volt benne részem, de gyakran láttam szegény fickókat, akik verés után visszajöttek a teremből, és ez egészen a celláig tart, általában maximum 90 napig, ami gyakorlatilag megegyezik a halálbüntetéssel, négy naponként egy tál levessel és olyan rafinált kegyetlenségekkel, hogy erre még kifejezés sincs. Külön igazolom, hogy a "camisole" -nak nevezett büntetésnél kényszerzubbonyt húznak a rabra, a karokat a hátukon összekötik és gyakran a nyakáig húzzák, és ezt gyakran alkalmazzák. Arra is megesküszöm, hogy különféle őröktől egybehangzóan hallottam, a felügyelő is megerősítette, hogy bizonyos szerszámokkal, a piszkavasat is beleértve sokszor addig ütnek, amíg az illető meg nem hal. Arra is esküszöm, hogy a nácik a lassú ölés titkát csak részletekben tökéletesítették.

A fegyelem harmadik eszközeként a további elítélések tartoznak, néha egészen a halálbüntetésig, és amelyeket nem törvényszék mond ki, amint a törvény előírja, hanem egy kint ismeretlen törvényszék, a "pretoire". (pretoire: rögtönítélő bíróság, ahol a vádlottnak nincsenek jogai) Ez egy belső börtöntörvényszék, melynek főnöke az igazgató, egy aligazgató van alatta (a köznyelv ezt "sousmac"-nak nevezi), és a főbörtönőr, aki egyben írnok is. Nincs védőbeszéd, nincs védelem, csak egy gyakran érthetetlen vádirat, nincs válasz, csak a szertartáshoz tartozó "Merci, Monsieur le directeur" (köszönöm, igazgató úr), melyet az elítélés követ. Én sokszor kis büntetéssel úsztam meg, mely csak jogomat korlátozta, hogy a kantinban vásárolhassak. (a pénz a bérre korlátozódik, vagy annak egy nagyon kis részére, melyet a rab kézhez kap; ebben az időben csomagokban csak testápolási cikkek jöhettek) Sok kemény ítélet született, oka sokszor csak egy előírt feladat nem kivitelezéséért.
Pierre Bernard
"Revolution proletarienne" - "A proletárforradalom", 1949 június.

A "Liberation" börtöneiben

Minden francia ezt akarta, mondják "patriótáink".
"Edouard Gentez, nyomdász Courbevoieban, 1946 júliusában nem mint bűnözőt hanem mint nyomdászt ítélték el, átküldik Fresnesből Fontevraultba 1946 szeptemberében. Az ütések, nélkülözés és hideg miatt nyomást érez a rekeszizmában, mire törlik a Fontevraulti transzport listájáról. Utazás előtt egy órával kihúzzák az elítélteket parancs szerint a listáról, mert még szükség van rájuk, és Gentezt újra beírják a listára. Két óra múlva megérkezik a központba, áll a tűző napon, aztán nyolc órán keresztül egy lyukban áll, melyet "mitar"-nak neveznek. Ezután Gentezt beutalják a betegszobába, ahol egy gyilkosság miatt elítélt hentes uralkodik, Ange Soleil, egy mulatt, aki szeretőjét fölvágta és befalazta, ami miatt alkalmasnak találták a felügyelő, betegápoló és az börtön orvosának tisztségére, és több hatalma volt, mint a fiatal civil orvosnak, egy kezdőnek, kinek neve Gaultier vagy Gautier.
Soleil szabálya nagyon világos és egyszerű volt arra, hogy kit vesz föl a betegszobába: aki csomagjai kétharmadát megosztotta vele, és azokat küldte vissza, akik csomagjai a legkisebbek voltak. Gentez, aki nem kap csomagokat és pénzátutalásokat sem kap, nem tud fizetni, és súlyos betegsége ellenére visszaküldik a "nem foglalkoztatottakhoz", ahol minden nap, vasárnap is reggeltől estig háromnegyed óráig kell vonulni, negyedórás pihenéssel. Mivel Gentez túl gyönge, fölmentik ez alól a kínzás alól, de se ülnie, sem lefeküdnie nem szabad. A menetelés alatt mozdulatlanul kell állnia, keze a hátán, kabát nélkül.
Mivel a hideg súlyosbítja rekeszizomgyulladását, Gentez minden héten elmegy a rendelőbe, ahol aszpirint és csukamájolajat kap és vért csapolnak le tőle, de a betegszobába nem mehet be. Minden éjjel panaszkodik. A két orvos, akik szintén rabok, Perribert a sebész és doktor Lejeune meghallgatják és megállapítják, hogy kétoldali tüdőgyulladása van. Miután Gentez összeesik az udvaron, az odahívott betegápoló Ange Soleilt hívja, aki ordítani kezd, szimulánsként kezeli és a börtönbe záratja, éppen így Perribert doktort, akit azzal vádol, hogy engedély nélkül vizsgálta meg.
Gentezt levetkőztetik a vizsgálathoz és meztelenül bezárják egy cellába -15 foknál. Kopog egész éjjel, hogy valakit odahívjon, de senki sem jön. Másnap, 1947 január 14-én halva találják. Végre a betegszobába viszik, ahol megállapítják, hogy szívrohamban halt meg. A 3479-es szám alatt földelik el.

De volt egy terhes tanú: Gentez fia, akit a börtönben ismertem meg, és aki mellett éltem meg ennek a drámának a kibontakozását. Keresztülvitte, hogy vizsgálatot indítsanak. Ez korrektül folyt le. Ange Soleilt Fresnesbe tették át, de amnesztia miatt elbocsátották. Dufour, Vessieres és Guillonet igazgatókat elbocsátották.

Emiatt a tragikus eset miatt Andre Marie megígérte, hogy Gentez fiának büntetését leszállítja három évre. Azóta több mint három év telt el, de ha jól tudom, még mindig börtönben van.
Aláírás: Benolt C...

"Ezt egy valahol Franciaországban hozzám írt levélből vettem. Hallgatásomat aggodalmam magyarázza, hogy íróját nem akarom annak az igazságszolgáltatásnak kitenni, amelyről a fenti okirat beszél. Benolt C... nem olvasta a "Valsez, saucisses = táncoljatok, virslik"-et, de a "Vertiges = csalás" címűt. Beszámol viszonyáról a szociális segítőkhöz, akik isznak - ezt nem szemrehányásként mondom - és jelenti, anélkül, hogy nagyon panaszkodna emiatt, bizonyos urak furcsa erkölcséről, akik a "Saint- Vincent-de-Paul-Gyárnak" vezetői és kiknek ujjai tele vannak pecsétgyűrűkkel.
Ez a tanúvallomás a szépnem egyik képviselőjétől származik, aki politikailag a legkevésbé sem rendelkezik előítéletekkel, ezért annál szíven ütőbb. " (Közölte: A Paraz)

In Poissy.
"1946 Februárjában Henri Beraud kopasz fejjel, facipőben és rossz ruhákban a 14-es üzemben van a Poissy központi börtönben. Egy börtönőr szeme előtt, aki a hallgatási törvénynek akar érvényt szerezni, amely törvény éjjel és nappal a börtönre nehezedik, fölfüggeszthető cimkéket készít, melyekből ezer darab 0.95 Francba kerül. A butaság a börtönben: Az asztal vezetője egy besurranó tolvaj volt, aki Beraud mellett még Pinsard tábornoknak, két törvényszéki elnöknek, egy államügyésznek, egy Reueni újság főszerkesztőjének, egy egyetemi professzornak és párizsi újságíróknak parancsolt. Könyvében: "Je sors du bagne - A börtönből jövök" beszámol egyik poissyi rabtársa, valamint a Ree szigetén Beraud fogoly keresetéről 1945 áprilisában: Kézimunka 16 Fr, levonás a börtön közigazgatására: 12 Fr, marad 3 Fr, Megtartunk: 1. 5 Fr, marad a rabnak: 1. 5 Fr. Itt napi hét órás munkáról van szó. ("La Bataille", 1949 szeptember 21-én)

Német foglyok Franciaországban.

"La Rochelle, 1948 október 28 - botrányos állapotokról jelent, melyeket egy volt tiszt, Max-Georges Rouxl okozott, 36 éves, a német hadifogolytábor táborparancsnokságának képviselője Chatelaillon-Plageban, emiatt a vizsgálóbíró Bordeauxban a katonai törvényszék elé idézte, ahova Rouxot beidézték, a volt tiszt most tölti 18 hónapos büntetését, melyet múlt év augusztusában kapott csalás és hűtlen kezelés miatt La Rochelleben.

Roux ennél sokkal súlyosabb bűnöket követett el. A bebizonyított bűnök olyan mértékűek, hogy nehéz fölfogni, hogy csak Roux felelős ezekért. Chalelaillonban ez a gonosz ember több hadifoglyot levetkőztetett és egy ólommal töltött lovaglóostorral verte őket. Két boldogtalan meghalt a kezelés után.

A német orvos, Klaus Steen tanúvallomása, aki Chatelaillonban volt fogoly, jelentős volt. Kieli kihallgatásakor Steen elmondta, hogy 1945 májusától szeptemberig ötven halálesetet állapított meg honfitársainál a hadifogolytáborban. A halál oka az elégtelen étkezés, a kemény munka, és az állandó félelem a kínzástól, melyben a szerencsétlenek éltek, volt. A tábori élelmezés, melyet Taxier őrnagy vezetett, napi egy tányér üres levesből és egy darab kenyérből állt, a többit a fekete piacon lehetett beszerezni. Volt idő, amikor a hasmenésben megbetegedettek száma 80%-os volt.

Taxier és Roux, valamint beosztottaik gyakran motozták meg a foglyokat és ilyenkor minden értéket elvettek tőlük. Ezeknek a lopásoknak az értékét és a gengszterek nyereségét, akik üzletüket kitűnően szervezték, mert a bankjegyeket és értéktárgyakat közvetlenül Belgiumba vitték, száz millióra becsülik.

Reméljük, hogy Rouxot és a többi bűnöst hamarosan Fort Ha-ba zárják, és hogy ezeket a tényleges háborús bűnösöket példásan megbüntetik.
(A Napi újságok 1948 október 19 )
* * *

III. fejezet

Louis Martin-Chauffier

Ő a kevésbé fontos tanúk közé tartozik, melyeket fölülmúlja, mert megpróbál úr lenni élményein, de legalábbis ezeket filozófiai úton elmagyarázni, de hiányzik neki David Rousset nagy analizáló tudása és Eugen Kogon kicsinyes alapossága. Ezért a háború utáni irodalomban nem lehet sem az első, sem a második csoporthoz sorolni. Foglalkozására nézve író volt. Az az írókategória, akiket elkötelezettnek neveznek. Gyakran kiszabadítja magát hogy azután újra elkötelezze magát, mert az elkötelezettség második természete. Úgy ismerték mint kommunista-szimpatizánst, e pillanatban antikommunista. Valószínűleg ugyanazokból az okokból és ugyanazon körülmények között, ami időszerű - az előnyök miatt! Nem tudott ellenállni annak, hogy tanúskodjon a koncentrációstáborokról. Elsősorban azért, mert életének tartalma az írás. Másodsorban azért, mert maga is nyilatkozni akart egy olyan eseményről, mely őt személyesen találta. Ebből más haszna volt. Biztos nem vette észre, hogy szinte teljesen ugyanúgy beszélt, mint mások.
Tanúvallomásának címe: "L'Homme et la Bete" - "Az ember és az állat", 1948-ban jelent meg Gallimardnál. Különlegessége: látta a kartondobozokat a - természetesen szénből előállított - margarinnak, amit nekünk osztottak, és amelyre rá volt írva: "garantáltan zsírmentes".
Egy tanúvallomás, amely a történések hosszadalmas megfigyelésén alapul, mely íróját mint erkölcsi vagy szociális megfigyelőt előre jellemzi.

Logikája

Mielőtt Neuengammeba deportálták, Martin Chauffier a Compiegne-Royallieu táborban volt. Ott ismerte meg Capitaine Doucet, aki ott táborparancsnok volt. A következő ítéletet írja róla:
"Capitaine Douce a táborparancsnok, és mindenkinek buzgó szolgája, aki ezt a fontos állást rá osztotta ki, minket az asztalon ülve számolt hangosan, közben folyton cigarettázott, amire nekünk nem volt lehetőségünk, noha az előírások megengedték volna. "
Neuengammeban megismerte Andret, egy első tábori személyiséget, aki tekintéllyel bíró funkcionárius volt, és az SS választotta ki a rabok közül. A következő képet festi róla:
"A gyanakvó fajta SS élesen figyelte. Hogy megtarthassa szerepét, melyre kijelölték és csak nagyon nehezen kapott meg, durván beszélt a rabokkal és magát keménynek, érzéketlennek és rendíthetetlennek mutatta szavaiban. Tudta, hogy a legkisebb gyengeséget jelentenék, és ekkor rögtön elbocsátanák állásából. A legtöbbünket félrevezette viselkedése és ezek az SS segédjének tartották, az ő emberüknek és a mi ellenségünknek. Mivel ő volt felelős a deportálásokért és az állások betöltéséért, mindazokat az ő terhére írták, akiket látszólagos közönnyel, és anélkül, hogy a kéréseket, vádakat és ellenvádakat meghallgatta volna csoportokba osztott be... Ha ezer deportáltat csoportokba kellett osztani és csak 990-et raktak a marhavagonokba, akkor nem lehet elképzelni a listákat, amelyeket Andre használt, mindazt a kockázatot, amelyet magára vállalt azért, hogy tíz ember megmeneküljön a valószínű haláltól. Tudta, hogy általában nem szerették és gyanúsnak tartották. Ő akart ilyen lenni, mert előnyben részesítette a szolgálatot melyre méltónak bizonyult, ...
Én így láttam Andrét. Közönyösen fogadta az SS fenyegető szívélyességét, a kápók és a blokkparancsnokok alázatosságát és a tömeg ellenségességét, én azt hiszem, túltette magát a megalázásokon és saját becsületességét egyfajta jeges tisztasággal cserélte föl, mely neki magának idegen volt. Feladta saját énjét egy kötelesség javára, mely szemében érdemes volt arra, hogy miatta alázatos legyen. (167, 168, 169 oldal)

Két ember közül, akiknek ugyanaz a feladatuk, az író az egyiknek jogot ad a lakonikus szigorra és gőgre, míg a másikkal nemcsak mellékesen elnéző, de még csodálja is őt. Ha alaposabban megvizsgáljuk a dolgot, kiderül az olvasásnál, hogy az utóbbi Martin-Chauffiernak értékes szolgálatot tett olyan körülmények között, mely életét veszélyeztette. Én nem ismertem meg Compiegnenban Capitaine Doucet, de nagyon valószínű, hogy egyetlen jogtalansága az Andréval való összehasonlításban abból állt, hogy nem volt arra tehetsége, hogy olyan embereket válasszon ki, akiknek szolgálatot tesz - mert biztosan neki is voltak védencei - és irodalmi ismeretei túl korlátozottak voltak ahhoz, hogy fölismerje, hogy táborparancsnoki hatalmi körében bizonyos számú Martin Chauffier van, sőt maga Martin Chauffier is ott van.

Egyébként az adalék nem volt fölösleges, hogy ez a logika a következő állításhoz jut:
"kis félelemmel és bizonyos ellenszenvvel néztem mindig azokra, akik hazájuk vagy egy általuk igaznak tartott dolog szolgálatában kettős játékot játszottak: vagy az ellenfél megvető bizalmatlanságát, akinek szüksége van rájuk, vagy annak bizalmát, ha az visszaél vele; és saját harcostársai undorát, akik őt árulónak tartják; a valódi árulók vagy a megvettek megvető bajtársiasságát, amikor őt ugyanazt látják tenni, és egynek tartják maguk közül. . Itt saját magukról kell lemondaniuk, mely meghaladja erőmet, ügyességre, mely összezavar, és eltaszít. " (168. oldal)

A német kiadó megjegyzése: A fenti idézetről vita keletkezett a könyv szerzője, Rassinier úr, és Martin- Chauffier úr között a francia mondattan használatát illetően. Az író szerint Martin-Chauffiernak az előzőek helyett a következőt kellett volna írnia:
"kis félelemmel és bizonyos ellenszenvvel csodáltam mindig azokat, akik hazájuk vagy egy általuk igaznak tartott dolog szolgálatában kettős játékot játszottak: vagy az ellenfél megvető bizalmatlanságát, akinek szüksége van rájuk, vagy annak bizalmát, ha az visszaél vele; és saját harcostársai undorát, akik őt árulónak tartják; a valódi árulók vagy a megvettek megvető bajtársiasságát, amikor látják, hogy ugyanazt teszi, és egynek tartják maguk közül. . Itt saját ... "

A szerző ehhez egy lábjegyzetet fűz:
Ez az idézet nincs megcsonkítva, noha a mondattan ismeretének hiánya, melyeket a kiemelt szavak érthetővé tesznek, ezt hihetővé tehetné: A "Le Droit de vivre = Jog az élethez"-ben 1959 december 15. -én Martin-Chauffier a következő szavakkal válaszolta, hogy a szöveg helyes: "Szükségtelen hozzáfűzni, hogy a mondattan hiányos ismeretéről nincs szó - még egy hazugság -, de e g y pontosvessző, mely Rassiniernál a kettőspont helyett szerepel, megtévesztheti azokat (ismét Martin-Chauffiers hibája, mert itt a megtéveszti szó helyes), akik nyelvtanilag nem elég biztosak". Mert Martin- Chauffier meg volt győződve arról, hogy egy ék a másikat hasítja szét. "Nyelvtanában" annyira biztos volt (lásd 10. oldal, 15. lábjegyzet), hogy könnyen el lehetne neki magyarázni az igéről és annak tárgyáról vagy a névszóról és az ő hasonló esetéről. Tanulság: egy úrnak, aki otthagyja az iskolát, ahol a történelem előtti írásokat tanulmányozza, úgy látszik nem szükséges azt tudni, amit egy tízéves gyerektől megkövetelnek, hogy a hatodik osztályba léphessen. DE mivel mi egyáltalán nem szeretünk szidni valakit, újra betettük a pontosvesszőt melyet Martin-Chauffier követelt, és amelyet az első kiadásban egy szerencsétlen nyomdai hiba miatt kettőspont helyettesített: Ha egy olvasó észrevenné, hogy ez valamit változtat az értelmen, kérjük jelentkezzen (postaköltségét megtérítjük!).

Kérdezzük, hogy mit várnak Petain (Franciaország kormányzója a német megszállás idején - a magyar fordító) ügyvédei, amikor erre az érvre hivatkoznak, amely azáltal kapja teljes ízét, hogy a földalatti kommunizmus tollának legszebb virágai közé tartozik. Ha a petainizmushoz való visszatérés lesz a divat, akkor Martin -Chauffiere minden esetre büszke lehet és ebből talán ... hasznot is tud húzni. Ez egy másik mód a következtetések levonására.

A táborban Martin -Chauffiere egy orvossal beszélget, aki ezt mondja neki:

"Pillanatnyilag háromszor annyi beteg van a táborban, mint akiket föl tudok venni. Maximum öt vagy hat hónap van még a háború végéig. Nálam az a kérdés, hogy hogy tudom célomat, a legnagyobb számot elérni. Választottam. Ön és mások lassan gyógyulnak. Ha én önt ebben az állapotban visszaküldöm a táborba ebben az évszakban (december volt), akkor ön három héten belül halott. És - hallgasson jól ide - azokat veszem föl, akik nem nagyon betegek, és a kórházban való tartózkodás megmenti életüket. Azokat, akik már el vannak veszve, elutasítom. (Az eredetiben ez alá van húzva). Nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy fölvegyem őket, hogy békés halált nyújtsak nekik, én az élőket akarom biztosan megtartani. A többiek nyolc napon belül meghalnak. Mindenesetre túl hamar haltak volna meg. Annál rosszabb, én nem érzések, hanem hatásosság szerint dolgozom. Ez volt a föladatom. Minden kollégám egyetért velem, hogy ez a helyes út... Mindig, amikor megtagadom egy haldokló fölvételét, aki mereven, rémülten és szemrehányóan néz rám, el szeretném mondani neki, hogy életét egy másik életre cserélem föl, amelyet esetleg meg lehet menteni. Nem értené meg, stb... (190. oldal)

Azon a helyen már tapasztaltam, hogy bizonyos okokból, melyeknél a betegség vagy annak súlyossága néha csak másodsorban volt mértékadó, a kórházba kerülhettünk és ott - viszonylag - jól gondoztak bennünket: Ügyesség, politikai álláspont, szükség voltak a más szempontok. . Én ezt a tényt az általános életviszonyok számlájára írtam. Ha orvosok, akik rabok voltak, olyan véleményen voltak, mint amilyet Martin -Chauffiere ennek tulajdonít, akkor helyes ezt filozófiai érvelésnek tekinteni és az "SS szadizmusát" a halottak számánál mint okot el kell hanyagolni. Mert egy orvosnál nagy tudás, nagy biztonság és önbizalom kell ahhoz, hogy néhány perc alatt elhatározza, hogy kit lehet megmenteni és kit nem. Ha ez tényleg így lett volna, akkor attól félek, hogy azok az orvosok, akik az első lépést megtették ehhez a viselkedéshez hivatásukban, nem tettek apránként egy másikat is meg, és nem kérdezték-e meg, hogy kit lehet megmenteni, hanem azt, hogy kit kell és kit nem kell megmenteni és ezt a lelkiismereti kérdést a terápia lehetőségeinek figyelembe vételével tették föl.

A tábori rend.

"Ahogy az SS bánt velünk, ez egy magasabb helyen kigondolt terv része volt. Itt-ott finomítottak rajta, szépítették, díszítették, melyek a táborparancsnok vállalkozó kedvétől, fantáziájától vagy ízlésétől függött: a szadizmusnak árnyalatai vannak. Az általános szándék világos volt: Mielőtt megöltek minket, vagy hagytak meghalni, egészségünket tönkre kellett tenni. " (85. oldal)
A megszállás ideje alatt Franciaországban volt egy szervezet, a deportáltak és politikai internáltak családjainak egyesülete. Ha egy család ehhez fordult, hogy deportáltjának sorsáról megtudjon valamit, akkor a "magas német helyekről" kapott jelentést. Itt következik a Weimari tábor leírása: "A tábor 9 km-re van Weimártól, és vasút köti össze azzal. 100 méter magasan fekszik. (Tudtommal itt Jean Puissantot idézi könyvében "La colline sans oiseaux" = "Madár domb nélkül". Becsületes és pontos leírás, a táborról a legjobb tanúvallomás). Három kör alakú szögesdrót kerítéssel van körülvéve. Az első kerítésen belül vannak a foglyok barakkjai, az első és második között a gyárak és műhelyek, melyekben rádióalkatrészeket, mechanikai részeket, stb... gyártanak. A második és a harmadik kerítés között nem beépített terület van, melyen a fákat kivágták és amelyen a tábori utakat és a kisvasutat építik.

Az első szögesdrótkerítés elektromosan van töltve és számos megfigyelő torony van rajta, amelyek mindegyikén három fölfegyverzett ember van. A másodiknál és a harmadiknál nem állnak őrök, de a gyárak kerítésénél egy SS laktanya van; az SS éjjel kutyákkal megy körútra, éppen így a harmadik kerítésnél. A tábor 8 kilométernyi területen terül el és körülbelül 300 000 internáltat tud fölvenni. A nemzeti szocialista rendszer kezdetén a politikai ellenfeleket internálták itt.

A lakosok fele francia, fele idegen, náciellenes németek, de a blokkparancsnokok többsége német. Vannak oroszok is, köztük a vörös hadsereg tisztjei, magyarok, lengyelek, belgák, hollandok, stb... .
A tábori rend a következő:
4. 30 óra: fölkelés, mosdás meztelenül, melyre fölügyelnek, a test mosása kötelező
5. 30 óra: 500 ccm leves vagy kávé 450 g kenyérrel (néha kevesebb kenyeret kapnak, de akkor egy jó adag jó minőségű krumplit kapnak); 30 g margarin, egy szelet fölvágott vagy egy darab sajt .
12 óra: egy kávé.
18. 30 óra: egy liter jó sűrű leves.
Reggel 6 óra : munkába menés. Ez foglalkozástól függ, gyár, útépítés, favágás, stb... Minden osztály az embereket ötös sorokba állítja, az emberek kartávolságban vannak, hogy a sorok jól láthatóak legyenek és az emberek egymástól el legyenek választva. Aztán elindulnak, az elején zenélnek (70-80 zenész van, internáltak egyenruhában: vörös nadrág, kék kabát fekete díszekkel).
Az egészségi állapot a táborban nagyon jó. Élén Richet professzor áll, egy deportált. Minden nap van orvosi vizit. Számtalan orvos van, egy betegszoba, egy kórház, mint egy hadseregnél. Az internáltak a német rabruhát hordják, relatív meleg műszövetből. Fehérneműjüket fertőtlenítették megérkezéskor. Minden két embernek van egy takarója.
A táborban nincs templom. A rabok között számtalan pap van, akik általában eltitkolják ezt. Ezek a papok összegyűjtik a hívőket beszélgetésekre, a rózsafüzérrel imádkozásra, stb...
Szabadidő: vasárnap délután teljes szabadság van a táborban, ennek a napnak az estéjén a tábort előadások szépítik meg, melyeket az internáltakból álló színházi csoport ad elő. Mozi egyszer vagy kétszer van a héten (német filmek), rádió van minden barakkban (német hírek). A rabok zenekara szép hangversenyeket tart.
Minden rab úgy véli, hogy Weimarban jobb dolguk van, mint Fresnesben, vagy a többi francia börtönben. Közöljük a deportáltak családjaival, hogy a szövetséges bombatámadáskor, augusztus végén a weimari gyárakra deportáltak nem haltak meg. Azt is közöljük, hogy a legtöbb vonat, mely 1944 augusztusában Compiegneből és Fresnesből elindult, Weimarba jött.

Jean Puissant, aki ezt a szöveget idézi, ezután így ítél: csalás és hazugságok építménye. Nyilvánvalóan a stílus túl kedvező. Nem mondja, hogy a mechanikus alkatrészek, melyeket a buchenwaldi üzemekben készítenek, fegyverek alkatrészei. Nem szól a szabotázs miatti akasztásokról, a sorakozó és létszámellenőrzésekről, a hosszan tartó sorakozó és létszámellenőrzésekről, a munkaviszonyokról, a testi büntetésekről. Arról sem ír, hogy a vasárnap délutáni szabadságot véletlenek határolták le, azt sem, hogy a pap, aki a hívőket beszélgetésre vagy imádkozásra összegyűjtötte, ezt titokban tette és könyörtelen bántalmak veszélye mellett, amely az légkört összeesküvéshez tette hasonlóvá. Az is hazugság, hogy a deportáltak sorsa jobb ott, mint a francia börtönökben, hogy az 1944 augusztusi bombatámadáskor ne lett volna áldozat a deportáltak között, vagy hogy a legtöbb vonat, mely 1944 augusztusában Compiegneből és Fresnesből elindult, Weimarba jött.

De bárhogy is legyen, ez az írás közelebb van a valósághoz, mint Birin testvér, főleg az élelmezést és a tábori rend összefoglalását illetően, ahogy azt a nácizmus vezető körei fölállították. Hogy azt nem alkalmazták, az biztos. A történelem fogja elmondani, miért. Valószínűleg a háborút fogja fő oknak nevezni, a táborok alapvető önkormányzatát a rabok által és azokat a romlásokat, melyeket egy fokozatokból álló közigazgatás esetén minden lefelé irányuló utasítás elszenved. A hadseregnél ez ugyanígy volt, az ezredes parancsát a segédtiszt kapta, a kivitelezés az őrmester dolga. Egy laktanyában mindenki tudja, hogy a veszélyes a segédtiszt és nem az ezredes, és ez Franciaországban így van a közigazgatási utasításokban, melyek a gyarmatokra vonatkoznak: ezeket olyan szellemben írják, amely annak az életképnek felel meg, melyet a tanárok a falusi iskolákban alakítanak ki: előtérbe helyezik Franciaország civilizáló törekvéseit, és Louis Ferdinand Celine, Julien Blanc vagy Felicien Challaye írásait kell olvasni, hogy pontos elképzelésünk legyen arról az életről, melyet gyarmatbirodalmunk katonái készítenek elő a bennszülött civileknek a gyarmatosítók számlájára.

A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a háború által előidézett határok között a minket adminisztráló, ránk felügyelő és külső keretünket képző rabokat semmi sem tudta volna abban megakadályozni, hogy a koncentrációstábor életéből azt csinálják, amely körülbelül azonos azzal a képpel, amelyet a németek mutattak a családoknak közvetítők elmondása után, akik értesüléseket kértek családtagjaikról.

Rossz bánásmód

"Láttam, mikor szerencsétlen társaim, kiknek egyetlen bűne az volt, hogy karjuknak nem volt ereje, a német politikai rabok ütései alatt meghaltak, akikből üzemvezetők lettek és volt ellenfeleik bűntársaivá váltak. " (92. oldal)

Következik a nyilatkozat: "Ezek a durva emberek először nem akartak ölni. Végül azonban öltek egy boldog dührohamban, gyulladt szemekkel, skarlátvörös arccal, szájukon habbal, mert nem tudták abbahagyni az ütlegelést: a végsőkig kellett menniük szórakozásukban. "
Egy esetről van szó, melyet meglepő módon hazug kibúvó nélkül a rabok számlájára ír. Sohasem lehet tudni: Lehetséges, hogy vannak emberek, akik "egy boldog dührohamban" ölnek, és nincs más céljuk, mint "végsőkig menni szórakozásukban". Egy világban, mely ugyan nem teljesen normális, de szokássá vált és hagyományszerűen jónak tartják, vannak rendellenességek: tehát lehetnek egy olyan világban is, ahol minden szabályellenes. Inkább azt szeretném hinni, amikor egy kápó, egy blokkparancsnok vagy egy táborparancsnok ilyen messzire megy, aztán a komplexekből előálló ösztönnek engedelmeskedik, melyek lehetővé tették ezt számukra: a bosszúszomj, az, hogy uraiknak tetszését el akarják nyerni, akik erre a helyre tették őket, a kívánság, hogy minden áron igazuk legyen, stb... Azt is mondom, hogy amikor durvák lettek, általában ügyeltek arra, hogy ne okozzák egy ember halálát, mert emiatt kellemetlenségük lett volna az SS-el, legalábbis Buchenwaldban és Dorán.

Ennek a nyilatkozatnak ellenére elnézőnek kell lennünk Martin -Chauffiereal szemben, mert még két dolgot megemlít, melyek bűnöző jellege semmi esetre sem egy "magas helyen kigondolt terv keresztülvitelének" részeként értékelhető.
"A kórház kápója minden héten kétszer vizitelt (nem volt fogalma a dolgokról), megvizsgálta a lázlapokat, melyek szélein nyugtalanító diagnózisok voltak, megnézte a betegeket: ha fejük nem tetszett neki, egészségi állapotuktól függetlenül kijelentette, hogy ezeket el lehet bocsátani. Az orvos megpróbálta elhatározását igazolni vagy annak helytelenségéről meggyőzni őt, ennek sikere nehezen volt előre lemérhető, mert nem lehetett tudni, hogy a kápónál milyen benyomásokból állt elő tudása, azonkívül szeszélyes is volt. " (185. oldal)
És:
"A jeges huzat, a mosdás kötelezően meztelen felsőtesttel, az egészségvédelem eszköze volt. Minden megsemmisítési eljárás így egészségügyi álszentség mögé bújt. Ez nagyon hatásos volt. Mindenki, aki valamilyen mellbetegségben szenvedett, pár napon belül meghalt. " (192. oldal)

Semmi nem kényszerítette a kápót ilyen viselkedésre és a szobai szolgálatot, takarítókat és ápolókat sem, hogy jéghideg huzatot csináljanak, vagy hogy a rájuk bízott szerencsétleneket meztelen felsőtesttel és hideg vízben mosdassák. De mégis megtették azzal a szándékkal, hogy tetsszenek az SS-nek, mely ezt a legtöbb esetben nem tudta, és hogy megtartsák helyüket, mely életüket mentette meg.

Kívánatos lett volna, ha Martin -Chauffiere vádiratát az elsők ellen éppen olyan keményen írta volna, mint az SS ellen, vagy legalább a felelősséget egyenletesen osztotta volna el.

Zárszó.

Ennek a könyvnek a kiadásakor Franciaországban nem volt lehetőségem arra, hogy a tanúvallomásokat, melyeket a Hoover-alapítvány összegyűjtött és a sokkal később kiadott tanúvallomásokat fölhasználjam.
Végül következik, ami Dominique Canavaggio tollából ( a "Temps de Paris" volt főszerkesztője és Boegner lelkipásztor veje) olvasható Martin -Chauffiereról:
"Louis Martin-Chauffier, akit a gestapo letartóztatott és Auschwitzba deportált, a "Sept jours" munkatársa volt, Jean Prouvost egy hetilapjáé. Egy reggel, mikor Lyonban voltam, aggodalmas arccal jött elém: "Lányomnak tuberkulózisa van; állapota nagyon komoly: megpróbáltam Franciaországban kezeltetni, de lehetetlen volt. Itt sehol sem található meg a szükséges magasság, kényelem és ápolás együtt: csak egy svájci tartózkodás menthetné meg. Gondolja, kaphatnánk Lavaltól útlevelet számára?" Megígértem neki, hogy megkísérlem a lehetetlent is és visszatérésem után rögtön fölkerestem Vichy kormányfőnökét (Vichy: a megszállt Franciaország kormányának székhelye- a magyar fordító). A lehetetlen tényleg a helyes szó volt, mert 1942 szeptembere óta a németek szigorúan ellenőrizték a svájci határon a ki- és beutazásokat: szinte senki se mehetett ki vagy be, néhány hivatalos személy kivételével.
Ezenkívül Martin-Chauffier neve nekik akkor már kissé gyanús volt (Dominique Canavaggio joggal használja a már szót: ugyanis nem volt nekik mindig gyanús) és ez nem könnyítette meg a dolgot. Laval meghallgatta kérésemet anélkül, hogy félbeszakított volna, majd mikor befejeztem, ezt mondta: "Martin-Chauffier? ... Ő volt az, aki a müncheni szerződés idején azt követelte, hogy küldjenek engem a bitófára?"
"Igen, elnök úr, ő volt az. "
Egy ideig csönd volt; pillantásom állta az övét. Végül azt mondta:
"Mondja meg neki, hogy lánya ki fog menni Svájcba... a formalitásokat intézze el Bousquettel. "
"Köszönöm, elnök úr, biztos voltam benne, hogy ön meg fogja tenni. de nem vagyok biztos, hogy Martin-Chauffier hálás lesz... "
Egy mozdulattal visszahívott:
"Nem kérek köszönetet. Emberi kötelességtudásból tettem. "
(Dominique Canavaggio, újságíró )

Mint látjuk, Martin-Chauffier különösen alkalmas volt arra, hogy a Franciaországi ellenállási mozgalom egyik gondolkodó alakja legyen. Időnként együttműködött a "Le Figaro", "Paris-Presse" és "Paris-Match"-al. A "Pharos" életrajzi lexikon azt írja róla, hogy a háború előtt világosan kinyilatkoztatta politikai véleményét és a spanyol polgárháború idején a kommunizmussal szimpatizált. 1937-ben a Szovjetunióba utazott. 1945-ben természetesen megint a kommunisták oldalán állt, a "comite national a ecrivains" -ban (nemzeti írószövetség), és a legvérszomjasabb üldözők között.
Kétségtelenül megbocsátást keresett mindazért, ami ebben az időben történt. Mert ma Martin-Chauffier -- mint ahogy Eugen Kogon és David Rousset is -- hűvös viszonyban áll a kommunistákhoz, akiknek a játékát játszotta és továbbra is játssza, legalábbis így tesz.
Még meddig?
* * *

IV. fejezet

A pszichológusok

David Rousset és a koncentrációstáborok világa

Az összes tanú közül egy sem olyan ügyes abban, hogy az esküvő erőnek és a táborok általános légkörének újra bemutatására úgy képes legyen, mint ő, a legnagyobb tenorista, és világszerte elismert ilyen témával foglalkozó író. DE senki sem adott bemutatásának többé-kevésbé regényes formát. A történelem emlékezni fog nevére: attól félek, elsősorban mint irodalmárra. A történelem talaján a - nyíltan mondva - beburkolás az eredményt elfogadhatóvá tette. Ezt gondolta is, mert előre gondoskodó módon írta:
"Kiderült, hogy én bizonyos buchenwaldi történésekről úgy számoltam be, ahogy azokat ott ismerték, és nem úgy, ahogy a később nyilvánosságra hozott dokumentumok azokat ábrázolták... Az egyes dolgokban ellentmondás áll fönt nem csak az egyes tanúvallomások között, hanem az egyes dokumentumok között is. A legtöbb máig nyilvánosságra hozott irat a tábori élet külsőségeiről szól, vagy megbocsátással és utalásokkal dolgozik, és inkább alaptételek igazolására szolgál mint tények gyűjtésére. Ilyen dokumentumok azonban csak akkor értékesek, ha az olvasó pontosan ismeri azt, amiről ezek szólnak: akkor gyakran lehetővé teszik egy addig nem észrevett összekötő tag észrevételét. Különösen azon fáradoztam, hogy a csoportok közötti kapcsolatot, valódi állapotukat és dinamikájukat adjam vissza" ("Les jours de notre mort" = "Meghalásunk napjai", Függelék, 764. oldal)

Ez a logika tette számára lehetővé, hogy azokat a dokumentumokat teljesen vagy majdnem teljesen figyelmen kívül hagyja, melyek a keleti táborokra vonatkoznak arra hivatkozva, hogy ezek ritkák és hiányosak, és elmondja:

"A kutatás egyetlen komoly módszere a közvetlen tanúvallomások fölhasználása. " (ugyanott. ), és aztán ezek közül a közvetlen tanúvallomások közül azokat keresse ki, amelyek pillanatnyi álláspontjának a leghasznosabbak.

"Ezek között a körülmények között" mondja "bátor kísérletről van szó, hogy bemutassam a koncentrációstáborok teljes világát. (ugyanott. )
Nem is lehetne jobban jellemezni, mint ahogy sajátmaga teszi. Miért ábrázolta akkor a táborokat így, ha kategorikus megállapításokat használ?
"A koncentrációstáborok világa" (Pavois, "1946) -nak megszolgált sikere volt. A kevésbé fontos tanúk hangversenyében, akik a legyőzött németek ellen bosszút és halált kiáltottak, ő megpróbálta a felelősséget a nácizmusra tolni és ezzel fordulatot, új irányt hozott.

Idézet Birin testvér , "16 hónap börtön", 117. oldal)
"A franciáknak tudniuk kell és észben kell tartaniuk, hogy ugyanazok a tévedések ugyanazokat a szörnyűségeket eredményezik. Tanulniuk kell a Rajna másik oldalán lakó szomszédaik jelleméből és hibáiból, az uralkodó fajtól óvakodniuk kell, és ezért írta a 47 652 számú rab ezeket a sorokat, franciák, legyetek éberek, és soha ne felejtsetek. "
Egyébként sokan beszéltek így, és az ezekhez a szavakhoz tapadó keserűség újra föltámasztotta a "Boche"-t.

A békeszerető Franciaország hálás volt David Roussetnak, hogy ő a következő sorokkal zárta művét:
A táborok léte figyelmeztetés volt. A német társadalom a gazdasági struktúra hatalmánál fogva és a súlyos válság folytán, mely megsemmisítette azt, a világgazdaság eddig kivételes bomlását ismerte meg. Könnyű lenne bebizonyítani, hogy az SS mentalitás és a társadalmi alaphelyzet a társadalom sok területén az egész világon megvan. De kevesebb váddal és ezek nem mérhetőek a nagynémet birodalom ismert jelenségeihez. De ez csak a viszonyok kérdése. Csalás és gazemberség lenne, ha azt akarnánk állítani, hogy más népeknél nem lehetséges ilyen okok fönnállásakor hasonló tapasztalatokat szerezni. Németország történelmének sajátságával úgy reagált a válságra, hogy ez a koncentrációstáborok világához vezetett. De ennek a válságnak a léte és lefutása megérintette a kapitalizmus és imperializmus gazdasági és társadalmi alapjait. Új kialakítással holnap is találkozhatunk hasonló hatásokkal. Így itt csatáról van szó, mely jól láthatóan folyik szemünk előtt. (187. oldal)
"Meghalásunk napjai" (1947), mely a "A koncentrációstábor világa" alapgondolatát újra előveszi és azt a legvégső sarkáig kitágítja tűnődésével, messze van ettől a hitvallástól, melyet egyébként a "Le Pitre ne rit pas" ("A bohóc nem nevet") (1948) teljesen elfelejt. Amiből arra kell következtetnünk, hogy David Rousset véleményét, azzal takarózva, hogy alaposabbá akar lenni, megváltoztatta, amely végül ahhoz vezetett, hogy műve a nyilvánosság előtt inkább németellenes mint náciellenes jelleget vett föl. Ez a fejlődés annál figyelemreméltóbb, hogy több gyengéje van a bolsevizmussal szemben, és hogy végkövetkeztetésében olyan antibolsevizmusba torkollik, amelyről azt lehet mondani, hogy rögtön oroszellenességgé válna, ha a világválság úgy fölgyorsulna, hogy háborúban végződne.
"A koncentrációstábor világában" tehát az a különleges, hogy ez a könyv a felelősök keresésénél különbséget tett Németország és a nácizmus között. Ezt egy elmélet megduplázta, és annyiban föltűnést keltett, hogy a táborvezetéssel megbízott rabok viselkedését azzal igazolta, hogy ezek a forradalmárok elitjét meg akarták menteni a háború utáni időre. (Ez az elmélet még jobban látható a "Meghalásunk napjai" -ban).

Ha Martin-Chauffier az orvost igazolja, aki a legnagyobb számú rabot úgy akarja megmenteni, hogy orvosi segítségét bizonyos raboknak először bocsátja rendelkezésre, és David Rousset azt a politikát igazolja, amely minőséget és nem számokat akar megmenteni, de egy olyan minőséget, melyet egy bizonyos, az emberségen kívül levő parancs állapít meg, akkor ez sok érvet eredményez, és nem rosszakat a koncentrációstáborban élő névtelen tömeg rovására. Ha más esetben egy nap filozófusi csalásról beszélünk, abban semmi meglepő nem lesz. Rosszindulatú lelkek azt is mondhatják, hogy David Roussetnél valószínűleg azért menekült meg a kommunista kápó, Emil Künder, mert őt a forradalmi elithez tartozókhoz sorolta, aki ezért nagy barátja lett, de ma letagadja őt.
Ezt néhány más fenntartás mellett mondjuk el.

A táborok lakóinak későbbi sorsa: "Míg több százezer helyét vesztett személynek sikerült a tábort elhagyni és Amerikába kivándorolni, gyerekek és öregek ezrei még ma is az IRO (International Refugee Organization) irányítása alatt Németország, Ausztria és Olaszország sötét barakkjaiban vannak. De a nemzetközi menekültszervezet befejezi munkáját néhány hónap múlva, és kérdezzük, hogy akkor mi lesz a sorsuk az árváknak, akik ott maradnak.

Helyzetük már most is tragikus, mert bizonyos táborokban csak napi három-négyszáz kalóriányi táplálékot kapnak, és senki sem tudja, hogy akár ez az elégtelen táplálás is fenntartható-e. Ezek között a körülmények között nagyon magas a halálozási arány (A újság "La Bataille" vom 1950 május 9-én ).
Az újság jelenti, hogy 15 millióan így kell hogy éljenek egy Hitlertől, Mussolinitól és a fasiszta túlsúlytól megszabadított Európában, én követelem, hogy a bánásmódot vizsgálják meg, melyben őreik részesítik őket. P. R.

Az elmélet posztulátuma (alapigazsága)

"Normális, hogy egy osztály minden élő erejét bevetik egy teljes csatában, hogy az ellenség ne okozhasson többet kárt, és ha szükséges, megsemmisítik azt. " (107. oldal)
Ez megtámadhatatlan. Az erre átmenet nélkül következő következtetés már sokkal kevésbé:
"A tábor célja valószínűleg a fizikai megsemmisítés volt". (ugyanott. )
meg kell jegyezni, hogy az alapigazságban a fizikai megsemmisítés a szükségtől függ és nincs alapvetően parancsba adva: csak arra az esetre szorítkoznak, amikor az internálás önmagában nem elég arra, hogy az egyedet ártalmatlanná tegye.
Egy nagy ugrás vagy egy közvetlen magyarázat után nincs ok arra, hogy abbahagyjuk a gondolatot, itt már ezt is lehet írni:
"A parancs az Úr jelét hordozza. A tábor parancsnoka nem tud semmiről. A blokk vezetője nem tud semmiről. A tábor rabparancsnoka nem tud semmiről. . A kivitelezők nem tudnak semmiről. De a parancs hordozza a halált és a halál módját, hogy mennyi időt fordítsanak a meghalásra. A nemtudásnak ebben a sivatagában ez elég. " (100. oldal) amely forma megengedi ennek további kiszínezését. Martin-Chauffiers "magas helynek" adja a felelősséget, és ezzel egy időben a végeredményt, a rendszerezésnek egy előre leírt tervét egy filozófiailag igazolt megijesztéssel megengedhetőnek nyilvánítja.
"Az SS filozófiája a szellemi és testi úton kinyilvánított uralom a rossz és az ellenség fölött, a kommunista, a szocialista, a német liberális, a forradalmár, a külföldi ellenállók a rossz aktív megtestesítői, a rossz statikus kifejezői bizonyos fajok léte: zsidón, lengyelek, oroszok.

És nem szükséges, hogy egy zsidó, egy lengyel, egy orosz a nemzeti szocializmus ellen volt: születésük és származásuk miatt nem asszimilálható lázítók, akik a tisztítótűzbe fognak kerülni. A halál tehát nem a dolog teljes értelme. Csak a bűnhődés lehet az urak számára megnyugtató és kielégítő. A koncentrációstáborok számukra megrázó és speciális gép a bűnhődésre. A halálra szántak kiszámított lassúsággal haladnak a halál felé, hogy testi és lelki elfajulásuk fokozatosan jöjjön létre, és eljutnak annak fölismeréséig, hogy ők, az átkozottak, a rossz megtestesítői és nem emberek, és a papi törvényszéki ítéli titkos örömet érez, mikor egy testet megsemmisíthet. " (108-109 oldal)

Ebből a következő látható: ha abból indulunk ki, hogy a koncentrációstáborokat annak eszközének szánták, hogy megakadályozzák, hogy az ellenfél káros legyen, akkor könnyen lehet belőlük alapvető megsemmisítő eszközt előállítani, és a végtelenségig írni ennek a megsemmisítésnek a céljáról. A továbbiak már csak a szellemi alkotókészség és a műalkotásra való készség kérdése. De az irodalmi fáradozás, hogy a szadizmusnak ilyen szerencsés hatását megalkossák, teljesen haszontalan volt, és nem is volt szükséges, hogy átéljék a dolgot ahhoz, hogy ezt így vázolják: ez csak visszaemlékezés volt Torquemadára és az inkvizíció tételeinek újra leírása. (Torquemada: kegyetlenségéről hírhedt inkvizítor Spanyolországban, kinek neve az inkvizícióval örökre össze van kötve (1420-1498). ) A magyarázat első részével, hogy az oroszok és lengyelek a nácik képzeletvilágában a zsidókkal azonos szinten vannak, nem foglalkozom: A fantázia működése itt szembeötlő.

A munka

"A munkát büntetésnek szánták. A koncentrációstáborokban a munkaerők másodrangúak, a koncentrációstáborok belső világától idegen gond. Pszichológiailag ettől a szadizmustól függ, amely a rabokat kényszeríteni akarja, és szolgaságba tartásuk eszköze. Történelmi mellékkörülmények a koncentrációstáborokat közmunkákat ellátó vállalatokká tették. Mivel a háború világméretűvé kiterjedése mindenki foglalkoztatását megkövetelte, a bénákét, vakokét, süketekét, és a hadifoglyokét is, az SS korbácsütésekkel hajtotta a koncentrációstábor lakóit a legmegsemmisítőbb feladatok elvégzésére. A koncentrációstáborok lakó munkájának a célja nem pontosan meghatározott munkák elvégzése volt, hanem a "védett rabok"-nak a legszorosabb, megalázóbb kényszerhelyzetbe való tartása (110, 111, 112 oldal) (A "védett rabok" kifejezés a németből jön, amelyben a tábort "Schutzhaftlager"-nak, védőtábornak nevezték, mely megvédi lakóit a nép haragjától)
Ha az író egyszer elhatározta, hogy a tábor célja a megsemmisítés, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a munka mint olyan a halálmisztika elméletében csak alacsonyabbrendű részként jelenik meg. Eugen Kogon, akiről a következő részben lesz szó, ugyan ugyanebből az alaptételből indul ki, de kevésbé körmönfontan, és a következőt írja erről a "A szervezett pokol"-ban. ("A szervezett pokol" Kogon könyvének francia címe, a német cím fordítása: "Az SS-állam").
"Egy másik, anyagi mellékcélja a koncentrációstáboroknak az SS saját munkás rabszolgáinak gyűjtése és alkalmazása, akik csak uraik igényeinek kielégítése céljából éltek ameddig élhettek... Az említett mellékes célok - a lakosság elrémisztése, a rabszolgamunka fölhasználása, a tábor fönntartása mint az SS gyakorló és kísérleti terepe - egyre jobban előtérbe léptek. Ami a koncentrációstáborokba való szállítások megindoklását illeti, amíg a Hitler által kiszabadított és az SS által mindig rendszeresen tervezett és előkészített európai háború a táborok erős föllendülését vonta maga után. " (27 és 28 oldal).

Ezeknek a szövegeknek az egymás mellé állításából az derül ki, hogy az első szerint a háború történelmi mellékkörülménye volt, hogy a rabok, mint munkaerők alkalmazása előtérbe került, és csak akkor, amikor a háború világháború méretűvé terjedt ki, míg a második szerint ezt az eredményt már a háború előtt elérték, és ez csak nagyobb jelentőséget adott neki. Én a második mellett szavazok: A táborok besorolása koncentrációstáborokba, munkatáborokba és büntetőtáborokba a hadüzenet idején már kész tény volt. Az internálásokat két fokozatban hajtották végre: a behívottakat egy munkára szánt és szervezett táborba gyűjtötték össze, amely amellett mint kiválasztási hely is szerepelt; innen vitték a munkásokat a munka igényei szerint a különböző táborokba. Még volt egy harmadik időszak is az internálás alatt végrehajtott bűnök számára: büntetésként olyan táborba küldték az illetőt, amely még építés alatt állt és büntetőtábornak tartották, elkészülésekor azonban szabályos munkatábor lett belőle.

Hozzáfűzném még, hogy véleményem szerint munka mindig volt. Ez a nemzetközi törvénykezés része a büntetés letöltéséről. A világ minden országában az állam minden foglyot dolgoztat és megizzasztja őket kedvezményeikért. Kivétel ez alól a demokratikus országokban a politikai foglyok és a diktatórikus rendszerek becsületből deportáltjai. Ennek ellentéte nem volna érthető: egy társadalom, mely saját magát olyan emberekkel terheli, akik törvényeit nem tartják be és alapjait aláássák, értelmetlenség. Kizárólag a munkakörülmények különbözőek, attól függően, hogy az ember szabad-e vagy internálva van, és a szabadidő eltöltése, hogy a kedvezményeket megvalósítsák.

Németországban olyan különleges eset állt elő, hogy táborait az elsőtől az utolsóig föl kellett építenie, és a háború is közbejött. A fölépítési időszak alatt azt lehetett hinni, hogy célja egyedül csak a halál hozása: a háború alatt ennél maradtak, és talán azt lehet hinni, hogy utána is. A csalás annál kevésbé mutatható ki, mert a fölépítési időszak soha nem ért véget, mivel a háború táborok állandóan növekvő számát tette szükségessé, és ezek olyan körülmények között, melyek egymás hatását átfedték, lehetővé tették a tévedés látszólag jóindulatú fönntartását.

A rabvezetés.
Ismert, hogy az SS a rabok kezébe adta a tábor vezetését és közigazgatását. Voltak tehát kápók, blokkparancsnokok, tábori védelem (rendőrök), rab táborparancsnok, stb... egy egész koncentrációstábor bürokrácia, amely a valóságban a tábort irányítja. Ez olyan szokás, mely máig fönnáll a világ minden országának büntetésvégrehajtásában. Ha a rabok, aki ezeket a feladatokat megkapják, a legkisebb csoportszellemmel bírnának, a legkisebb szolidaritással társaik iránt, akkor ez az intézkedés mindenütt megkönnyítené a büntetés kitöltését mindenkinek. Sajnos ez a legkevésbé sem áll fönt: mindenütt, ahol rab kapja meg a feladatot, megváltozik belső hozzáállása és csoporthoz tartozása. Ez a jelenség nagyon ismert ahhoz, hogy külön hangsúlyozhatnák és általánosan ismertté tehetnék, mint a németek vagy nácik kizárólagos módszerét. Mindenesetre az tévedés, amikor David Rousset azt hiszi, vagy másokkal el akarja hitetni, hogy ez másként van a koncentrációstáborban, és ez ott tényleg másként volt - a politikai rabok az emberek magasabb rétegét alkották, és a parancsolatok, melyeknek ők engedelmeskedtek, nemesebbek voltak, mint a személyes életért folytatott harc parancsai. Emiatt azt a kijelentést teszi, hogy a koncentrációstábor bürokráciájának az a teljesítménye dicséretes, hogy messzemenően megmentette a minőséget, mert a mennyiséget nem tudta megmenteni. :
"A kápóval való szoros együttműködéssel a pokolban is sokkal jobb életkörülményeket lehetett biztosítani" (166 oldal, mint utalás)

De azt nem mondja el, hogy hogyan lehetett eljutni ehhez a szoros együttműködéshez a kápóval. Azt sem, hogy ez az együttműködés mindig csak kivételes, mert ha a kápó politikai volt, akkor ahhoz tartotta magát, hogy csak patríciusokkal érintkezett és nem a plebejusokkal, és azt sem mondja, hogy ennek folytán ez csak nagyon kevés rabnak jelenthetett előnyt.
Minden összefügg:
"Ennek a pozíciónak a tényleges birtoklása nagyon fontos, mert sok ember élete és halála függ tőle" (134. oldal).
Így azok, akik a pozíció birtokosai, szervezkednek, és ezek a legjobbak, a kommunisták, ezek politikai összeesküvéseket szerveznek az SS ellen, aztán akciósprogramokat állítanak össze a háború utáni időre. Itt, ahogy írja, egyik a másik után: "Buchenwaldban a titkos kommunista központi bizottság frakciója németekből, csehekből, egy oroszból és egy franciából állt. " (166. oldal)
"1944-től elgondolkodtak az állapotokról, melyet a háború végén meg fognak érni. Nagyon féltek attól, hogy az SS előbb meg fogja ölni őket, és ez nem volt beképzelt félelem. " (170. oldal)
"Buchenwaldban a kommunista szervezeten kívül, mely itt kétségkívül hatásos és tökéletes volt, és a tábor történetében egyedi szervezetként ismert, és többé-kevésbé rendszeresen összejött a többi politikai elemekkel, akik a szocialistáktól a szélsőjobbig terjedtek, és céljuk az volt, hogy egységes akcióstervet állítsanak föl Franciaországba való visszatérésük utánra. (80.-81. oldal)

Ez mind logikus: vitatható csak a kiindulási tényállás. Természetesen minden táborban voltak rabcsoportok, titkos csoportosulások: közös céljuk az volt, hogy a közös sorsot megkönnyítsék (a tömegét), az önérdek, hogy hatalomra jussanak, hogy megtartsák azt vagy hogy azt jobban használják (a rabvezetésben).
A fölszabadításnál a kommunisták - ebben David Rousset erősíti őket - azt a hitet keltették, hogy egységük összekötője alapelvük volt, és cselekedeteiket ez irányította, a valóságban ez az egység anyagi nyereségből állt, és az együttműködéssel élelmiszert és életük védelmét biztosították. Azokban a táborokban, melyeket megismertem, az volt az általános nézet, hogy minden "bizottság", hogy ez politikai volt-e vagy nem, hogy kommunistákból állt-e vagy nem - először élelmiszertolvajok egyesületének jellegével bírt, bármilyen formában is történt ez. Ennek a véleménynek semmi sem mondott ellent. Ellenkezőleg, minden alátámasztotta: a kommunisták vagy politikaiak egymással szembenálló csoportjai; a csoportban bekövetkező változások, mely a hatalmat kezében tartotta; és melynek tagjai a zsákmány elosztásába, a vezető állások kiosztásába, amely mindig ugyanúgy történt, állandóan beleavatkoztak, stb... stb...
Az alatt a néhány hét alatt, melyet Buchenwaldban a 48-as blokkban töltöttem, egy újonnan jött csoport a blokkparancsnok javaslatára vagy engedélyével elhatározta, hogy a tömeg erkölcsét kezébe veszi. Apránként bizonyos tekintélyre tettek szert és végül különösen kapcsolatuk a blokkparancsnokkal és velünk odáig fejlődött, hogy már nem kellett közvetítő hozzá. Ezek irányították a blokk életét, előadásokat szerveztek, meghatározták a munkateljesítményt, fölosztották az élelmet, stb... Szomorú volt látni, hogy mennyire megegyeztek a résztvevők mindenben a mindenható blokkparancsnokkal. Egy nap ennek a csoportnak a főszervezőjét valaki a tömegből rajtakapta, amikor egy másikkal megosztozott a krumplin, melyet a közös adagból ellopott...

Eugen Kogon jelenti, hogy a franciák, amikor egyedül ők kaptak Buchenwaldban csomagokat a Vöröskereszttől, elhatározták, hogy ezt az egész táborral igazságosan megosztják: "Amikor a francia bajtársak hajlandók voltak arra, hogy jelentős részt az egész tábornak leadjanak, azaz blokkok szerint, a szolidaritásnak ezt a jelét köszönettel fogadták. A gyakorlati szétosztás annyiban hetekig botrányos volt, hogy amíg például tíz francia csak egy csomagot kapott, addig a szétosztással megbízott rabok bizonyos franciák együttműködésével (élükön a francia csoport vezetőjével, ezt a címet hatalmon levők klikk adta neki, neve Marcel Paul (lásd a 90. oldalt), egész halom csomagot saját maguk számára tartottak fönt, vagy azt "híres barátaik" számára használták föl. ("A szervezett pokol", 120. oldal).

David Rousset egyébként ennek az állapotnak egy rosszindulatú oldalát veszi észre, amikor a szörnyűségnek nem megszűnő vagy elsőrendű okává teszi, amikor ezt írja: "A bürokrácia nem csak a tábor közigazgatására szolgál. Csúcsai az SS-el való kereskedelembe épültek. Berlin cigarettával és dohánnyal teli ládákat küld, hogy embereket megjutalmazzon. Élelmiszerrel teli teherautók jönnek a táborba. A rabokat hetente kell kifizetni; de csak két hetente vagy havonta fizetik ki őket. Lecsökkentik a cigarettaadagot, listát állítanak össze a rossz munkaerőkről, akik semmit sem kapnak. Az emberek dühösek, mert nem tudnak dohányozni. Mi történik? A cigaretta a feketepiacra megy. Hús? Vaj? Cukor? Méz? Konzervek? Egy nagyobb adag vöröskáposzta, cékla, sárgarépa fehérrépával keverve is megteszi. Sőt, teljesen jól megfelel! Tej? A fehérített víz is megteszi. És a többi dolog: A Hús, vaj, cukor, méz, konzervek, tej, krumpli: megy a németek feketepiacára, akik fizetnek, mert tisztességes polgárok. Az emberek Berlinben elégedettek, amikor hallják, hogy mindennek örültek. Elég, ha a bizonyítékok rendben vannak és a könyvelés stimmel... Liszt? ugyan, akkor csökkentik a kenyéradagot. Úgy, hogy senki sem veszi észre. A darabokat kicsit kisebbre vágják. Ilyen dolgokat nem ellenőriznek. És az SS urai legjobb viszonyban lesznek a helység kereskedőivel." (145, 146, 147. oldal)

Itt tehát- az élelmezést illetően- minden legendát cáfolnak, amely szerint "magasabb helyeken" olyan tervet dolgoztak volna ki, hogy a rabokat éhenhalasszák. A családoknak menő információ szerint Berlin minden szükségest elküld nekünk, hogy az előírt étkezést biztosítsa, de tudta nélkül az nem jut el hozzánk.

(Ugyanerről a jelenségről rántották le a leplet a versaillesi "Anya és gyerekek gondozóhelyének" tárgyalásán, ahol Pallu főnökasszony tevékenységét világították át. Az eset vizsgálata a következőt hozta napfényre: "A gyerekeket rosszul öltöztették és rettenetesen piszkosan voltak egy teremben, mely tele volt férgekkel. A szalmazsákok megrohadtak a vizelettől és ürüléktől, bennük kukacok nyüzsögtek. Egyetlen lepedő és egyetlen takaró volt csak. Minden WC el volt dugulva. A gyerekek ott vizeltek, ahol éppen voltak, tele voltak kiütéssel és tetvekkel. Illusztrációul: tizenhárom gyerek halt meg ott az éhségtől. A főnökasszony intézménye ennek ellenére a szokásos ellátáson felül is kapott plusz adagokat. Mindebből a gyerekek semmit sem láttak: A tejet félig vízzel keverték, a zsírt csak a személyzet étkezésénél használták, a cukorból csak nagyon keveset kaptak. "
"A gyerekek elég cukrot kaptak" mondta egy felügyelőnő. A főnöknő naponta kapott másfél liter tejet, csokoládét, rizst - mindenből a legjobb minőséget . Az igazgatónő, egy kis fekete asszony családjának húszkilós csomagokat küldött "személyes készleteiből". Mind jól voltak táplálva, és nem csodálkoztak ezen a bőséges ellátáson olyan időben, mikor másoknak csak répa jutott. És a gyerekek? Óh, ez könnyű volt, ők nem követeltek semmit...
"És orvosok nem voltak?" "De igen, de ezek csak rövid és felületes látogatásokat tettek" "És a kanyaró?" mondta Dr. Dupont. "Gyorsan elmúlt, a szokásos módon kezeltem. " - Egy rothadó szalmazsákon egyetlen takaróval-! Aztán jött a tüdőgyulladás és a halál. .
Az államügyész a másik orvost, Dr. Vaslint kérdezi: "Ön tehát idesietett, amikor megtudta, hogy a kisfiút, Dargognét a mentőautóval szállították kórházba, ahol másnap meghalt?" "Nem tudtam. Éppen akkor reggeliztem ... akarom mondani rendeltem" -"Le Populaire", 1950 május 16. "
Ez az oldal méltó a legjobb jelentésekre a koncentrációstáborokból. A dráma Franciaországban játszódott, a nyilvánosság semmit sem tudott róla, a közigazgatás sem, amely az "Anya és gyerekek gondozóhelyet" berendezte. A gyerekek ott úgy haltak meg, mint a koncentrációstáborok lakói, ugyanolyan körülmények között, ugyanazokból az okokból - de egy demokratikus országban!)

És ki lopja el azokat? a szétosztással megbízott rabok. David Rousset azt mondja nekünk, hogy ez az SS parancsára történik, és annak szállítják a lopás eredményét: nem, először maguknak lopnak, szemünk előtt szolgálják ki magukat, és az SS-nek leadnak egy részt, hogy megvegyék cinkosságukat.

Így ezek a híres forradalmi bizottságok a tábor lakóinak védelmére szorítkoztak vagy a háború utáni politikai terveikre, és a nyilvánosságot ennek ellenére ebben a pontban félrevezették; másokra hagyom az ok megkeresését, hogy ez miért volt így. Csak azt a megjegyzést engedem meg magamnak, hogy azoknak, akiknek sikerült ezeket kialakítani, bennük résztvenni vagy nekik tekintélyt kölcsönözni, mert minden táborban voltak ilyenek, ezek a talpnyalás szellemét tartották ébren az SS-el szemben, melyben bűnösek voltak. A 48-as blokkban szervezett előadásoktól, melyeket előtérbe helyez, a következőt mondja David Rousset :

"Én szerveztem egy első előadást; Egy orosz szobai szolgálatos, huszonkét-huszonhárom év körüli, a Leningrádi Marty művek munkása, hosszasan vitatkozott velünk a munkások helyzetéről a Szovjetunióban. Az ezt követő vita két napig tartott. A második előadást egy kolhozról tartották és a szovjetek mezőgazdasági szervezetéről. Én magam később csevegtem kicsit a Szovjetunióról, a forradalomról és a háborúról... " (77. oldal)

Résztvettem ezen az előadáson, Ez a bolsevikbarátság mesterműve volt, váratlan azoknak, akik David Rousset régebbi trockista tevékenységét ismerték. De Erich, blokkparancsnokunk kommunista volt és nagy tekintélye volt a magnál, mely pillanatnyilag a legnagyobb befolyással rendelkezett a rabvezetésnél; érdemes volt figyelmét fölhívni és arra a napra gondolni, amikor ő előnyöket oszt szét.
"Három hónappal később" mondta Rousset, "biztosan nem kezdtem volna el újra ezt a kísérletet. A húr a végsőkig feszült. De akkor még mind nagyon tudatlanok voltunk. Erich, blokkparancsnok maga elé dörmögött, de nem ellenezte a dolgot... " (77. oldal)

Egészen biztos. Ezenfelül Rousset három hónappal később Emil Künder kápónak udvarolt, hogy jóindulatát elnyerje, és az előadások idejének vége volt, most a Franciaországból jött csomagoké volt a szó. Ha jól értettem "Meghalásunk napjait", Rousset ezeket használta és én nem is gondolok arra, hogy ezt szemére hányjam: magam is ezeknek köszönhetem, hogy visszajöttem és ezt sohasem titkoltam. (Lásd az első részt, IV. fejezet).

Lehet azt állítani - és azok biztosan meg is fogják tenni, akik ezt a tényt jelentéktelennek tartják, vagy igazolni akarják - hogy nem volt előírva, hogy a rabvezetés minket sokkal rosszabbul kezeljen, mint ezt a náci vezetők akarták, és hogy semmi sem kötelezte őket erre. Erre én azt felelem, hogy nekem szükségesnek tűnt, hogy a szörnyűségek okát minden vonatkozásában pontosan meghatározzam, akár csak azért is, hogy azt a szubjektív érvet, melyet olyan gyakran használnak, és az olvasó tudni akarását a dolgok tulajdonképpeni természetére irányítsam abban a szellemben, amelyben a problémát eddig csak tökéletlenül és nem teljesen oldották meg.

A tárgyilagosság

"Birkenau, a legnagyobb halálváros. Megérkezésnél szelekció. A civilizáció díszei karikatúraként lesznek besorolva a butításba és a rabszolgasorba. Vasárnaponként rendszeres kiválasztás van. Hosszan kell várni az elkerülhetetlen megsemmisítésekre a 7. blokkban. A világtól teljesen elzárt külön munkacsoport (a krematóriumban dolgozó munkacsoport), akik arra volta ítélve, hogy minden idejüket megkínzott és elégett testekkel töltsék. A rémület úgy tönkreteszi az idegeket, hogy halálfélelemből minden megalázásra és árulásra képesek, és ha a gázkamra ajtaja elkerülhetetlenül bezárul, akkor mind lezuhan, összenyomják egymást azért, hogy még éljenek, annyira, hogy az ajtók kinyitásánál szétválaszthatatlanul összefonódott hullahegyek esnek le. " (51. oldal)
A "Meghalásunk napjai" összképében, melyet regényformában állított írója össze, és olyan eszközök segítségével éleszti föl élményeit, melyeket naivitását az író sajátmaga is bevallja, ha tudat alatt is (lásd a 235-254. oldalt), ilyesmi nem tűnne önmagában kellemetlenül föl. "A koncentrációstábor világában", mely sok helyen élménybeszámoló formájában van leírva, ez nincs jó helyen. David Rousset ugyanis sohasem látott ilyen halált, melyet itt ilyen alaposan és megrázóan vázol.

Még korai, hogy véglegesen ítéljünk a gázkamrákról. Dokumentumok ritkán vannak erről, a meglevőek pontatlanok, nem teljesek, vagy hiányosak, így nem keltenek bizalmat. A magam részéről meg vagyok arról győződve, hogy egy komoly vizsgálat az anyagokat, melyeket még bizonyosan találni fognak, ha a kutatásnál a becsületesség első helyen fog állni, új látóhatárok fognak megnyílni. Akkor meg fogunk lepődni az emberek számától, akik ezekről beszéltek, és hogy milyen hangon tették ezt.

Az összes tanú közül Eugen Kogon az, aki a legalaposabban foglalkozott az esettel, és akinek tanúvallomása véleményem szerint a legérdekesebb. A már említett művében, "A szervezett pokol"-ban ezt írja: "A legkevesebb koncentrációstáborban volta saját gázosítóberendezések. (166. oldal)" És aztán folytatja beszámolóját:
( "A szervezett pokol", 225-226 oldal, az ötödik német kiadását éli meg "Az SS-állam" címen).
"1941-ben Berlin minden táborba elküldte első parancsait (megtalálták valaha is ezeket a parancsokat? Ha igen, miért nem hozták őket nyilvánosságra? Ha nem, akkor soha egy történész sem fog egyetérteni ezek állítólagos tartalmával). A külön transzportok összeállítására hogy ezeket gázzal megsemmisítsék. Elsősorban bűnözőket kerestek, közszemérem ellen vétőket és bizonyos politikusokat, akiket az SS nem kedvelt. Ezek a transzportok ismeretlen céllal mentek el. Buchenwaldból már másnap jöttek vissza a ruhák és a zsebek tartalma, fogsorok, stb... Egy altiszt (ha a nevét leírta volna, meg lehetne tőle kérdezni a dolgot), aki kísérte őket megtudtuk, hogy ezek a transzportok megérkeztek Pirnába és Hohensteinba, és hogy a bennük levő férfiakat egy új gázkísérletre használták, és abban haltak meg...
1942-1943 telén minden zsidót megvizsgáltak, hogy munkaképes-e. Az előbb említett transzportok helyett most munkaképes zsidók voltak a transzportban, melyet négy csoportban mindegyikben 90 emberrel ugyanazon az úton végeztek el, de ezek a Kötheni Bernburgba mentek. A gyógy- és ápolási intézet főorvosa, egy bizonyos Dr. Eberl volt az SS készséges eszköze. Az SS aktáiban ez az akta a "14 F 13-" számot viselte. (itt megadja, de ezeket nem hozták nyilvánosságra). Ebben vezették az összes gyógy- és ápolási intézetben megölt betegeket, amely eljárás Németországban a nemzeti szocializmus idején általános gyakorlat volt. (225, 226 oldal)"

Miután Eugen Kogon a tényt olyan formában erősítette meg, amely a gázkamrák használatát illetően kétségeket vet föl, különösen annyiban, hogy csak olyan dokumentumokra hivatkozik, amelyek esetén kérdéses, hogy léteznek-e, de két másikat idéz, melyek számára bizonyító értékűnek tűnnek:
"Néhány levél képet ad az ott folyó üzemről:

Weimar-Buchenwald, 2. 2. 1942.
Buchenwaldi koncentrációstábor.
A tábori orvos
Tárgy: Munkaképtelen zsidók a Buchenwaldi koncentrációstáborban.
Utalás. Személyes megbeszélés
2 függelék

Gyógy és gondozási intézet
Bernburg a. d. Saale.
Postafiók 263.

Személyes beszélgetésünkre való hivatkozással elküldöm a függelékben két példányban a Buchenwaldi koncentrációstáborban levő munkaképtelen, beteg zsidók jegyzékét további intézkedés céljából.

A tábori orvos, buchenwaldi koncentrációstábor.
(s.k. ) Hoven
SS Obersturmführer d. R.

Észrevesszük, hogy a két nevezett függeléket, melyeket a küldeményhez mellékeltek, nem hozták nyilvánosságra.

Itt a másik irat:
Bernburg, 1942. március 5-én

Gyógy és gondozási intézet Bernburg
Gesch. -Z- Be. gs. pt.

Koncentrációstábor Buchenwald
Weimar mellett
A táborparancsnok úr kezeihez

Utalás: iratunk 1942 március 3-án
Tárgy: 46 rab,12. Lista 1942 február 2.-ról.
Írásunkban március 3-án kértük, hogy a maradék 36 rabot az utolsó transzport alkalmával rendelkezésünkre bocsássák.
Mivel főorvosunk házon kívül van, akik ezeknél a raboknál az orvosi szakvéleményt kiállítja, kérjük, hogy ne március 18-án, hanem a március 11-i transzporttal küldje el ezeket, éspedig az iratokkal együtt, melyeket mi március 11-én újra visszaadunk.
Heil Hitler!
(irta. ) Godenschweig

Be kell vallani, hogy furcsa következtetést von az le, aki ezt a levélváltást használja annak bizonyítására, hogy itt gázkamrában való megsemmisítésről van szó. Még akkor is, ha kiegészíti a levélváltást egy jelentéssel, melyet ugyanebben az időben Dr. Hoven felettesével folytatott, és Eugen Kogon szerint a következő volt a tartalma:
"A szerződéses orvosok kötelezettségei és a tárgyalások a temetői hivatalokkal gyakran legyőzhetetlen nehézségekhez vezetett... Ezért én rögtön kapcsolatba léptem a Bernburg (Saale)-i Gyógy és gondozóintézet főorvosával, Dr Eberllel, Postafiók 252, telefonszám 3169. Ez ugyanaz az orvos volt, aki a 14 F 13-at hajtotta végre. Dr. Eberl rendkívül megértő és szívélyes. Minden rabhullát Schönebeck -Wernigerode -ból Dr. Eberlhez szállítottuk, és ott halálozási okirat nélkül is rögtön elégették azokat. " (259. oldal)
Eugen Kogon megemlíti a Birkenaui (Auschwitz) gázkamrákat. Elmondja, hogy egy tanúvallomás szerint hogyan folytak le a megsemmisítések ennek segítségével:
"... egy fiatal zsidó Romániából, Janda Weiß, aki 1944-ben a különítményhez tartozott ( krematórium és gázkamra), akitől a következő adatok származnak, melyeket mások megerősítettek... " (155 oldal)
Úgy tudom, hogy az egész koncentrációstábor irodalomban ez a Janda Weiß az egyetlen, akiről azt állítják, hogy részt vett az ilyenfajta gyilkosságokon, és akinek pontos címét megadták, és csak Eugen Kogon használta vallomásait. Mivel a gázkamrák használatát mint elhárítási intézkedést megállapították, (érdekes véletlen következtében ez a keleti zónában történt) talán óvintézkedéseket kellett volna hozni, melyek a nyilvánosság számára lehetővé tették volna, más módon, mint másvalaki elmondása útján ismerjék meg tanúvallomását, ahol is nagyobb mértékben, mint egy közbevetett félmondat alapján a témáról, teljes tanúvallomássá kellett volna azt kiegészíteni.

Egy vállalkozás, melyet minden táborban rendszeresen keresztülvittek, és aminek neve "kiválasztás" volt, a nyilvánosságban nem kis mértékben járult hozzá annak a véleménynek az elterjedéséhez, amely végül is a gázkamrák és annak áldozatainak számának megállapításában elterjedt.

Egy szép napon minden gyógyászati hely a táborban parancsot kapott arra, hogy állítsák föl a betegek listáját, akik hosszabb ideig vagy állandóan munkaképtelenek voltak, és ezeket tegyék egy helyre egy bizonyos blokkba. Aztán vasúti kocsik vagy teherautók jöttek, fölrakták őket és ismeretlen helyre vitték őket. A koncentrációstáborban az a hír kapott lábra, hogy ezeket egyenesen a gázkamrába küldték, és kegyetlen gúnnyal az ilyen alkalommal összevont betegeket "égi csoportoknak" nevezték, ami azt jelentette, hogy ezek olyan emberekből állnak, akiket az égbe küldenek. Természetesen minden beteg megkísérelte ezt megúszni.

Láttam, hogy Dorában kettő vagy három ilyen "kiválasztás" volt; az egyiket éppen csak sikerült megúsznom. Dora kis tábor volt. Ha ott a munkaképes betegek száma mindig nagyobb volt, mint a kezelésükre rendelkezésre álló eszközök, csak nagyon ritkán ért el olyan méreteket, hogy a munkát korlátozta volna vagy a közigazgatást túlságosan gátolta volna.
Birkenauban, amelyről David Rousset beszél a kivonatban, amely ennek a helyesbítésnek a tárgya, más volt a helyzet. A tábor nagyon nagy volt: Egy emberi hangyaboly. A munkaképtelenek száma jelentős volt. A "kiválasztás" -ról, szemben Dorával, ahol ezeket az adminisztratív és egészségügyi csoportok végezték, csak akkor határoztak, amikor a vasúti kocsik vagy a teherautók megérkeztek. Olyan sűrűn történtek, hogy szinte minden héten megismételték őket, és a kinézet alapján válogattak. Az SS és a koncentrációstábor bürokráciája között egyrészt és a rabok közt másrészt lehet, hogy szinte embervadászat képei voltak láthatóak általános zavar közepette. Minden "kiválasztás" után a visszamaradottaknak az lehetett az érzése, hogy éppen a gázkamrától szabadultak meg. De semmi sem bizonyítja megcáfolhatatlanul, hogy az összes munkaképest vagy az annak nevezetteket, akiket a Dorai vagy birkenaui eljárással kiválogattak, tényleg a gázkamrákba küldték.
Ehhez szeretném személyes élményemet elmondani. A "kiválasztás" keresztülvitelénél, melytől én Dorában megszabadultam, egyik bajtársamnak nem volt olyan szerencséje, mint nekem. Láttam mikor elment és sajnáltam. 1946-ban még mindig azt hittem, hogy az egész csoporttal, melynek része volt, megfulladt. Ugyanannak az évnek szeptemberében nagy meglepetésemre meglátogatott, hogy meghívjon egy hivatalos rendezvényre, melynek céljára már nem emlékszem. Mikor elmondtam neki, hogy mire gondoltam elutazása után, elmesélte, hogy azzal a transzporttal nem gázkamrába, hanem Bergen-Belsenbe utaztak, melynek feladata elsősorban az lehetett, hogy beteg deportáltakat vegyen föl minden táborból gyógyulásra. (Tényleg szörnyű körülmények között utazott Bergen-Belsenbe, ahova Németország összes munkaképtelen deportáltját vitték, akikről nem tudták, hogy hova tegyék őket és hogyan lássák el őket élelemmel, ami az SS számára izgalmat jelentett, a kápók számára pedig a gumibot használatát. Rémes napokat élt ott meg és végül újra beilleszkedett a munka vérkeringésébe. ) fölvették. Ennek helyességét ellenőrizni lehet: Mullin úrról van szó, aki Besannen pályaudvarán dolgozik. Egyébként e csehvel is találkoztam a 48-as blokkban, aki ugyanilyen körülmények között jött vissza Birkenauból.
Véleményem a gázkamrákról? Léteztek, de sokkal kevesebb, mint amennyiről beszélnek. Lehet, hogy volt ilyen megsemmisítés, de kevesebb, mint ahogy állítják. A szám nem csökkenti ennek rémisztő természetét, de ha az tény lenne, hogy itt olyan eljárásról van szó, melyet egy filozófia vagy doktrína rendelt el, jelentősen megnövelné az ilyen természetét. El kell ismerni, hogy így viselkedett? Lehet, de nem biztos. Az ok és hatás viszonya a gázkamrák léte és az Eugen Kogon által leírt szöveg között nem áll fönt bizonyossággal. (Éppen olyan kevéssé, mint a nürnbergi bíróság előtt elmondott vallomásoké sem, melyet a "horogkereszt az orvosi esküvel szemben" el is mond). És attól tartok, hogy a többiek, akiket nem idézek, még kevésbé győznek meg erről.
Ismétlem: Az az érv, hogy ebben az ügyben a "kiválasztás" játszott a legnagyobb szerepet, melyről egy deportált sem tud tanúként valamilyen formában nyilatkozni, és elsősorban csak az a benyomását mondaná el hogy attól rettegett. A nemzeti szocializmus archívumait még nem nézték át teljesen. Biztosan csak akkor jut tovább, ha abban olyan dokumentumokat találnak, melyek a föltételezést megcáfolják. Ekkor az ellenkező túlzásba esnének. Ha egy nap egy vagy több eredeti dokumentumot találnak, amelyek a gázkamrák építését más célra rendelik el, mint emberek megsemmisítése, - a németek rettenetes tehetségénél ebben az ember sohasem lehet biztos - akkor be kellene vallani, hogy bizonyos esetekben az SS egy vagy két őrültje vagy a koncentrációs bürokráciájának egy-két őrültje bizonyos esetekben használta ezeket, hogy tetsszen az SS-nek, vagy fordítva, a koncentrációstábor egy-két bürokratája használta és megvette egy két szadista SS tag cinkosságát.

A tábori régészet mai állása szerint semmi sem támogatja ezt az elvárást vagy reményt, de kizárni sem lehet azt.
David Rousset két eredeti művét nem idézi a "A bohóc nem nevet" . Az első egy bizonyos Wolfgang Grosch vallomása Nürnbergben: a gázkamrák építéséről szól és nem használatukról. A második a fullasztóberendezésekkel ellátott autókról szól, melyeket állítólag Oroszországban használtak, SS-Untersturmführer írta alá, címzettje egy Obersturmführer. Sem az egyikből, sem a másikból nem következik, hogy a náci rendszer személyiségei gázzal való megsemmisítést parancsoltak meg. Mindkettő ennek a fejezetnek a függelékében található.

Egy jellemző tényt minden esetre nagyon kevéssé hangsúlyoztak: a kevés táborban, ahol gázkamra volt, ezek egészségügyi létesítményként szolgáltak fertőtlenítésre és a zuhanyozók mellett voltak, mert vízre volt szükség működésükhöz, nem voltak a krematórium közelében, a fölhasznált gázok kéksó gázai voltak, tehát olyan termékeké, melyek színanyagokkal vegyülnek, főleg a kékkel, melyet Németországban a háború folyamán olyan gyakran használtak.
Ez természetesen csak egy föltételezés. De vajon a történelemben és a tudományban a legtöbb fölfedezés nem feltételezésből vagy legalábbis egy kétkedésre fölhívó javaslatból indult ki? Ha azt vetik ellen, hogy nem érdekünk a nemzeti szocializmussal így eljárni, melyek szentségtöréseit leírták, akkor hadd engedjem meg magamnak a kijelentést, hogy éppen ennyire kevéssé érdekünk az, hogy egy talán igaz tételt vagy magyarázatot bizonytalan vagy hamis esetekre alapozzuk. A demokrácia nagy alapelvei nem tartalmuk miatt halnak meg, hanem mert nagyon kitakarják magukat apróságoknak, melyek olyan jelentéktelenek, ahogy ezek tartalma mutatja, és a diktatúrák csak olyan mértékben győznek, amennyiben rossz érveket vonultatnak föl ellenük. Ehhez David Rousset egy tényt vonultat föl, amely ezt a nézőpontot mesterien illusztrálja:

"Beszéltem egy német orvossal... Ez láthatóan nem volt náci. Sajnálta, hogy háború van és nem tudta, hogy hol van felesége és négy gyereke. Lakóhelyét, Drezdát kegyetlenül lebombázták. 'Látja' mondta nekem 'A háborút csak Danzig miatt vívták?' Én nemmel válaszoltam. 'Akkor, látja, Hitler politikája a koncentrációstáborokat illetően szörnyű volt ugyan, (meghajolok),, de a többiben teljesen igaza volt. ' (176. oldal)"

Ha tehát a nyilatkozat károsnak tartotta, hogy csak Danzigért háborúztak, és mert ez hamisnak bizonyult, ez az orvos ennek a kicsiségnek alapján ítélte meg Hitler egész politikáját és egyetértett azzal. Megrémülve kérdezem meg magamat, hogy hogyan fog akkor gondolkozni, ha David Rousset művét elolvassa.

Tradutore, traditore ... (fordítani és csalni).

A következőnek nincs nagy jelentősége:
"A kápó kifejezés valószínűleg olasz eredetű és a fejet jelenti. Két másik magyarázat is lehetséges: Kápó mint a kaporal rövidítése, amely a bajtárs és a rendőrség szó összevonásából ered, és amelyet Buchenwald első hónapjaiban használtak. " (131. oldal)
Eugen Kogon érthetőbb itt:
"kápó az olasz "capo"-ból: Fő, főnök ("A szervezett pokol", 59. oldal)
Én egy másik magyarázatot részesítek előnyben, amely a szót a koncentrációstábor - Arbeits-Polizei-ból vezeti le, melyek kezdő szavait összevonva hasonlóképpen mint a Schupo a Schutz-Polizei-ból és Gestapo a Geheime-Staats-Polizeiból származik. David Rousset és Eugen Kogon szokása, hogy inkább interpretáljanak mint alaposan megvizsgáljanak nem engedte meg nekik, hogy erre gondoljanak.
* * *

Függelék a IV fejezethez

Nyilatkozat eskü alatt

"Én alulírott Wolfgang Grosch, a következőt nyilatkozom és igazolom:
A gázkamrák és a krematóriumkályhák építését a C munkacsoport végezte, miután a D munkacsoport megbízta azt ezzel. A szolgálati út a következő volt: A D munkacsoport összeült a C munkacsoporttal. A C1 iroda az építést illetően a szerkezetek terveit csinálta meg, és a C III. irodaház adta tovább, amely az épületek műszaki részével foglalkozott, mint például a gázkamrák szellőzése vagy a gázosításhoz szükséges szerkezetekkel. A C III. iroda egy magánirodának adta a terveket, amely a speciális gépeket vagy a krematóriumkályhákat szállította. A szolgálati út folyamán a C III. iroda hírt adott a C IV. irodának, amely az építés ellenőrzésének megbízását a nyugati, keleti, déli és északi építésellenőrzési irodák a főépítésvezetőségnek küldte. A főépítésvezetőség továbbküldte az építési megbízást a szóba jövő igazgatóságoknak, melyek a koncentrációstábor építését intézték, és amely a tényleges építési munkákat rabokkal végeztette el, akiket a D III: csoport irodája bocsátott rendelkezésükre. A D munkacsoport a C munkacsoportnak utasításokat és előírásokat adott az építkezés nagyságát és célját illetően. Alapjában a D munkacsoport adta a megbízásokat a gázkamrák és a krematóriumkályhák építésére.
Aláírás: "Wolfgang Grosch"

( David Rousset: "A bohóc nem nevet". c. művéből)

Ezt a tanúvallomást a nürnbergi törvényszék előtt tették. Ha nem csak az aláíró készítette, akkor a keveréknyelvet, amelyben írva van, a fordító lelkiismeretesen figyelembe vette, nyilvánvalóan azért, hogy a zavart fokozza. Az olvasónak viszont nem kerülheti el a figyelmét, hogy:
1. Itt gázkamrák építéséről van szó, és sem céljukról, sem használatukról nincs szó.
2. A tanú olyan dolgokra utal, melyek tényszerűsége könnyen megállapítható.
3. Olyan utasításokra utal, melyeket nyilvánosságra lehetne hozni, de ezt gondosan elkerülte, különösen a gázkamrák célját illetően.
4. Hogy az egész tábor építésétől, melynek kidolgozását és kivitelezését a D munkacsoport végezte (Lakóházak, kórházak, konyhák, műhelyek, gyárak, stb... ), gázkamrák és a krematóriumkályhák építését különválasztották és sajátos módon zavarossá tették, hogy nagyobb benyomást tegyenek egy véleményt illetően, mégpedig arról, hogy a krematóriumkályhák külön a koncentrációstábor céljára kitalált kínzóeszközök, ha nem ismert az, hogy a gyakorlatban a hullák elégetése egész Németországban éppúgy szokásos, mint az elföldelés.
Egyedül ez okból egy történész sem fogja ezt a vallomást soha egészében figyelembe venni.

Egy Untersturmführer jelentése egy Obersturmführernek:
Postai irányítószám 32. 704 501. P. s.

B. N. 440,42 Kiew, 1942. április 16

Titkos birodalmi ügy

SS-Obersturmführer Rauffnak
Berlin
Prinz-Albrecht-utca 8

"A C és D csoport kocsijainak vizsgálata befejeződött. Míg az első sor kocsijai rossz időben is használhatók (de nem túl gyakran), a második sor kocsijai (Sauer) eső esetén az ingoványba ragadnak. (A szövegben alá van húzva). Ha esett, a kocsi fél napig használhatatlan, egyszerűen elcsúszik. Az egyetlen kérdés az, hogy a kocsi a végrehajtás helyén is használandó-e, ha leragad. El kell-e vinni a kocsit az adott helyre, ami csak szép időben lehetséges.

A végrehajtás helye általában 10-15 km-re van a főúttól, és úgy van kiválasztva, hogy meglehetősen járatlan helyen van. Ha az idő nedves vagy esős, a hely megközelíthetetlen. Ha a személyeket t gyalog vagy kocsiban viszik a végrehajtási helyre, akkor rögtön fölismerik, miről van szó és nyugtalanok lesznek, ami elkerülendő. Így az egyetlen megoldás, őket a gyűjtőhelyen fölrakni és a végrehajtási helyre vinni.

A D csoport kocsiját lakókocsinak festtettem ki és emiatt minden oldalra a kis kocsin kis ablakot tetettem föl, ahogy ez nálunk a parasztházakon szokásos, és a nagy kocsi minden oldalára két ilyen kis ablakot tetettem. Ezek a kocsik gyorsa föltűntek, és a "halálkocsi" nevet kapták. Nemcsak a hatóságok, hanem a civil lakosság is így nevezte őket, amikor föltűntek. Véleményem szerint ez a festés nem fogja sokáig hátráltatni fölismerésüket.

A Saurerkocsu fékjéről , mely engem Szimferopolból Taganrogig vitt, útközben kiderült, hogy hibás. A Mariampoli S. K. megállapította, hogy a fékben az olaj és levegőnyomás kombinációja hat. Rábeszéléssel és megvesztegetéssel sikerült egy olyan formára átépíttetni, melyhez két fogó volt hozzáadható. Mikor pár nappal később megérkeztem, ezeknek a csoportoknak a vezetőivel folytatott megbeszélés után újra Mariampolba mentem, hogy minden kocsiba két fogót beépíttessek. Megbeszélésünk értelmében minden kocsira két fogót szereltek, és hat másik Mariampolban maradt tartalékként. További hatot Ernst, SS-Untersturmführer a C csoport kocsijainak küldött el. A B és A csoport részére tudtak Berlinből fogót küldeni, mert Mariampolból Norba küldésük túl nehéz és sok időt venne igénybe. A kocsikon levő kisebb károkat a csoportok saját műhelyeiben meg tudták javítani.

A hepehupás utak és leírhatatlan állapotú utak erősen rongálják a tengelyeket és a tömítéseket. Megkérdeztek engem, hogy a hogy ezeket Berlinben kellene-e javítani. De ez az eljárás sokba kerülne és sok benzint fogyasztana. Hogy elkerüljem ezeket a kiadásokat, volt egy parancs, mely előírta, hogy helyben kell kis forrasztási helyeket csinálni és ha ez lehetetlen, akkor rögtön Berlinbe kell táviratozni, és jelenteni, hogy az xy számú kocsi használhatatlan. Ehhez megparancsoltam, hogy a gázosítás idején minden embernek ki kell szállni, nehogy egészségüket az esetleg kiszivárgó gáz károsítsa. Ez alkalommal még egy megfigyelést szeretnék közölni: Sok csoport saját embereivel rakatja ki a kocsit. Én fölhívtam a figyelmét ezeknek a csoportoknak az erkölcsi és fizikai károkra, melyeknek ezek az emberek ha nem is rögtön, de röviddel azután ki vannak téve. Az emberek minden kirakodás után fejfájásról panaszkodnak. Mégsem lehet a parancsot megváltoztatni (érdekes, hogy az SS-Untersturmführernek ezt a jelentését megtalálták, de azt a parancsot nem, amire hivatkozik, vagy legalábbis az, hogy az egyiket nyilvánosságra hozzák, a másikat nem), mert attól tartanak, hogy az erre a munkára használt rabok (melyik rabok?) adandó alkalommal megszöknének. Hogy az embereket megkíméljem ettől a kellemetlenségtől, megfelelő parancsokat adtam ki.

A gázosítás nem halad megfelelően. Hogy a lehető leggyorsabban befejezzük ezt a tevékenységet, a vezetők az indítót nyomják le tövig. (Ezek szerint a gázosítás a hajtóanyagok kipufogógázával történik: A technikusoké a szó. ) Ez a mennyiség megfullasztja a kivégzendő személyt, ahelyett hogy altatással ölné meg. Parancsom úgy hangzik, hogy a kézifogókat kell kinyitni, hogy a halál épp olyan gyorsan mint békésen jöjjön az illetőkre. Akkor nincs többé grimaszba merevült arc és a megsemmisítések szám sem lesz több az eddiginél. Ma B csoport szálláshelyére megyek és az esetleges hírek ott érhetnek el.
(aláírta. ) Dr. Becker,
SS-Untersturmführer

(David Rousset "A bohóc nem nevet" c. művéből)

Ez a jelentés Eugen Kogon könyvéből támogat egy megjegyzést a "A szervezett pokol" -ból:
"... Az SS guruló gázkamrákat is használt. Ezek autók voltak, melyek kívülről úgy néztek ki, mint egy zárt rendőrautó, belülről pedig a célnak megfelelően voltak berendezve. Ezekben a járművekben az elgázosítás nem mehetett nagyon gyorsan, mert hosszasan utaztak keresztül-kasul, amíg megálltak és kirakták a hullákat. " (154. oldal)
Eugen Kogon nem mondja, hogy találtak-e ilyen halálos autókat és Dr. Becker jelentését sem idézi.
Bárhogyan is legyen, gratulálni kell a fordítónak, mert ha nem is sikerült bizonyos lyukakat kitöltenie és bizonyos kíváncsiságot kielégítenie, legalább a rendkívül érthetetlen magyarázataival a gondolkodás kifejezését mutatta.

Meg kell még jegyezni:
1. A jelenlegi dokumentumkeresőknek könnyebb volt Mariampoli eseményekről beszámolni, mint a Dachauban történtekről.

2. Hogy egyetlen legalább minisztertől származó parancsot sem tudnak bemutatni, de ehelyett egy levelet, melyben egy Untersturmführers jelentését Obersturmführerjéhez hozzák nyilvánosságra erről a kérdésről.

Találtak ugyan egy eredetit, de nem tűnik úgy, hogy a kocsit is megtalálták volna, legalábbis ez az esemény nagyon kevés hírrel járt, sokkal kevesebbel annál, mintha tényleg találtak volna egyet.
* * *

V. fejezet

A Szociológusok

Eugen Kogon és a szervezett pokol

Eugen Kogon "Az SS-állam" c. művének francia kiadása a "L'Enfer organise" = "A szervezett pokol" cím alatt jelent meg a "La Jeune Parque" kiadónál 1947 novemberében.
Nem ismerem Eugen Kogont.
Minden, amit róla tudok, azt műve kiadása alkalmával tudtam meg abból, amit ebben magáról ír és amit a sajtó róla jelent. Fenntartás mellett: osztrák újságíró, a keresztényszocialista vagy keresztény haladó fajtából.
"A "Reichsruf" c. újság 1959 február 21-i kiadásában olvassuk: "Bécsben ugyanis azt mondják, hogy Dr. Kogont nagyon jól ismerik. Amikor Hitler Ausztriát a német birodalomhoz csatolta, a nemzeti szocialista pártújság, az "Österreichische Beobachters" = "Osztrák figyelő" szerkesztőségében dolgozott egy Dr. Eugen Kogon nevű szerkesztő. A nevezett újság jelenlegi vezetősége írásban igazolta az "Odüsszeusz hazugsága" 1959 június 3-án, hogy Dr. Kogon nem tiltakozott ez ellen a megállapítás ellen. A bécsi "Europa-Korrespondenz" 49-50 száma 1959 februárjában az 5. oldalon erről számol be: "Ami az írót, Eugen Kogont illeti, ez nem tagadhatja, hogy mielőtt Adolf Hitler hatalomra került, Bécsben az osztrák nemzeti szocialisták harci lapjának, az "österreichischer Beobachter"-nek volt szerkesztője, ahogyan ezt Hanns Schopper könyve, a "Presse im Kampf" = "A sajtó harca" , kiadó R. M. Rohrer-Verlag, leírja a 38. oldalon. "
Ausztriának a birodalomhoz csatolásakor elfogták és Buchenwaldba deportálták. A francia közönségnek szociológusként mutatták be. "A szervezett pokol" a legteljesebb ebben a formában írt tanúvallomás. Jelentős számú egyéni élményre hivatkozik. Mivel vannak benne naivitások és túlzások, elsősorban nyilatkozata és magyarázatai hamisak. Ennek oka egyrészt az a mód, ahogy az író beszámol a dolgokról, aki kommentárjait "politikusaként" csinálja (előszó, 14. oldal), másrészt az, hogy ő a koncentrációstábor-bürokráciát még kategórikusabb és pontosabb formában akarja igazolni mint David Rousset.

A továbbiakban Eugen Kogon az eseményeket saját szavaival "kíméletlenül... mint ember és keresztény" (előszó, 14 oldal) mutatja be és nem az a célja, hogy a német koncentrációstáborok történetét megírja, nem is az összes elkövetett kegyetlenséget akarja leírni, hanem egy elsősorban szociológiai művet akar írni, melynek valóságos emberi, politikai és erkölcsi tartalma példaszerű jelentőségű (Bevezető, 20. oldal). A szándék jó volt.

Úgy gondolta, hogy elég képzett a föladatra és talán az is volt. Így mutatkozik be: "... öt év börtön volt a minimum nálunk... alulról kerültünk föl, de apránként olyan pozícióba kerültünk, hogy egyszerre volt befolyásunk és betekintésünk is... mivel egyikünk sem tartozott a tábor első emberei közé; egyikünk sem volt korrupt, egyikünknek sem volt része a táborbeli rosszcselekedetekben. (22. oldal)"

Gyakorlatilag egy évig dolgozott a raktárban, mely kivételezett állás, és az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler írnoka lett, ami még kivételezettebb helyzet volt. Ez utóbbi állásában ismerte meg részletesen az internálásának utolsó éveiben lezajlott tábori intrikákat. Amikor a könyvet olvastam, bezártam. Aztán újra kinyitottam, és az első oldalon, ahol a címet megismétlik, alcímként odaírtam: vagy "védőbeszéd pro domo".

A rab Eugen Kogon.

Buchenwaldban volt egy osztály a kiütéses tífusz és a víruskutatásra. Ez a 46 és 50. blokkban volt. Vezetője az SS tábori főorvosa, Dr. Ding-Schuler volt.

Tevékenységét Kogon így írja le: "A buchenwaldi koncentrációstábor 46 blokkjában, mely egyébként példaértékű módon tiszta volt és jól berendezett, nemcsak emberkísérleteket végeztek, hanem minden kiütéses tífuszbeteget különválasztottak, akik a táborban természetes úton fertőződtek meg, vagy akiket már kiütéses tífusszal szállítottak a táborba. Ha túlélték a szörnyű betegséget, itt egészségessé ápolták őket. A blokk vezetője a rabok oldalán Arthur Dietzsch volt, aki itt szerzett orvosi ismereteket. (Ez alatt az idő alatt Dr. Seguin soha nem tudta elérni, hogy a rabvezetés szakmájára tekintettel legyen. Dr. Seguin a 68. oldalon megnevezett Dr. X... Úgy halt meg, hogy a kommunisták, akik őt a kőfejtőbe küldték, soha nem ismerték el orvosként) Dietzsch kommunista volt és már több mint húsz éve volt börtönben. (Tehát a nemzeti szocializmus őt a weimari köztársaságtól vette át. Ebben van bizonyos humor, mert a két rendszer közös céljára jellemző). Nagyon kemény természete volt, és emiatt a leggyűlöltebb és legfélelmetesebb alak volt Buchenwaldban. (Egy Martin-Chauffierrel úgy tűnik, sohasem találkozott. ) Mivel az SS táborvezetés és a Scharführer nagyon félt a kiütéses tífusszal való fertőzéstől, és azt hitték, hogy az már érintés vagy a levegőn keresztül köhögés útján terjed, soha nem léptek be a 46-os blokkba... A rabok ezt Dietzsch kápóval egyetemben erősen kihasználták, egyrészt, amennyiben az illegális táborvezetőség megszabadult azoktól a személyektől, akik az SS-el dolgoztak együtt a tábor ellen, vagy egyszerűen népszerűtlenek voltak. (Vagy még egyszerűbben, akik útjában álltak, és félő volt, hogy magasabb pozícióra kerülnek. Az SS-el való együttműködés egyébként értéktelen volt: Ez az "illegális vezetés" nyíltan dolgozott együtt az SS-el, amelyre mág más helyen utalni fogunk), másrészt, amikor jelentős és veszélyeztetett politikai rabokat 1 46. blokkba tettek, ami időközben Dietzsch számára nagyon nehéz és veszélyes volt, mert takarítóként és ápolóként csak zöldek dolgoztak a blokkban... " (162. oldal). Az 50. blokkban a kiütéses tífusz elleni oltás kifejlesztésén dolgoztak egér és nyúltüdőből, Giroud, párizsi professzor módszere alapján. 1943 augusztusában alapították. A tábor legjobb szakembereit, orvosokat, bakteorológusokat, szerológusokat, vegyészeket választottak ki erre a föladatra (163. oldal)

És itt jön, hogyan jutott Eugen Kogon állásához:
"Egy okos rabpolitika rögtön azt tekintette céljának, hogy minden nemzet veszélyeztetett bajtársait ebbe a csoportba gyűjtse össze, melyet az SS éppen úgy tisztelt, mint a 46-os blokkot. Mind az SS Sturmbannführer Dr. Ding-Schuler mind a rabok támogatták különféle okokból az SS-nek ezt a tabu félelmét (például különféle figyelmeztető táblákkal, a blokkok külön lekerítésével). Olyan halálra szántak, mint a holland fizikaprofesszor van Lingen, Harry Pieck az építész, más hollandok, a lengyel orvos Dr. Marion Ciepielowski, aki a termelés vezetője lett, Prof. Dr. Balachowski a párizsi Pasteur-Intézettől, e sorok írója, osztrák újságíró és hét zsidó bajtárs talált ott menedéket Dr. Ding-Schuler tudtával és beleegyezésével. " (163. oldal)

Meg kell hagyni, hogy Eugen Kogonnak a tábor kommunista magjánál, amely a táborban uralkodott, szemben más csoportokkal, mint a zöldekkel és politikaiakkal, sőt a kommunistákkal szemben is komoly zálogai lehetek, hogy erre a bizalmi helyre őt kinevezték. Ezt a "Dr. Ding-Schuler tudtával és beleegyezésével. " -t ki kell emelni, mert ez sokat mond a rabvezetés és az SS kapcsolatáról.
"Különféle adatok alapján, melyeket én javasoltam, írtam le és adtam tovább aláírásra, találtak menedéket a közvetlen akciók, mint a haláltranszportok elől. . " (163. oldal)
Vagy később:
"... a két utolsó évben, melyek során én ott orvosírnok voltam, szakemberek segítségével legalább 6 a kiütéses tífuszról szóló jelentést írtam meg, melyeket Dr. Ding-Schuler aláírt... Hogy én intéztem magánlevelezését is, a szerelmi és részvétleveleit beleértve, csak mellékesen mondom el. Gyakran egyáltalán nem olvasta a válaszokat, csak odaadta nekem a kinyitott leveleket és ezt mondta: 'Intézze el, Kogon, már tudja, hogy mit kell válaszolnia! Egy özvegyet kell megint vigasztalni' " (270 oldal)
És el tudta mondani:

"Dr. Ding-Schuler a kezemben volt (270. oldal)
Éspedig annyira, hogy még az sem zavarta, hogy a "46-os blokk kápójával nem volt jóban". Mindebből kiderül, hogy képes volt arra, hogy a rabvezetés befolyásos klikkjének jóindulatát megnyerje ezzel egyidejűleg az SS egyik legmagasabb képviselőjét.
A kiadó megjegyzése: A "Über Galgen wächst kein Gras" = "A bitófa fölött nem nő fű" c. könyvben, melyet Friedrich Oscar írt , Erasmus-kiadó, 1950, a 91. oldalon ez áll: "Így történhetett, hogy ezek a tanúk, akik különféle perekben léptek föl, a legellentmondóbb tanúvallomásokat tették. Egyetlen eset sem ismert, ahol ezért felelősségre vonták volna őket. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben Dr. E. K. -nak a vád tanújának viselkedése, aki ma a német szövetségi köztársaság kulturális életében jelentős szerepet játszik. Dr. K. előzetes vallomásának eredményében terhelő vallomásában nemcsak azt mondja, hogy maga élte át a dolgokat (míg végül a kihallgatáson arra kellett szorítkoznia, hogy szinte csak hallomásból megtudott dolgokról beszél, melyeket harmad és negyedkézből ismer), hanem egy és ugyanazon ügyről, az ún. Dingi naplóról az orvosperben 1947 január 6-8-án és a Pohl ellenes perben az 1946 áprilisában eskü alatt tett vallomásban teljesen ellentmond sajátmagának. Éppen így ugyanez a tanú, Dr. K. két másik perben is teljesen egymásnak ellentmondó módon vallott, a buchenwaldi koncentrációstábor úgynevezett "illegális táborvezetőségének" ügyében. Míg az orvosperben eskü alatt azt vallotta, hogy semmit sem tud erről, egy amerikai katonai törvényszék előtt, szintén eskü alatt a dachaui buchenwald perben azt mondta 1947 nyarán, hogy maga is tagja volt az illegális rab-táborvezetésnek. "

Mindazok, akik koncentrációstáborban éltek, egyetértenek velem abban, hogy ilyen eredmény csak úgy volt lehetséges, hogy az illető vétkezett a táboron kívül elfogadott általános erkölcsi törvények ellen.

A módszer

"Hogy bizonyos aggodalmakat szétszórjon, a jelentés (így írja le "szervezett pokol"-jában) egyfajta vádirattá alakulhatna a vezető táborlakók ellen, fölolvastam 1945 május elején, amennyiben az már le volt írva - az összesen tizenkettőből már csak az utolsó két fejezet hiányzott - egy 15 fős csoportnak akik vagy az illegális táborvezetéshez (Valójában ebben a legcsekélyebb "illegális" sem volt- P. R. ) , vagy bizonyos rabcsoportokat képviseltek. Ezek a tartalmat helyesnek és objektívnak ítélték.

A fölolvasás résztvevői:

1. Walter Bartel, kommunista, Berlin, a nemzetközi táborbizottság elnöke;
2. Heinz Baumeister, szociáldemokrata, Dortmund, a buchenwaldi iroda régi tagja; az 50. blokk második titkára;
3. Ernst Busse, kommunista, Solingen, a rabkórház kápója
4. Boris Danilenko, ukrán komszomolvezető, az orosz bizottság tagja;
5. Hans Eiden, kommunista, Trier, első táborfőnök
6. Baptist Feilen, kommunista, Aachen, a mosoda kápója;
7. Franz Hackel, pártonkívüli baloldali, Prága, barátunk, nincs tábori funkciója;
8. Stefan Heymann, kommunista, Mannheim, a tábori információs iroda tagja;
9. Werner Hilpert, Zentrum, Leipzig, a nemzetközi táborbizottság tagja;
10. Otto Horn, kommunista, Bécs, az osztrák bizottság vezetője;
11. A. Kaltschin, orosz hadifogoly, tagja a orosz bizottságnak;
12. Otto Kipp, kommunista, Drezda, a rabkórház kápóhelyettese;
13. Ferdinand Römhild, szocialista, Frankfurt a. M., a rabkórház első titkára;
14. Ernst Thape, szociáldemokrata, a német bizottság vezetője;
15. Walter Wolff, kommunista, a tábor-információs iroda vezetője."

Ez a bevezetésként szánt nyilatkozat elegendő arra, hogy az egész tanúvallomást gyanússá tegye.
"Hogy bizonyos aggodalmakat szétszórjon, a jelentés egyfajta vádirattá alakulhatna a vezető táborlakók ellen"
Eugen Kogon tehát semmi olyasmiről nem számolt be, ami a rabvezetést vádolhatná és csak az SS ellen hozott vádakat: egy történész esem fogadna el ilyesmit. Ezzel szemben jogosan lehet föltételezni, hogy ezzel a cselekvési móddal köszönetét nyilvánította ki azokkal szemben, akik neki ilyen pihenőhelyet biztosítottak a táborban, és akikkel együtt közös érdekeket kell megvédenie a nyilvánossággal szemben.
Amellett a tizenöt nevezett személy, akik "pontosságáról és tárgyilagosságáról" ítélkeztek, gyanúsak. Mind kommunisták, vagy azokkal szimpatizálók (akkor is, ha szociáldemokrata, párton kívüli vagy Centrumpártiként jelennek meg a listán) és ha véletlenül egy kivétel található, az kötelességből jelenlevőnek tűnhet. Végül is a buchenwaldi koncentrációstábor legfőbb irodai alkalmazottainak listáját adják: táborparancsnok, kápók, stb...

A címekét, melyekkel ékesíti őket, mint bizonyos bizottságok tagjai, én semmitmondónak tartom, vagy a fantázia termékeinek: egymásnak adták ezeket a tábor amerikai fölszabadítása alkalmával vagy az után. A "bizottság" kifejezéssel sem tartom maga fönn, amiről vitatkoznak, erről más helyen ítéltem már: Ezt állították, és nagyon nemes indítékokkal (lásd I. rész, 90 és 91. oldal) elérték, hogy ezeket elfogadták.

Véleményem az, hogy ez a tizenöt személy nagyon boldog volt, hogy Eugen Kogon ügyes tolla őket a világ szemei előtt minden felelősségtől szabadnak nyilvánítja.

A kiadó megjegyzése: Paul Rassinier véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy a Müncheni másodfokú törvényszék I, 10. polgári kamarája (Aktaszám: 10 - 0 409,58) 1958-as ítélet indoklásában 1958 december 13-án a következőket mondja: ". . a továbbiakban a vádlott csak egy értékítéletet adott le, amellyel az "S Állam" c. könyv tudományos jellegét, melyet a vádló mint annak írója könyvének tulajdonít, kétségbe vonja. Az általános szóhasználat a pamflet kifejezésnek olyan irányú mellékjelentést ad, hogy írója nem tárgyilagos állításokat ír le abban, hogy az általa támogatott irányzatot alátámassza. Egy műnél, amelyet tudományosnak tekintenek, vagy maga állítja ezt magáról, azt jelenti a pamfletként való jellemzés, hogy ez nem a szokásos, elfogadott, pontos módszereket használja. Ez a vád azért nem tűnik légbőlkapottnak, mert a vádló az KZ-ben lakó emberek viselkedési módjának szociológiai leírását az az elv vezette, hogy nem szabad a táborban lakók vezetőinek vádjává válnia.
... A könyv gazdagon szolgáltat anyagot, melyek lehetővé teszik a vétkesek felelősségre vonását. Ezt a lehetőséget nem használták eddig ki, ha politikai rabokról volt szó... A vádló továbbá azt mondja, hogy ő nem ismeri a vétkeseket, és neveket sem nevez meg. Ha figyelembe vesszük, hogy a tizenöt reprezentatív személy között, akiknek művét fölolvasta, hogy az attól való félelmüket szétszórja, hogy vádiratot írt, két szovjet polgár és nyolc kommunista van, így azt a benyomást kelti, hogy a kommunista gonosztettek megemlítésétől eltekintve mindenek előtt ezt a csoportot óvta tudatosan, mert csak a legritkább esetekben nevez meg valakit is. Ilyen védelem egy tudományos műben nem fordulhat elő. A tudomány nem kérdezi azt, hogy az eredmény ennek vagy annak kellemetlen-e. Ahol célszerűségi szempontok határozzák meg a tartalmat, ott elhagyják a tárgyilagosságot. Ha a vádlott ezért rabtársként azon a véleményen van, hogy az "SS állam" pamflet, akkor szabad véleménnyilvánítási jogát használja (Alkotmány 5§) anélkül, hogy a vádló személyi jogait megtámadná, aki előszavában megemlíti, hogy nem kíván vitákba bocsátkozni... "

Az olvasó pontosabb informálása céljából megemlítjük: Egy müncheni írásban, az "Alarm"-ban egy volt buchenwaldi politikai fogoly a következőt írta:
"... ugyanez az Eugen Kogon professzor "Az SS állam" c. pamflétjával as nyilvánosságot jelentősen összezavarta. A személyek és helyek nagy része, amelyek a KZ-ekben lezajló eseményekkel foglalkoznak, anélkül, hogy ismernék a táborok életét, ezt a könyvet használják. Ez a pamflet a német igazságszolgáltatás és olyan hivatalok alapműve lett, akik a KZ-ek eseményeivel kell hogy foglalkozzanak, még hangadó külföldi körök is. "

A rabvezetés.

Itt jön, amit Kogon a táborvédelemről, amely a rabvezetés része, mond:
"Feladatai a következők voltak: A tábor rendjének fönntartása, a fegyelem betartatása, hogy az SS beavatkozását elkerüljék. Éjszaka - emiatt nem kellettek a táborban SS őrjáratok - az volt föladata , hogy az újonnan jötteket ellássa, amely apránként megakadályozta az SS durva kilengéseit. Nehéz és hálátlan feladat volt. A buchenwaldi táborvédelem ritkán ütött, pedig gyakoriak voltak a durva ökölcsapások. A más táborokból jövő újonnan jöttek gyakran meg voltak rémülve, mikor őket a buchenwaldi tábori védelem emberei fogadták, de hamarosan megbecsülték ezt a lágyabb fogadtatást, mint más táborokban... A tábori védelemnek is voltak természetesen rossz napjai, melyeket a megakadályozott SS emberek itt alkalmazott hangjának lehetett volna nevezni, de ennek kevesebb súlya van. csak egy célt ismertek: egy alapcsoport megőrzése az SS-el szemben. Mi lett volna az egyesek sorsa a megjövéskor, az elszállításkor, a büntető akcióknál, és végül, de nem utolsó sorban a legvégén, a felszabadításkor, ha a tábori védelem nem szolgált volna kifogástalan renddel az SS előtt? (62. oldal)
Ha az fogadásra gondolok, mely szállításomat két különböző táborba kísérte, és csak a magam emlékeire gondolok, nem mondhatnám, hogy az Buchenwaldban jobb lett volna, mint Dorában. Éppen ellenkezőleg! De el kell ismernem, hogy az általános életkörülmények Buchenwaldban és Dorában nem összehasonlíthatóak: az első szanatórium volt összehasonlítva a másikkal. De ebből azt akarni levezetni, hogy ez azon a különbségen alapul, amely rabvezetések összeállításában, anyagában, és annak politikai vagy filozófiai véleményén alapul, tévedés lenne: ha teljesen összecserélték volna őket, ugyanez lett volna az eredmény. Mindkét esetben viselkedésük az általános létfeltételektől függött és nem megfordítva.
Abban az időben melyről Eugen Kogon beszél Buchenwald eljutott fejlődésének végére, ott minden, vagy majdnem minden kész volt: a szolgálati helyek működtek, rend volt. Az SS, mely kevésbé volt vitáknak kitéve, melyek következménye rendetlenség, és a napi program rendszeres és kockázatmentes volt, sokkal kevésbé volt ingerlékeny. Dorában ezzel szemben a tábor fölépítése volt folyamatban, mindent a háborúban lévő ország korlátozott eszközeivel kellett kialakítani és mindent ott kellett fölépíteni. A rendetlenség itt teljesen természetes állapot volt, minden egymásba szaladt. Az SS-hez nem lehetett folyamodni. A rabvezetés, mely nem tudta, hogy mit találjon ki, hogy jobban tetsszen az SS-nek, gyakran túlment annak kívánságain. Buchenwaldban a kápónak vagy egy táborparancsnoknak a messzebb menő kívánságai, melyeknek kiváltó okai megegyeztek annak céljaival, hatásukban kevésbé voltak érezhetőek, mert itt jobb körülmények között a rabok tömegei számára nem vontak maguk után olyan súlyos következményeket.
Ide illőnek tűnik a további, tulajdonképpen fölösleges megjegyzés, hogy a Dorai táborban, mely 1944 őszén majdnem kész volt, a rabvezetés a legcsekélyebb mértékben sem változtatott viselkedésén, ahhoz, hogy az anyagi és erkölcsi életfeltételek a buchenwaldihoz hasonlóak legyenek. Ebben az időben a háború rohamléptekkel haladt előre, a bombatámadások csökkentették az ellátás lehetőségét, a szövetségesek előrenyomulása megnövelte a megmaradt táborok rabjainak a számát azokkal, akik a keleten és nyugaton kiürített táborokból jöttek, és így minden kérdéses lett.

Marad a magyarázat, hogy fontos volt, egy SS elleni magot megtartani, mely annak helyébe fog lépni: ezt nem értem, az egész tábor természetesen az SS ellen volt. Lehetne azt állítani, hogy előnyösebb lett volna, mindenki életben tartani az SS ellenében, és nemcsak egy magot, ha ennek az is volt a feladata, hogy annak borsot törjön az orra alá... Ehelyett azzal a módszerrel dolgoztak, amely ezt az értékes magot megmentette ugyan, de a tömegeket megölte. Mert, ahogy Eugen Kogon ezt David Rousset után fölismerte, a tisztességes viselkedés önmagában nem volt mérvadó:
"A rabok sohasem kapták meg azt a keveset, amit nekik szántak. Először az SS vette el azt a részt, ami neki tetszett. Utána a rabok, akik a raktárakban és a konyhában dolgoztak vették ki lehetőségeik szerint a saját részüket. Aztán a szobai szolgálat emberei vettek maguk és barátaik részére. A maradék az egyszerű, szegény rabé volt. " (107. oldal)

Szükséges volt pontosan leírni, hogy mindenki, akinek csak egy kis része is volt a tábori hatalomban, jogosult volt arra, hogy előre elvegyen: a rab táborparancsnok, aki az adagokat kiadta, a kápó, a blokkparancsnok, akik jócskán kiszolgálták magukat, a csoportparancsnok vagy a szobai szolgálat, akik a kenyeret vágták vagy a levest osztották ki az edényekbe, a rendőr, az írnok, stb... Sajátságos, hogy Eugen Kogon ezt meg sem említi. Mindezek az emberek elfogyasztották rablásuk eredményét és ragyogó arccal járkáltak a táborban. Nem volt lelkiismeretfurdalásuk: "A rabok kórterme számára speciális betegélelmezés volt, amit diétának neveztek. ezt nagyon népszerű volt pótlékként és legnagyobb részét a tábori személyiségek, blokkparancsnokok, kápók, stb... lopták el. Minden táborban voltak kommunisták vagy bűnözők, akik évek óta más kivételezés mellett a betegek plusz porcióit is megkapták. Főleg a betegkonyhával való kapcsolat határozta meg ezt, ahol csak olyan emberek voltak, akik a tábort uralták, és ezek a rabok egymásnak tettek szívességeket. A szabászat, a ruharaktár, a készülékraktár, stb... kápói azt szállították, amit a többiek kívántak ennek az élelemnek a fejében. A buchenwaldi táborban 1939 és 1941 között körülbelül 40 000 tojást adtak-vettek így a táboron belül. " (110-111-112. oldal)

Eközben meghaltak a kórház betegei, mert tőlük elvették a külön élelmet, melyet az SS nekik szánt. Magyarázatánál, hogy hogyan folytak ezek a tolvajlások, Kogon a "D-rendszernek" (ez a lopás szónak egy másik változata), melyet az élelmiszer területen dolgozó rabok kivétel nélkül megtettek, ártalmatlanként ábrázolja. Ez pontatlan és jóindulat a rabvezetéssel szemben.

A valamilyen munkacsoportban dolgozó rab nem tudott lopni: a kápó és az előmunkás pontosan figyeltek rá és mindig hajlandóak voltak följelenteni. Maximum mikor megkapták élelmüket, megpróbálhatott szenvedőtársa részéből valamennyit elvenni, de a kápó és az előmunkás együttes erővel el tudtak venni az egész adagból kiosztás előtt, és ezt cinikus módon meg is tették. Büntetlenül, mert nem lehetett őket a szolgálati út, azaz önmaguk megkerülésével följelenteni. Maguknak és barátaiknak loptak, akiknek állásukat köszönhették, és magasabb szolgálati helyeken az SS-nek, kiknek jóindulatát vagy védelmét akarták így biztosítani maguknak.

A rabok élelméből vett a kórház kápója - ez ugyanaz, aki Kogon pontosságát és objektivitását elismerte -, egy hatalmas mennyiséget előre kollégái és az akkreditált kommunisták részére. (Sok kommunista nem ilyen, de mások - ezek tisztességes emberek voltak, és elvegyültek a tömegbe, megosztva sorsukat vele. ) Buchenwaldi tartózkodásom idején reggelenként egy liter tejet és időnként más finom dolgot visszatartott a 48. blokk parancsnokának, Erichnek. Ha ezt az eljárást rávetítjük az egész táborra, akkor el tudjuk a tejmennyiséget képzelni, amelyet a kórház betegeitől így loptak el. Ezzel összehasonlítva a kiosztás folyamán elkövetett lopások jelentéktelenek.

A rabok éhenhalásának tehát két oka volt, melyek egymást kiegészítik, mind a standard, mind a diéta esetén, betegeknél és nem betegeknél: Az SS elővétele (ehhez meg kell jegyezni, hogy az SS általában nem vett ki előre vagy legföljebb nagyon tartózkodóan: neki mások vettek el, és így jobban volt kiszolgálva), a rabvezetés elővétele. Ezért két ok is volt, ami miatt verték őket és nagyon rosszul bántak velük. Ilyen körülmények között nagyon kevés rab volt, aki ne részesítette volna előnyben az SS-el való közvetlen érintkezést: a kápó, aki mértéktelenül lopott, erősebben is ütött, hogy tetsszen az SS-nek. Ritkaságszámba ment, hogy egy SS ember egyszerű utalását ne követte volna egy további adag verés, mely a kápótól jött.

A érvek.

Az érvek, melyek egy mag mentését mindenki más előtt és minden áron igazolják, nem hitelesebbek, mint a tények. "Mi lett volna a táborból a fölszabadításkor?" (275. oldal) kérdezi Kogon rémült hangon. Az előzőekből kiderül, hogy az egész tábornak egy okkal kevesebbje lett volna, hogy az adott ritmusban haljon meg. Nem elegendő hozzáfűzni: "Ők találták meg az első amerikai páncélost, amely északkeletről közeledett, és amely Buchenwaldot fölszabadította. "( 304. oldal) és azt, hogy ez így történt, a rabvezetés érdemének föltüntetni. Ilyen szemlélettel azt is lehetne állítani, hogy ezek egy fölszabadított Franciaországba jöttek be, ami nevetséges lenne. A valóság az, hogy az SS az amerikaiak érkezése előtt kitért, és hogy azzal a céllal, hogy olyan sok rabot vigyenek magukkal, amennyit csak lehetséges, kiküldte a rabvezetést gumibottal kezében embervadászatra a táborba.

Ennek köszönhető, hogy a vállalkozás minimális zavarral folyt le. Ha az amerikaiak támadását egy csoda folytán föltartóztatták volna a tábor előtt, ha ugyanis egy erős német ellentámadás a háború kimenetelét a másik irányba vitte volna, akkor a sorokból sugárzó meggondolás előnyt jelentett volna:
"Az SS táborvezetések nem tudtak rabok tízezreit másképpen, mint tisztán kívülről és hirtelen behatásokkal irányítani. " (275. oldal).
Más szavakkal, egy győzelmes Németországban a táborok minden funkcionáriusa hivatkozhatott volna személyes hozzájárulására a rend fenntartásában, alázatosságára, stb..., hogy elérje kiszabadítását.

A most következő szöveg megjelenhetett volna anélkül, hogy akár csak egy vesszőt is megváltoztattak volna benne: "Az állandó harc során az SS módszere az volt, hogy a különböző rabcsoportokat egymás között keverte, a természetes ellentéteket megtartotta és újakat hozott, hogy megtörje őket és hatástalanná tegye. Ennek az okai a vörösöknél világosak voltak. A zöldeknél, a nem politikai zöldeknél az volt az ok, hogy ezek szabad pályát akartak szokásos eljárásaikhoz, a korrupcióhoz, a zsaroláshoz, az anyagi hasznot hajtó tevékenységekhez. Minden ellenőrzés, különösen a táboron belüli elviselhetetlen volt számukra. " (278. oldal)
Világos volt, hogy az SS egyik módszere sem lehetett hatástalan, ha azt mások ugyanabból a célból és ugyanarra a tárgyra ugyanolyan szándékkal alkalmazták. Továbbá: szükségtelen volt. Az SS-nek nem kellett vernie, mert azok, akikre hatalmát teljes joggal átruházta, jobban ütöttek; lopnia sem kellett, mert azok jobban loptak és az eredmény ugyanaz, ha nem nagyobb volt; nem kellett senkit halálra kínozni hogy rendet teremtsenek, mert helyükön ezek foglalkoztak azzal és a rend ezáltal csak vörösesebb szín? lett.
Egyébként sohasem vettem észre, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia beavatkozása a természetes ellentéteket kioltotta volna, sem azt, hogy a különféle rabkategóriákat kevésbé keverte volna, mint ahogy ezt az SS meghatározta.

Az alkalmazott módszerek nem voltak arra alkalmasak, hogy ezt az eredményt érjék el, és a kitűzött - és bevallott- cél nem a mag kialakítása volt: az oszd meg és uralkodj, amely minden erőszak alapelve, a kormánynál akar maradni, ez éppen úgy igaz volt a rabvezetésre mint az SS-re. Míg az utóbbi a gyakorlatban a rabokat kivétel nélkül azokkal az emberekkel állította szembe, akiket kiválasztott, hogy ezek kormányozzák őket, az első egy szentségtörő árnyékpolitikát játszott, és egy mag kiválasztását, melynek egy bizonyos tulajdonsága volt. Ami - egy bizonyos távolságból szemlélve - humoros ezen a tételen, az a különbségtevés a hatalmon levő zöldek és vörösök között, amennyiben az elsőket korrupcióval, zsarolással és anyagi előnyökre való vadászattal vádolja: mit tettek a vörösök, ha nem éppenséggel ezt? És mi volt az átlagrab számára a különbség, ha nem volt lehetséges az eredmény szerint mérlegelnie?
Az évtizedek óta a kispolgári nevelés csúszómászókká nevelte a világot, és itt az elméleti példák egy más mellé állítása jelentősebb, mint az események könyörtelen fölsorolása. Egy erkölcs, melynek azért, hogy két csoport bűnei között különbséget tegyen, a két csoport elemei közti alapkülönbséget hívja segítségül az nem alkalmas a két csoport tettei mozgatórugói azonosságának a megállapítására, bármilyenek is legyenek a különbségek. Ez arra hajlamos, hogy a környezet hatását - egy olyan környezetben, mely naponta veszélyezteti az életet - az ebbe a környezetbe tett legönfeláldozóbb és nem szemrehányó fajta ember reakcióját nagymértékben elhanyagolja.
Ez a koncentrációstáborban erősen láthatóvá lett: az élet-halál harc követelményeinek, a többé-kevésbé beismert vágyaknak előnyük van az erkölcsi alaptételek előtt. Eleinte ott volt az életakarat élni vagy túlélni. A lelkiismeretleneknél ez össze volt kötve azzal az igénnyel, hogy élelmiszert lopjanak, aztán, hogy szervezkedjenek, hogy jobban tudjanak lopni. A legügyesebbek összeállnak jobb élelmezésre - a politikaiak, mert ez a vállalkozás több ravaszságot követelt mint erőt - és erősebbek voltak a hatalmi harcban, mert jobban voltak táplálva.

És ezt meg is tartották, mint erősebbek, mert szellemileg ők voltak az ügyesebbek. De az erkölcsi alaptételek, melyeket a koncentrációstáborokon kívül világból ismerünk, nem szólt be ebbe az eseményláncba, mert ezek itt hiányoztak.
Ezek után lehet írni (Kogon, 275 oldal):
"Minden táborban a politikai rabok célja az volt, hogy a belső közigazgatást kezükbe kaparintsák, vagy azért harcoljanak, hogy ezt megtartsák, hogy minden lehető eszközzel szemben álljanak az SS-el és ne csak a puszta létért folytassanak harcot, hanem, ha ez lehetséges, a rendszer általános bomlasztásában és áthidalásában is részt vegyenek. Több mint egy táborban a politikailag vezető rabok évekig folytattak ilyen szívós, halált megvető munkát. "

De ez csak egy általános leírás, mely, ha még annyira tele is van dicsérettel, nem tudja elrejteni, hogy minden politikai rabot - azokat is, akik sohasem szándékoztak társaiknak a szerencsétlenségben parancsolni - azonos mértékkel mér, mint azok leglelkiismeretlenebbjeit. A vallomást sem rejti el: Magukat minden eszközzel megvédelmezni...
Hogy mit jelent ez a "minden eszközzel", ez kiderül a folytatásból:
"Ha az SS azt kívánta, hogy a politikaiak a "nem életképes" (szövegben idézőjelben) rabokat kiválogassák, hogy ezeket megöljék, és ha a vörösök ezt megtagadták, ennek következménye az lett, hogy a zöldek kerültek uralomra, akkor késznek kellett leni arra, hogy a bűnt magukra vegyék. Választani lehetett az aktív cinkosság megtagadása és a felelősségtől való visszavonulás között, amelyet a tapasztalat szerint rosszabb követett. Minél lelkiismeretesebb volt az illető, annál nehezebben határozta el magát. Mivel ennek meg gyorsan kellett történnie, a robusztus lelkek határoztak... nem lett mindenkiből mártír. " (327. oldal)

Már megjegyeztem hogy nem a nem életképtelenek, hanem a munkaképtelenek kiválogatásáról volt szó. A különbség érezhető volt. Ha valaki ezt semmi áron nem akarja elismerni, akkor elismerem, hogy jobb lett volna megkockáztatni egy vélt - szeretném hangsúlyozni, csak vélt - visszavonulást a táborban az irányításból, mint lelkiismeretének ezt az aktív cinkosságot, melyre a gyakorlatban mindig készek voltak, magára vállalni. Akkor a zöldek kerültek volna hatalomra? Először is nem voltak arra képesek, hogy azt meg is tartsák. Másodszor, éppen így ilyen esetben ők sem lettek volna rosszabbak elődjeiknél. Nem választottak volna több munkaképtelent ki, és a minőség sem különbözött volna elődjeikétől, mert ezeknél a kiválasztásoknál a vörösök jobban törődtek a politikai színezettel, mint a zöldek, ha a rabvezetést nem érdeklődött egyikük iránt.

Ha az ember az erkölcs előtt ugyanazt a bűnt vette magára, akkor miért akarták elvenni a zöldek hatalmát, vagy ezek ellen helytállni? Ha a zöldek lettek volna hatalmon, lehet, hogy ők másokat választottak volna ki mint a vörösök. De ez a számon semmit sem változtatott volna, melyet az határozott meg, hogy a munkásstatisztika és a tábor anyagi lehetőségeit figyelembe vették olyan szempontból, hogy hány nemdolgozót tudnak fönntartani. Eugen Kogonnak talán nem lett volna olyan könnyű, az SS tábori orvos, Dr. Ding-Schuler bizalmasává válni, hanem esetleg maga is a nem-munkaképesek egyikévé vált volna, ha ő is a tömeg részeként éhezett volna. Ez a tizenöt másikra is áll, akik tanúvallomásával egyetértettek. Akkor a legelképzelhetetlenebb katasztrófa történt volna meg: csak akkor történhetett volna meg, ha ...
"Sok tanú maradt így életben, nem lett mindenkiből mártír" (már idéztük).

Mintha a történelem álláspontjából nézve nagyobb jelentősége lett volna, hogy Eugen Kogon és klikkje voltak a tanúk vagy mások - mint Michelin von Clermont-Ferrant, mint Francois de Tessan, mint Dr. Seguin, mint Cremieux, mint Desnos stb... Mert ez a mi és ez a mindenki természetesen csak a rabvezetés előjogokkal bíró tagjaira vonatkozik és nem minden politikaira, akik a tömeg nagyobb részét képezték. Egy pillanatra sem jutott a szerző eszébe, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia, ha arra szorítkozott volna, hogy kevesebbet eszik és kevesebbet ver, akkor majdnem minden rabot meg lehetett volna menteni, és ma csak előnyük lenne belőle, ha ezek tanúk lennének.

Ha egy ilyen jól informált ember, aki bizonyos kulturáltságot is mutat ennyire szánalomra méltó következtetésekre jutott, akkor ennek az oka abban keresendő, hogy ő az egyént és a koncentrációstáborok világát olyan mértékkel ítélte meg, mely rajta kívül áll. Ugyanezt a hibát követjük el, ha mindent, ami Oroszországban vagy Kínában történik, azok szerint a szabályok szerint ítéljük meg, melyek a nyugati világra igazak, és az oroszok és kínaiak ezt éppen úgy csinálják. Itt is és ott is egy rend állt elő, amelynek elképzelései a társadalmi életről és az egyén viselkedéséről egymástól eltérnek, ha nem egymással ellentétesek.
Ugyanez az eset a koncentrációstáboroknál. Tíz év gyakorlat elég volt arra, hogy egy rendszer álljon elő, amely szerint kell mindent megítélni, ahol különösen figyelembe kell venni, hogy ez a rendszer egy új embertípust alakított ki, amely a rabok és a politikai rabok között áll a büntetőjog szerint. Ennek az új embertípusnak a jellege abból a tényből adódik, hogy az első levitte a másodikat a helyes útról anélkül, hogy lelkiismeretét ezzel különösen megterhelte volna, sajátmagát pedig ahhoz a szinthez igazította, amilyenné a tábor kitalálói azt tették. Minden rab reakciója, a zöldeké és vörösöké rátett a táborra egy értelmet, és nem fordítva.

Ezzel a megállapítással egyetértésben és amennyiben be kell ismerni, hogy ez nem lelki konstrukció, a koncentrációstáboron kívüli világban érvényes erkölcs szabályai ugyan megbocsátóan fölléphetnek, de semmi esetre sem igazolhatják azokat.

Az SS viselkedése.

Két állítást állítok szembe egymással:
"Olyan rabokat, akik bajtársaikkal rosszul bántak sőt agyonverték őket, tipikus módon az SS sohasem büntetett meg és ezért a rabtörvényszéknek kellett ezekkel leszámolni. " (98. oldal)
és:
"Egy reggel egy blokkban egy rabot fölakasztva találtak. Vizsgálatot indítottak, melynek során kiderült, hogy a "felakasztottat" embertelen veréssel, ütésekkel és rúgásokkal ölték meg, és aztán a szobai szolgálat a blokkparancsnok, Osterloh (egy zöld, ezért jelenti az esetet 'példaszerűként') vezetésével fölakasztották, hogy öngyilkosságnak nézzen ki a dolog. A meggyilkolt az ellen tiltakozott, hogy a szobai szolgálat ellopja a kenyeret és az élelmet. Az SS táborvezetés (mi húztuk alá) elérte, hogy az esetet nem fújták föl és a gyilkos újra blokkparancsnok lett, amivel minden a régiben maradt" (50. oldal)
Igaz az, hogy az SS általában nem avatkozott bele a rabok közti vitákba, és hogy hiába vártak tőle igazságos döntést. Nem is lehetett volna másként, mert: "Ami a szögesdrót mögött történt, azt el volt rejtve előlük. " (275. oldal).

Valójában a rabvezetés azon igyekezett, hogy az SS vezetés ne tudjon meg semmit. Míg ő magát "rab-igazságszolgáltatásnak" nevezte és azt használta ki, hogy határozatai ellen nem volt föllebbezés - feltéve ezt a nagyon valószínűtlen kívánságot - mindig az SS-nél keresett menedéket, hogy megerősítse tekintélyét, mikor az tűnőben volt. Ettől eltekintve szívesebben látta, ha az S nem avatkozik bele a dolgokba, mert attól félt, hogy ezek kevésbé szigorúak, ami az ő vezetési pozíciójukat gyöngítené a tömegek előtt, aminek következménye akár leváltásuk és az állás más emberrel való elfoglalása lenne. Gyakorlatilag minden kompromisszummal oldódott meg: a rabvezetés "elkerüli az ilyen történeteket", amennyiben megakadályozza, hogy az ilyen esetekről valaki is megtudjon valamit a tábor kerítésén kívül, az SS pedig azt kívánja, hogy rend legyen és ez érintetlen maradjon, és ilyesmikről nem kíván hallani.

Ha a leírt esetben Osterloh, a blokkparancsnok vörös lett volna, akkor az SS-nek csak annyi jutott volna a fülébe, hogy valaki öngyilkos lett, melynek nem lettek volna további következményei. De ő zöld volt, az egyik utolsó zöld, aki még hatalmon volt. A vörösök abban a reményben árulták be, hogy így eltüntetik útjukból. Az SS nem olyan értelemben határozott, ami nekik tetszett. Ezt írta elő a rendtartás: még egy bűnös blokkparancsnokra is csak közvetlen elöljárói gyanakodhattak vagy ítélhették el; ez semmi esetre sem történhetett panaszok alapján vagy a tömeg reakciója alapján. Hogy zöld vagy vörös volt-e az illető, az nem játszott szerepet.

A mondat szavait meg is lehet fordítani, és a vádlottat áldozatként tekinteni és az áldozatot gyilkossá változtatni: ebben az esetben a rabvezetés a következőképpen viselkedett volna: nem törődve Osterloh színével úgy vélte volna, hogy előjogait megsértették és őt fenyegetik, és jelentette volna az esetet az SS-nek kérve, hogy példásan büntessék meg a tettest; akkor, ha nem, ami valószínű, maga büntette volna meg a tettest és ezt csak utána gyónta volna meg az SS-nek, hogy az igazolja tettét. Az első esetben az SS valószínűleg felettes hatóságának jelentette volna az ügyet és kivárta volna annak döntését. Nem akarok azokról az ütésekről beszélni, melyek minden oldalról a gyilkost érték volna, mikor a bunkerbe megy (a tábor belső börtöne. Ha Kogonnak hinni lehet, nem az SS találta föl, hanem az első rab táborparancsnok, aki bíró volt (174. oldal), az SS nem is gondolt ilyesmire). A második esetben az SS biztosan egyetértett volna a rabvezetés tettével, hogy elejét vegye egy vizsgálatnak, önigazolásoknak, stb... és más kellemetlenségeknek a felsőbb SS hatóság részéről. Egyik lehetőség sem egyeztethető össze a hely rendjével annak elnéző értelmében, akkor sem, ha ott helyben átnézték és kijavították a lehetőségeket.
Az Osterloh esetben, melynek a vörösök óvatlan módon lelkiismereti konfliktus jelleget adtak, amelyben a becsület és a rend harcol egymással, ha Berlin beleszólt volna és olyan sok nehézséget csinált volna, hogy a tanúk vallomása szerint a táborvezetőség csak azt tudta elérni, hogy az esetet lezárják. Általában az SS vezetés nem jelentett ilyen dolgokat szívesen Berlinbe. Féltek a további lépésektől, a jelentésektől, a további következményektől, melyek következtében akár áthelyezések is lehetségesek voltak, ami háborús időkben kellemetlen következményekkel járhatott. Így Berlinnek szinte semmi ilyesmit nem jelentettek, csak arról informálták, amit nem tudtak elrejteni, és amennyire lehetséges volt, mindent helyben intéztek el.
Ha egy olvasónak ez az álláspont kissé hihetetlennek tűnik, akkor szeretném figyelmét egy lábjegyzetre fölhívni a 184. oldalon. Franciaországban az igazságügyi és nevelésügyi minisztérium szinte semmit sem tud arról, ami a börtönökben és az úgynevezett nevelőházakban lejátszódik: az ott használatos fegyelmi előírások állandóan megsértik a hivatali előírásokat és ezt az átlagember a rendszeres botrányok alkalmával tudja meg. A világ minden országában ugyanígy van: van az elítélt világa, aki a többiek világának határán él és ahol a Csausz (franciául: chauch = börtönőr) a király. Ennek a "világmindenségnek" a határain élnek a gyarmati népek. A gyarmati és hadügyminisztérium, mely alatt vannak éppen ilyen keveset tudnak megbízottaik viselkedéséről, pedig teleszórják őket körlevelekkel az emberiességről.

Ha valaki kételkedik ebben, itt egy másik hely:
"SS látogatások gyakran fordulnak elő a táborokban. A táborvezetés figyelemre méltó gyakorlatot alakított ki: egyrészt eltakarta az összefüggéseket, másrészt különös színdarabokat mutatott be. Olyan létesítményeket, melyek a rabok kínzására alkalmasak, nem mutatták be a vezetéseknél, és elrejtették az ilyen tárgyakat. Így például a hírhedt bakot, amely a sorakozó és létszámellenőrzési téren állt, ilyenkor egy barakkba vitték, míg a látogató el nem ment. Egyszer elfelejtették ezt az óvatossági lépést megtenni, és egy látogató megkérdezte, mire szerkezet ez; a táborvezetőség egyik tagja azt mondta, hogy ez az asztalosműhely egy modellje különleges figurák előállítására. A bitófákat és oszlopokat is elvitték ilyenkor. A látogatókat elsősorban a mintaüzemekbe vitték: Konyha, kórház, mosoda és a mezőgazdasági létesítményekbe. Ha egyszer meglátogattak egy lakóhelyet is, akkor az úgynevezett szolgálati helyet, ahol az SS fodrászai, az SS takarítói és a különleges előjogokat élvező rabok laktak, amelyek sohasem voltak túlzottan tele és mindig tiszták voltak. A kertészetben vagy a művészeti műhelyekben a látogatók ajándékokat kaptak emlékül. " (258. oldal)
Ez Buchenwaldra vonatkozik. Ha valaki tudni akarja, hogy kik voltak ezek a látogatók:
"voltak tömeglátogatások és egyedi látogatások. Az egyedi látogatások különösen gyakoriak voltak szabadság idején, amikor az SS vezetők ismerőseiknek és rokonaiknak megmutatták a tábort. Ezek többnyire SS-tagok vagy SS vezetők voltak, időnként Wehrmacht és rendőrtisztek. A tömeges látogatások különböző félék voltak. Gyakran jöttek rendőr vagy zsandártanulók, vagy SS zászlóskiképzők diákjai. A háború kezdete után a Wehrmacht tisztjeinek látogatásai nem voltak ritkák, különösen a repülőtisztekéi. Időnként civilek is jöttek. Buchenwaldban egyszer a fasiszta országok fiataljainak weimari kultúrtalálkozója alkalmával összegyűlt fiatalok is eljöttek. Hitlerjugend (HJ) vezetések is voltak a táborban. Híres látogatókat, mint Sauckel gauleitert (területi vezető), Weimar rendőrségének elnökét, Hennickét, Waldeck-Pyrmont hercegét, az olasz külügyminisztert, Ciano grófot, honvédelmi kerületi parancsnokokat, a birodalmi egészségügyi minisztert, Dr. Contit és hasonló embereket többnyire ott tartották az esti sorakozó és létszámellenőrzésig. " (257. oldal)
Így volt ez tehát, gondosan elrejtették a kínzások bizonyítékait nemcsak minden külföldi előtt vagy más személyek előtt, hanem az SS és a III. birodalom magas állású személyiségei elől is. El tudom képzelni, hogy ha ezek a személyek Dachauban vagy Birkenauban!!!??? megjelentek volna, akkor a gázkamrákról éppen olyan magyarázatokat kaptak volna, mint a buchenwaldi bakról. Megkérdezem: Hogy lehet ezek után azt állítani, hogy minden szörnyűség, ami a táborokban lejátszódott, egy "legmagasabb helyen" kiagyalt terv részei voltak? ...

Ha Berlin mindannak ellenére, amit eltitkoltak előtte valami rendkívülit vett észre a tábor közigazgatásában, az SS táborvezetőket ennek megfelelően rendre utasították. Az egyik ilyen rendreutasítás, amely a D osztály vezetőjétől jött, a következőt határozta 1942 április 4-én:
"Az SS birodalmi vezetője és a német rendőrség elrendelte, hogy verési büntetés esetén (mind férfi, mind női rabok esetén) ha a szigorított szó hozzá van adva, akkor a ruhátlan fenékre kell adni. Minden más esetben az eddigi, a birodalmi vezető által elrendelt végrehajtási mód marad érvényben. "
Eugen Kogon, aki ezt a körlevelet idézi, a következőt teszi hozzá:
"A tábor vezetőségének a verés büntetésének kiadásakor Berlinhez kellett fordulni, hogy azt visszaigazolják és a tábori orvosnak igazolnia kellett , hogy a rab egészséges. Hosszú ideig a gyakorlat ezzel szemben az volt, hogy a rab először a bakon át ment és tetszőleges számú ütést kapott, majd az eljárást a berlini igazolás megérkezés után még egyszer hivatalosan végrehajtották. " (99. oldal)

Nem kell külön elmondani, hogy a verési büntetést majdnem mindig a meztelen fenékre adták, és a kérdéses körlevelet azért küldték el minden táborba, hogy ezt a helytelen gyakorlatot leállítsák és nem azért, hogy megszigorítsák a büntetést.
Természetesen meglepődhetünk azon és barbárnak tarthatjuk, hogy verés szerepelt a büntetések között. De ez történelmileg nézve úgy néz ki, hogy Németországban az első világháború végéig mindenki számára a verés a legenyhébb büntetés volt, és így nem meglepő, hogy ezt a nemzeti szocializmus a legnagyobb bűnözők részére fölelevenítette, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a weimari köztársaság sem járt el másként. Jobban meglep, hogy Franciaországban, ahol sok körlevél igazolja ennek beszüntetését már száz éve, sok millió négert továbbra is így büntettek és ezek a büntetést a meztelen fenekükre kapták, mert az a pechjük, hogy a Földnek olyan részén laknak, ahol emiatt külön föl kellene öltözniük.

A kiadó megjegyzése: A szerző téved a büntetéseket illetően. Miután a porosz Nagy Frigyes megtiltotta a veréssel való büntetést, a német birodalom büntetőjoga az első világháború előtt és után nem tartalmazott olyan rendelkezéseket, melyek a veréssel való büntetést előírták volna. A táborokban átélt verések, melyeket a szerző látott, éppen annyira törvénytelenek voltak, mint azok, melyeket a megszállók és szolgáik a nácitlanító táborokban a legbrutálisabb formában alkalmaztak. Ebben az összefüggésben jelentős megemlíteni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a delawarei büntetőtörvénykönyv 11. cikkelye szerint 1959-ben újra bevezették a veréssel való büntetést. Ott a törvényszék 60 botütésig rendelhet el büntetést. Ezen kívül a francia idegenlégióban is újra alkalmazzák a verést.

Egy másik körlevél 1942 december 28-áról, melyet a gazdasági közigazgatási hivatal adott ki (titkos, naplószáma 66,42 D,III,14h,82. 42 Lg,Wy), és amelyet az SS és Waffen-SS tábornok, Krüger írt alá, a következőt mondja:
"... A tábori orvosoknak jobban mint eddig kell a rabok étkezésére ügyelni és a közigazgatás és a táborparancsnokokkal együttműködve javítási javaslatokat kell hozniuk. Ezeknek nem csak a papíron kell állni, hanem a tábori orvosoknak ezeket rendszeresen ellenőrizni kell ... hogy a halálozási arány az egyes táborokban le kell hogy csökkenjen, ahogy az SS birodalmi vezetése megparancsolta. Az első tábori orvosoknak minden módon ezen a célon kell munkálkodni. . Nem az a legjobb orvos egy koncentrációstáborban, aki azt hiszi, hogy az alkalomhoz nem illő keménységével kel föltűnnie, hanem az, aki a munkaképességet az egyes munkahelyek figyelésével és cseréjével lehetőleg magasan tartja" (111 és 141 oldal, két részben idéztük)

Talán léteznek más dokumentumok is, akik tételemet alátámasztják: ezek még a német archívumokban vannak, ha már látták őket, azok, akiknek lehetőségük volt megnézni őket, nem hozták őket nyilvánosságra. Módszerük, melyet munkájuk során használtak, meglepő. Példa: "A bohóc nem nevet" cím alatt David Rosset kiadott egy dokumentumgyűjteményt a németek kegyetlenségéről minden területen, a második fent idézett körlevélről hallgat, és amikor az elsőt idézi, teljesen megváltoztatja annak értelmét.
David Rousset megemlíti a Harmadik Birodalom egyik utasítását a békák védelméről és annak tartalmát összehasonlítja a koncentrációs táborok rabjaira alkalmazott elképzelhetetlen rendszabályokkal. Meg kell említenünk itt, hogy a Francia Köztársaságnak is egész utasításgyűjteményei vannak a békák, halak... védelméről, melyeket minden évben minden elöljáróság nyilvánosságra hoz? És hogy milyen boldogító hatása lenne ugyanannak a tollnak, ha azokkal hasonlítanánk ezeket össze, melyek a boldogtalan gyerekekről , a gyarmati népekről vagy akár a börtönök lakóiról szóló rendelkezésekkel hasonlítanánk össze intézkedéseit?
Ha okunk is van arra, hogy ne higgyünk Eugen Kogon magyarázatainak és interpretációjának, de mégis örülnünk kell annak, hogy ő elég objektív volt ahhoz, hogy - talán tudat alatt - föllebbentse a fátylat.

Az egészségügyi személyzet.

A rabokkal foglalkozó egészségügyi személyzet az első években teljesen tanulatlan munkaerőkből állt, de apránként nagy gyakorlati tapasztalatra tett szert. Az első kórházi kápó Buchenwaldban foglalkozására nézve nyomdász volt, követője, Walter Krämer erős, bátor személy volt, nagyon szorgalmas és nagyon tehetséges szervező. Az idők folyamán kitűnő sebkezelő és sebész lett belőle. A kórházi kápó állása minden koncentrációstáborban rendkívül nagy befolyással bírt a tábor összviszonyaira. A rabok által adott személyzet soha nem állt szakemberekből, még ha erre lehetőség is lett volna, (Ez az általánosítás félrevezető. Mindig olyanokról volt szó, akiket főnökeik annak az erőszaknak a segítségével állítottak oda, melyet ők az SS-től kaptak. ), hanem mindig olyan személlyel, aki a tábor uralkodó rétegét a legjobban képviselte. Mikor például 1941 novemberében Krämer kápót és legközelebbi munkatársát Peixet az SS agyonlőtte, a rabkórház vezetését nem orvos vette át, hanem a korábbi kommunista reichstagképviselő, Ernst Busse, aki helyettesével, a drezdai Otto Kippel együtt belenőtt a szervezési és személyzeti munkába, és behatárolta a kórház további növekedését (minden buchenwaldi fogoly tanúsíthatja, hogy első sorban egészségügyi és ORVOSI szinten gondolkozott), és sokat tett hozzá a körülmények további stabilizálódásához. Egy szakember a kórház élén föltétlenül katasztrófához vezetett volna, mert ez nem lett volna képes megbirkózni a kórházban mindenütt jelenlevő, gyakran halálos kimenetelű intrikákkal. " (135. oldal)

Elszörnyedünk a gondolatnál, hogy a szerző arca sem mozdul meg, mikor ilyen véleményeket ír le és a nyilvánosság elé hoz, anélkül, hogy felháborodott tiltakozás hangjai szólalnának meg. Hogy minden ebben rejlő szörnyűséget észrevegyünk, tudni kell, hogy a kápó a maga részéről munkatársait olyan szempontok szerint választotta ki, melyeknek a tevékenységhez semmi közük sincs, és e lehet képzelni, hogy ezek az úgynevezett rabvezetők, akik szerencsétlen ezreket tettek ki különféle betegségeknek, amikor verték őket és ellopták élelmüket, és végül olyan emberekkel ápoltatták őket, akik erre teljesen alkalmatlanok voltak, anélkül, hogy az SS kényszerítette volna őket erre.

A dráma a kórház kapujában kezdődött: "Ha a beteg megérkezett, először hosszú sorokban kellett a szabadban várni a minden időjárásban tiszta cipővel. Mert egyszerűen lehetetlen volt minden beteget kezelni, és mert azonkívül állandóan olyanok keveredtek a rabok közé, akik érthető módon a munkától akartak távol maradni, egy erőteljes rab portás végezte az első betegkiválasztást. " (130. oldal)

A kápó, akit csak azért választottak ki, mert kommunista volt, írnokának nem olyan rabot szemelt ki, aki meg tudott különböztetni egy beteget egy nem betegtől, hanem egy erős rabot, aki jól tudott ütlegelni. Fölösleges mondani, hogy ezt plusz élelem fejében tette, Az okok, melyek a választásnál határoztak, akkor is, ha nem ugyanilyen fajták voltak, ugyanebből a nemes elvből fakadtak. Ha később a tábor kórtermeiben orvosok voltak, akkor csak azért, mert az SS oda rakta őket. Ahhoz, hogy ez odáig jusson, ezeket már a transzportok megérkezésekor ki kellett választani a tömegből. Nem foglalkozom a megalázásokkal vagy akár a bosszúval, melynek ezek az orvosok mindig akkor lettek áldozatai, amikor a hivatási becsületet a politikai követelésekkel állították szembe.

Eugen Kogon előnyöket lát ebben az eljárásban: Krämer kápó figyelemreméltó specialistája lett a sebkezelésnek és az operációknak, és hozzáteszi:
"Willi Jellinek, bécsi cukrász jó ismerősöm. Buchenwaldban hullaszállító volt, a tábor rangsora szerint egy nulla. Zsidóként, nagy, feltűnően erős emberként és sajátságos egyénként Koch idejében kevés esélye volt a túlélésre. Mi lett belőle? Legjobb Tbc szakértőnk, kitűnő gyógyász, belgyógyász, aki sok bajtársnak segített, és ehhez még bakteorológus az 51. blokkban... " (324 oldal)

Most nem akarok a hivatásos egészségügyi személyzet alkalmazásáról beszélni, melyet a rabvezetés egyenként és egészében kevéssé érdekesnek ítélt meg, mint Krämer és Jellinek urak alkalmazását. Nem akarok a halottak számáról sem beszélni, melybe ez utóbbi kettő nagyszerű tökéletesedése került. De ha már jó az, hogy az ilyen megfontolások lényegtelenek, akkor annál több okunk van arra, hogy ezt a tapasztalatot kiterjesszük a koncentrációstáboron kívüli világra és általánosítsuk azt. Teljesen nyugodtan két rendelkezést lehet hozni: Az első megszüntetné az orvosi karokat és ezt a cukrász és vasesztergályos tanoncidejével pótolná. A második a meglévő orvosokat, akikkel ma tele vannak a kórházak vagy akik rendelnek, különféle vállalatokhoz küldeni nyilvános tevékenység ellátására, és őket kommunista vagy a kommunistákkal szimpatizáló cukrászokkal vagy vasesztergályosokkal pótolni. Nem kételkedem abban, hogy ez utóbbiak kitüntetéssel vizsgáznának: nem kellene nekik szemükre vetni az okozott haláleseteket, ehelyett a tapintatot írni jóvá nekik, mellyel a politikai élet intrikáiban győzedelmeskednek. Ez is egy mód, ahogy az életet látni lehet.

Odaadás

"A rabszemélyzet (A fogorvosi rendelőkben) elejétől végig azon dolgozott, hogy a bajtársaknak olyan sokat segítsen, amennyit csak lehet. Minden állomáson saját, súlyos kockázatot vállalva illegálisan dolgoztak, amelyet nehezen lehet elképzelni. Fogsorokat, protéziseket, hidakat készítettek a rabok számára, akiknek fogát az SS beverte, vagy melyeket az általános tábori viszonyok miatt vesztettek el. " (131. oldal)

Ez igaz. A "bajtársak", akiknek segítettek, mindig ugyanazok voltak: egy kápó, egy blokkparancsnok, egy rab táborparancsnok, egy írnok stb... Azok a tömegből, akik fogaikat a megadott okok miatt elvesztették, úgy haltak meg, hogy nem kaptak pótlást, vagy várniuk kellett a kezeléssel a fölszabadításig.
Ennek a munkának az illegalitása egyébként különös fajta volt és az SS előzetes egyetértését foglalja magába: "1939, 40 nyarán, ami utólag alig fölfoghatónak tűnik, és mégis nagyon jellemző volt a tábori viszonyokra, munkáscsoportok szoros együttműködésével illegálisan fölépítettek egy operációs termet, amelybe a tábor orvosa, Dr. Blies hallgatólagosan beleegyezett... " (132. oldal)

Ennek hatását és következményeit úgy kell lemérni, hogy figyelembe kell venni, hogy a fogorvosi és sebészeti berendezések a tábor minden rabja számára nyitva álltak és bizonyos magas állású SS-tagok segítségével a rabvezetés céljaira tudták használni ezeket. Véleményem szerint azok, akik abban segítettek, hogy ezek a berendezések a rabvezetés céljait szolgálják "súlyos kockázatot vállaltak", és ez alulról nézve jogosnak tűnik.
Eugen Kogon maga is érzi logikája kétséges voltát:
"Az utolsó évben sok koncentrációstáborban olyan fejlett önirányítás volt, hogy az SS-nek nem volt betekintése a tábor belső életébe. Fáradttá válva hozzászokott ahhoz, hogy a dolgok 'maguktól mentek' és a rabok önigazgatásának sok szabadságot adott... " "Ebből a legnagyobb haszna természetesen mindig az uralkodó rétegnek volt, mely a főtáborokban többé-kevésbé (humoros szépítés!) azonos volt az aktív antifasiszta erőkkel. A rabok tömegeinek csak időnként jutottak közvetve általános előnyök, ha a rab-önigazgatás vezetése saját hatalmi körében mindenkinek előnyös intézkedéseket hozott. " (284. oldal)

Ezt nyilvánvalóan így is le lehet fordítani: Ha az SS a politikaiaknak nagyjában egészében sok mindenben szabadságot adott, ez azért történt, mert "kifáradt" vagy "hozzászokott" a dolgokhoz: Ez is egy mód a dolgok szemlélésére...
Ennek ellenére meg vagyok győződve, hogy ez azért történt, mert a politikaiak számtalan és feltűnő bizonyítékát adták alázatuknak a rend fönntartásában, amiből azt a következtetést vonta le, hogy bennük nagyon sok esetben megbízhat.

A "mindenki érdekében hozott pozitív intézkedéseket" illetően , ezek talán megakadályozták az SS beavatkozását, de erre az egyetlen "előnyre" volt minden katasztrófa visszavezethető, melyek a tömegeket érintették; jobb, ha Isten törődik velünk, mint ha szentjei teszik azt. Ezenkívül, ha a hatalom annyira megszilárdul, hogy sikerül neki a lehető ellenállást fölosztani, akkor éppen ellenkezőleg, a hasadások fogják fölosztani, melyek elválasztják részeit: e szempont figyelembevételével az SS, amely mindent állandóan és pontosan ellenőrzött, ami a táborban folyt, a gyanakvást elnézéssel pótolta minden tekintetben a rabvezetés irányában. Hogy az SS ezt nem akarta, könnyen érthető. DE a másik fél sem akarta ezt már: Ez önként átlépte Rubikonját, és előnyben részesítette - bármennyibe is került ez a közösségnek - azt a lehetőséget, hogy hízelegjen, ami miatt a kis előnyök megmentették az életét, mert ezek egymást követték a másik lehetőséggel szemben, hogy azonosuljon a táborlakók tömegeivel és magát azok közé valónak tekintse.

Mozi és sport

"hetente vagy kéthetente hosszasabb megszakítással szórakoztató vagy kultúrfilmeket mutattak be. A tábor rettenetes általános viszonyaira való tekintettel némelyik bajtárs soha nem ment moziba. " "Érdekes módon volt a táborban sport. A körülmények ehhez nem voltak éppen rózsásak. Mégis voltak fiatal emberek, akik úgy vélték, még van erre erejük. Ezek engedélyt szereztek az SS-től futballozásra!" "A gyöngék, ha még visítani tudtak, a leromlottak, a félholtak ingó lábaikon, a kiéhezettek örömmel nézték ezt... " (124-125. oldal)

Ezek a gyöngék, a leromlottak, a félholtak, akikről Eugen Kogon jelenti, hogy szívesen nézték meg a futballmeccset, noha ott állniuk kellett, ugyanazok, akikről azt hiszi, hogy a rettenetes általános viszonyokra való tekintettel nem mentek moziba, ahol ülhettek.
A valóságban azért nem mentek moziba, mert minden előadásnál minden hely a rabvezetés emberei számára volt fönntartva. A futballnál másképp volt: a stadion a szabadban volt és mindenki megnézhette a meccset, a tábor nagy volt. Mindenki odamehetett. Mégis néha eszébe jutott egy kápónak, hogy gumibottal a kezében berontson a tömegbe és a szerencsétleneket visszaterelje blokkjaikba azzal az ürüggyel, hogy a vasárnap délutánt használják pihenésre.
A "fiatal emberek, akik úgy vélték, még van erre erejük"-et illetően itt a rabvezetés embereiről volt szó, vagy ezek védenceiről. Ezek teletömték magukat az azoktól lopott élelmiszerrel, akik őket eközben nézték, nem dolgoztak, és jó formában voltak.

A tűrés háza (bordély)

"A tábor nyilvánosházát szemérmesen "Sonderbau" = "Különleges épület"-nek nevezték. A kapcsolatokkal nem rendelkezők számára a látogatási idő húsz perc volt... Az SS számára a gyakorlat célja az volt, hogy a politikai rabokat korrupttá tegye... A buchenwaldi táborban azt a belső utasítást adták ki, hogy ne használják ezt az intézményt... Nagyjában- egészében a politikaiak a politikaiak ezt az irányvonalat betartották, agy az SS terveit keresztülhúzták. " (170-171 oldal)

Mint a moziba, a nyilvánosházba is csak a rabvezetés emberei mehettek be, egyébként ők voltak csak olyan állapotban, hogy ezt használni is tudták. Senki sem panaszkodott sohasem, és bármilyen vita, melyet erről az intézményről folytattak, érdektelen volt. Mégis a következőre akarom fölhívni az olvasó figyelmét:

"Gerinctelen foglyok, politikaiak is, először homoszexualitással aztán a fiatalok megérkezése után gyerekrontással rettenetes viszonyokat hoztak létre. " (236. oldal)
Véleményem szerint a kérdéses politikaiak jobban tették volna, ha a nyilvánosházba mennek, mert lehetőségük volt erre. A logika, mely dicséri őket, hogy az ajánlatot azért nem fogadták el, mert ez korrupttá tette volna őket (!... ), attól a pillanattól kezdve hatalmas álszentség lesz, amikor a fiatalok elcsábításáról van szó. Hozzáteszem, hogy az SS éppen azért létesítette előnyben a nyilvánosházat, mert ez ennek a csábításnak minden megbocsátását vagy igazolását lehetetlenné akarta tenni.

Kémkedés

"Az (SS táborvezetés" ezért kémekkel akart a tábor belső történéseiről tudomást szerezni. Sikere az SS-nek csak az táboron belüli kémek segítségével volt, az olyan rabok segítségével akik ideiglenesen voltak bezárva, (BV-esek, ideiglenesen becsukottak) aszociálisak és politikaiak is. (276. oldal). "A gestapo ritkán használta föl a védőfogságban levőket kém és bizalmi tevékenységre... nyilvánvalóan a gestapo rossz tapasztalatokat szerzett ezirányú kísérleteivel, és így ritkán nyúlt ehhez az eszközhöz. " (255. oldal)
Meglepőnek tűnik, hogy egy olyan eljárás, mely az SS esetében sikeres volt, a gestapo esetén sikertelennek bizonyult. Mégis igaz az, hogy a gestapo csak kivételesen nyúlt ehhez az eszközhöz: nem volt rá szüksége. Minden táborlakó, aki egy darabka hatalmat kapott vagy előnyösebb munkát, többé-kevésbé kém volt, mely az SS-t közvetlenül vagy közvetítőkön át látta el jelentésekkel; ha a gestapo valamit tudni akart, csak megkérdezte az SS-t...
A nagyító alatt nézve a koncentrációstáborokat egy kiterjedt kémhálózat hálózta be. Ennek tömegeit a kis, szokásból kémkedők alkották, a rabvezetés emberei, akik született alázatukban egy levesért, egy darab kenyérért, egy kiskanál margarinért stb... vagy akár tudat alatt is jelentettek. Bármilyen nagyok is voltak rossztetteik, ezeket még nem írták bele a történelem könyvébe. Fölöttük állva azonban, ha szükséges volt, az egész rabvezetés kémkedett a tömegre az SS számára. Végül is a rabvezetés olyan emberekből állt, akik egymásra kémkedtek.
Ezen körülmények között a kérkedésnek sajátos formái alakultak ki:
"Wolff (volt SS tag, homokos és 1942-ben táborparancsnok) lengyel barátai számlájára (egy lengyel szeretője volt) más bajtársakat elárult. Egy esetben olyan buta volt, hogy azzal fenyegetett, egy magdeburgi német kommunistának a szabadon engedését, amiről tudott, meg tudja akadályozni azzal, hogy jelenti annak politikai tevékenységét a táborban. Fenyegetését azzal a fenyegetéssel válaszolták meg, hogy akkor jelentik az SS-nek, hogy Wolff gyerekrontó. Az ellentétek végül is úgy kiéleződtek, hogy az illegális táborvezetés maga előzte meg a lengyel fasiszták tevékenységét, mert kiadta őket az SS-nek. " (280. oldal)

Más szavakkal, az árulás rossztett volt, ha a zöldektől indult ki, de hőstetté vált, amikor a vörösöktől jött elővigyázatként. Milyen boldogok a vörösök, akik kihúzhatják magukat az esetből, mert ellenfelük homlokára a "fasiszta" bélyeget nyomhatják!"

De ez még jobb:
"Buchenwaldban 1942-ben történt a leghíresebb és hírhedtebb önkéntes kémkedési eset. (E szerint a filozófia szerint kétségkívül létezett egy ... nem önkéntes följelentés is. Mint látjuk, sok kiskapu van. ) . A fehérorosz emigráns, Gregorij Kushnir-Kushnarew, aki régebben állítólag tábornok volt, miután hónapokig rendszeresen beférkőzött széles körök bizalmába, elkezdte a bajtársakat, különösen az orosz hadifoglyokat az SS késének szállítani. Ez a gestapo ügynök, aki több száz rab halálát okozta, attól sem riadt vissza, hogy bárkit a legaljasabb módon följelentsen (mert vannak olyan följelentési formák is, amelyek kevésbé, vagy akár egyáltalán nem aljasak), akivel valamilyen, vagy akár mellékes okból is vitája volt..., hogy egyedül meglepjék és agyonüssék, hosszú ideig nem volt lehetséges, mert az SS különleges védelmét élvezte. Így végül ő lett a rabok irodájának a vezetője. Ebben az állásban nemcsak azokat jelentette föl, akik éppen nem voltak neki szimpatikusak, hanem sokban akadályozta a rab önigazgatás pozitív intézményeinek a használatát. 1942 első napjaiban végül is betegnek érezte magát; elég buta volt ahhoz, hogy a rabkórházba menjen. Itt kiszolgáltatta magát ellenségeinek. A tábori orvos, Dr. Hoven tudtával, aki ismerte az ügyet és a rabfunkcionáriusok oldalán állt, Kushnirt rögtön fertőző betegnek nyilvánították és röviddel rá méreginjekcióval megölték. " (276. oldal)

A nevezett Gregorij Kushnir-Kushnarew valószínűleg hibás volt mindabban, amit szemére vetnek, de mindenki, aki a koncentrációstábor fokozatain fölszállt, és ugyanazt a pozíciót előtte foglalta el, ugyanúgy viselkedtek, és lelkiismeretüket ugyanazok a bűnök terhelték. Ezzel az emberrel Eugen Kogon nem értett egyet. Bárhogyan is volt, nehéz föltételezni, hogy az SS-nek Dr. Hoven személyében ilyen aktív része volt az ő megsemmisítésében.

Eugen Kogon még hozzáfűzi:
"Emlékszem, milyen megkönnyebbült sóhaj hallatszott az egész táborban, mikor hatalmas sebességgel terjedt a hír, hogy Kushnir-Kushnarew 17. 10 órakor meghalt a kórházban. "

A tanú klikkjében megkönnyebbültek, ez érthető, mivel ez a halál szabad utat jelentett számukra a hatalomhoz vezető úton. De a tábor többi részében akkor hallatszott megkönnyebbülés sóhaja, amikor a rabvezetés egy tekintélyes tagját kivégezték, mert annak halálát a közös sors javulására való reménnyel kötötték egybe. Egy idő után észrevettük, hogy semmi sem történt, és a következő kivégzésig mindenkinek mindegy volt, hogy a valóság oltárán hal-e meg vagy egy hazugság áldozata lesz-e, mert a rémségek azonosak voltak mindkét esetben.

Transzportok

A munkásstatisztika rabirodája vezette, mint ismeretes a táborban a munkaerők beosztását, és ezt a munkabevetési és a munkaszolgálati főnök utasításai alapján. Az SS az évek során nem volt képes ellátni ezt a feladatot. Buchenwaldban SS-Hauptsturmführer Schwarz egyszer megkísérelte, egy ezer fős rabcsoport transzportját összeállítani. Miután az egész tábor fél napig állt a sorakozó és létszámellenőrzési téren, hogy kiválaszthassa embereit, összehozott 600 embert. A kiválasztott emberek, akiknek ki kellett volna lépniük blokkjuk sorából, egyszerűen minden irányba eltűntek. Egy ember sem teljesítette készségesen Schwarz utasítását. . " (286. oldal)

Véleményem szerint nem volt akadálya annak, hogy Schwarz tapasztalata mindig megismétlődjön, amikor arról volt szó, hogy egy csoportot állítsanak össze valamilyen munkafajtára. Ha ez sohasem sikerült volna az SS-nek, akkor nem is volt arra érdemes. De:
"Ettől fogva a munkabevetési főnök a munkások beosztásának minden részletét átengedte a munkásstatisztika rabjainak. " (286. oldal)
És miután kikeresték az embereket a sorakozó és létszámellenőrzési téren, nem volt többet lehetséges "minden irányba eltűnni", mint Schwarznál: a kápók, gumibottal kezükben a blokkparancsnokok, az egész tábori rendőrség ... fenyegető zárat képeztek minden menekülési kísérlet megakadályozására. Mellettük SS-Hauptsturmführer Schwarz elnézőnek tűnik. Kommunisták, antifasiszták, Hitler-ellenesek, stb... voltak, de nem tűrhették, hogy valaki a Hitler által berendezett rendet szökéssel zavarja a vállalkozásban vagy a Harmadik Birodalom hadi fáradozása közben. Ezért cserébe joguk volt megállapítani, hogy kit osztanak be egy transzportba, lelkesen állították össze a listákat, melyeket nem lehetett eléggé dicsérni: ahogy fent megmondtam.

Csoportkép

"A második lehetőség, a "Hatalom korrupció által"-t használni, a személyes vagy csoportos szerzés volt mások kárára. A táborokban ez részben szégyentelen méretű lett, ott is, ahol politikaiak uralkodtak. Néhány hatalmi pozíció tulajdonosa olyan életet élt, mint egy báró, míg bajtársai százszámra haltak meg. Mikor egész ládákat zsírral, fölvágottal, konzervekkel, liszttel, cukorral csempésztek a lopásban részes SS tagok a táborból, és az árut a megbízó rabok családjainak küldték, ezt biztosan nem lehet igazolni. Bosszantó volt, mikor a rabok egy vékony rétege olyankor, amikor az SS sem hordott már magas csizmát hanem csak katonai cipőt, mint mágnások sétálgattak, a legújabb divat szerint ruházkodtak, hiún, némelyikük kis kutyákat vezetett pórázon! És mindez egy nyomorúságból, piszokból, betegségből, éhségből és halálból álló káosz kellős közepén. Itt az "önfenntartási ösztön" minden értelmes határon túlnőtt és egy nevetséges, de kőkemény farizeusságban végződött, mely az ezzel egy időben szociális és politikai ideálokhoz úgy illett, mind tehénre a gatya. " (287. oldal)

Így volt ez minden táborban. A szörnyűségek minden okát bizonyos elnézhető és elhallgatható dolgok mellett nem lehetett se jobban se rosszabbul szavakba önteni, mint ezzel: önfenntartási ösztön, és ennek minden eszközét a korrupció szó jellemezte.
Ha itt megszakíthatjuk a kép kommentálását, be lehet vetni, hogy az önfenntartási ösztön nagyon régi téma, és valami egészen más dolog, mint amit a gyermek erkölcse tanít. A vad Guittontól, aki La Rochelleben, melyet Richelieu ostromolt, erét fölvágatta, hogy főtt vérével etesse fiát, Szaturnuszig, aki gyerekeit születésukkor fölfalta, hogy életben maradjon a napisten fenyegetése ellenére, nagy a különféle emberi reakciók tere. Egy társadalomban, mely minden tagjának életét biztosítja, el lehet hinni, hogy benne több Guitton van mint Szaturnusz. Az egyének viselkedése legföljebb kivételes esetekben engedi meg ennek az ellenkezőjének az állítását. De ez a viselkedés csak kence volt, amely semmit sem torzít, és elég csak egy kicsit belekarcolni: akkor erősen megváltoznak a szociális viszonyok, és az emberi természet teljesen felszínre kerül, melyet az életnek tulajdonít.
Az egészséges népi érzés minden francia gyerek hangjában kifejezésre jut, mikor a "volt egy kis hajó"-t éneklik. Az éhségtől gyötörve végül szalmaszálakat húznak, és aki a rövidet húzza ki, azt megeszik; az elhatározást nem összeesküvéssel hozzák és nem is demokratikus gyűlés határoz. De ez az egészséges népi érzés megdöbbent, mikor megtudta, hogy a kis hajó tapasztalatából Nobile tábornok repülője lett, amely lezuhant és az utóbbit azzal vádolták, hogy a mentőexpedíció jöveteléig, amely a roncsokat megjavította, azért tudott életben maradni, mert egy vagy több bajtársát megette. Ha ez (az egészséges népi érzés) a koncentrációstáborokról való elbeszélésekre nem reagált élesen, az azért volt, mert ezekből nem volt világosan látható, hogy a koncentrációstábor-bürokrácia a rabok tömegeit annyiban fölfalta, hogy a korrupció eszközeit használta, minden rövid szalmaszálat megtartott és az SS-el kerestette ki ezeket.
Az utolsó világháború előtt sok embert ismertem meg, akik inkább "állva akartak meghalni, mint térdepelve élni". Ezt biztosan becsületesen gondolták, a táborokban azonban hason csúszva éltek, és bizonyos emberek közöttük a legrosszabb szentségtöréseket követték el. Mikor visszatértek a civil életbe, vagy röviden az életbe, nem ismerték el vereségüket és a példát, melyet adtak, ugyanolyan merevek, mint régen, ugyanolyan beszédeket tartanak és... készek arra, hogy a bolsevikokkal újra elkezdjék ugyanazt, amit a nácikkal tettek.

A valóságban nagyon jól érezhető, hogy az önfenntartási ösztönön kívül amely minden rétegnél szerepet játszott, az egyszerű rabnál a bürokrácia előtt, az bürokratánál az SS előtt és az SS-nél elöljárói előtt, de ez nem ad elfogadható magyarázatot a világ koncentrációstáboraiban lejátszódó eseményekre. Ezt nagyon jól érzik, de nem akarják bevallani. A pszichoanalízishez folyamodnak: már Moliere orvosai is latinul beszéltek betegeikkel, melyet nem ismerték jobban, mint szakmájukat, és a közvélemény már akkor alázatosan egyetértett velük.

Megítélések

"A koncentrációstáborok eseményei tele vannak pszichológiai furcsaságokkal, mind az SS oldalán, mind a rabokén. Általában a rabok reakciói érthetőbbek mint az elnyomóké, mert ezek hogy úgy mondjuk az emberi oldalon maradnak, míg azok az embertelen jellegét viselték. " (305. oldal)
Véleményem szerint helyesebb lett volna azt mondani, hogy mindkettő reakciói az emberi területen voltak a szó biológiai értelmében. Ami a rabvezetést és az SS-t különösen illeti, ezek erkölcsi értelemben mindketten az embertelenség ismérveit hordozták.

Lejjebb Eugen Kogon elmagyarázza:
"A táborokban legkevésbé változtak az aszociálisok és hivatásos bűnözők. Ezt az SS-el való lelki és társadalmi rokonságukkal lehet magyarázni" (320. oldal)

Talán. De el kell ismerni, hogy a koncentrációstáborok miliője, ha nem is volt olyan, hogy egy aszociálisban vagy egy hivatásos bűnözőben egy politikai mentalitását ébresztette föl, egy politikainak viszont gazdagon adott okokat arra, hogy gazemberré legyen. Ez a jelenség nem volt különleges a koncentrációstáborokban: minden javítóházban és minden börtönben megfigyelhető, melyekben az erkölcsi javulás helyett erkölcsileg elromlanak.
Professzor Freud kiszorítási elmélete mindezt jól elmagyarázza: gyerekes lenne erre súlyt helyezni. Egy példa sem mond ellent neki; mindezekben az intézményekben a rendszeres kényszerből adódó lelkiállapot arra kényszerítette az emberek összességét, hogy a legalacsonyabb szint szerint formálódjon, mélyet általában az őrök képviselnek; ez minden rabra jellemző vonás. Ebben nincs semmi meglepő: a társadalmi környezet, melyben élünk, mely a koncentrációstábor képét olyan mély erkölcsi megbotránkozással elutasítja, de azt olyan sok fokozaton keresztül gyakorolja, lehetővé tette a rongy emberekké lett politikusoknak - remélem, csak e pillanatban - , hogy azok hősként szerepeljenek.
Eugen Kogon kétségkívül megsejtette ezt a szemrehányást, és hogy ezt megelőzze, ezt írja előszavában: "egy saját világ jött létre, egy önálló állam; rend jog nélkül, melybe az embert bedobták, aki minden jó és rossz tulajdonságával - több rossz, mint jó tulajdonsággal - a puszta létért, a túlélésért harcolt. Csak az SS ellen? Egyáltalán nem, helyesebben sokkal inkább fogolytársai ellen!" (Ez az általánosítás helytelen: azok ellen, akik a hatalmat gyakorolták az SS nevében, és azokban a bajtársakban nem bíztak, akik nem tartoztak a rabvezetéshez. )
"Túlélők tízezrei, akik a táborokban rabtárs-uraik terrorja és arroganciája alatt néha jobban szenvedtek, mint az SS gonoszságától, hálásak voltak azért, hogy én a tábornak ezt az oldalát is megvilágítom, hogy nem hallgatok bizonyos politikai figuráktól való félelemből, akik most nagy szavakkal fölvágnak és elhallgatják a táborban játszott szerepüket. Tudom, hogy voltak bajtársak, akik szinte kétségbe estek, mikor fölismerték, hogy mennyire átvették az elnyomottak az SS bizonyos módszereit, de még inkább akkor, amikor látták, hogy jogtalanságot és brutalitást a tábort át nem élt könnyen hívő emberek előtt a hősiesség nimbuszával ruházzák föl. Ilyen KZ (koncentrációstábor) - hasznot húzók nem örültek jelentésemnek, mert ez megadja a lehetőségét annak, hogy a hazug glóriákat elsápassza. Melyik táborban voltál? Melyik munkacsoportban? Mi volt a funkciód? Milyen volt a színed? Melyik pártnak vagy tagja? ... stb... " (17. oldal)

A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy a tanú nem tartotta be ígéretét: egész művében hiába keressük azt a politikai típust, akit vádol. Ezzel szemben elejétől végéig a kommunista párt mellett foglal állást.

"A rugalmas válaszfal az SS-el szemben... Ennek a feladatnak elvégzésére a német kommunistáknak voltak meg a legjobb előfeltételeik. "
"... Az antifasiszta elemek, ezek elsősorban a kommunisták... " (286. oldal). stb... és következésképpen a koncentrációstábor-bürokrácia mellett is, mert csak olyan emberek, akik magukat kommunistának vallották tarthattak arra igényt, hogy ide belépjenek és itt is maradjanak. Bizonyos értelemben sajátmaga mellett is beszél, és nagyon kételkedem abban, hogy akár a legkevésbé figyelmeztetett olvasó is, miután a könyvet befejezte, az ott tanácsolt módszert rá alkalmazza: Milyen funkciód volt?

Itt a következtetés mindebből:
"A koncentrációstáborokról szóló jelentések általában csodálkozást vagy hitetlen fejrázást okoznak; kevésbé az értelem dolga, és nem az érzések felkeverésének eszközei. " (347. oldal)
Természetes, de ki hibás ebben? A fölszabadítás zűrzavarában a közvélemény, mely a hosszú megszállás évei alatt felgyülemlett bosszú hangulatát mutatta, mindent jónak talált. Amikor a társadalmi viszonyok lépésről-lépésre normalizálódtak, és a légkör megint egészségesebb lett, mind nehezebb lett, ezeket korlátozni. Ma számára a koncentrációstábori jelentések inkább igazolásnak tűnnek, mint tanúvallomásnak. A közvélemény azt kérdezi, hogy hogyan tudott csapdába esni és a közeljövőben senkit sem fog a vádlottak padjára ültetni.

N o t a b e n e

Csöndben átmentem egy bizonyos számú valószínűtlen történet és a stilisztikai remek mellett.
Az elsők közé sorolandó a legnagyobb része annak, amit a külföldi adók hallgatásáról ír: Soha sem hittem, hogy lehetséges lett volna a koncentrációstáborban titkos vevőkészüléket építeni és működtetni! Ha Amerika, Anglia vagy a szabad Franciaország hangja néha ide is hallatszott, annak oka az volt, hogy ez az SS egyetértésével történt, és csak nagyon kevés előnyökben részesülő rab tudta ezt kihasználni olyan körülmények között, melyek szülője kizárólag a véletlen volt. Velem személyesen ez történt Dorában, ahol egy Oberscharführer, a kutyacsoport gondnokának szolgája voltam. Feladatom az volt, hogy az SS-tagok blokkját, alacsonyabb és magasabb rendfokozatúakét, tisztán tartsam, csizmájukat pucoljam, ágyaikat csináljam, edényeiket elmossam, stb. . Mind olyan dolgok, melyeket szerényen és megbízhatóan végeztem. A világ minden kincséért sem mertem volna a rádió gombján tekerni, akkor sem, ha biztos voltam abban, hogy teljesen egyedül vagyok. Reggel 8 órakor, mikor minden embere munkába ment, Oberscharführerem két vagy háromszor szobájába hívott, hogy a rádión a BBC francia adását bekapcsoljam, és megkért, hogy fordítsam le, amit titokban meghallgattam.

Este, táborba való visszatérésemkor halkan közöltem barátaimmal, Delarbrevel (Belfort) és Bourgettel (Le Creusot) és nagyon ajánlottam nekik, hogy tartsák meg maguknak az információt, vagy csak nagyon megbízható bajtársaknak mondják tovább, és akkor is csak olyan formában, hogy ne keltsenek feltűnést, és hogy senki sem tudja azonosítani a hírek forrását. És nem lett semmi bajunk. (Nem alakítottunk 'bizottságot', és egyikük sem mondta minden bejövőnek, hogy a szövetségesekkel állunk kapcsolatban)

Ugyanebben az időben a táborban eljárás folyt külföldi adók lehallgatása miatt, amelybe, azt hiszem, Debeaumarche bele volt keveredve. Soha nem tudtam meg pontosan, hogy miről volt szó: egy nap ez a csoport megállított és elmondta, hogy a táborban van egy titkos rádióvevő, egy politikai mozgalom tartja fönt, az angoloktól kapnak utasításokat, stb...; és elbeszélését azzal igazolta, hogy olyan híreket mondott el, melyeket aznap reggel vagy előző este hallottam Oberscharführeremnél. Kétkedésemet mutattam, és erre olyan embernek tekintett, akivel szemben óvatosnak kell lennie. Ez volt a szerencsém: néhány nappal később a táborban csoportos letartóztatások történtek, ezek között volt az említett személy, maga Debeaumarche is. Végül néhányat fölakasztottak. Valószínű a kiváltó ok egy hozzám hasonló rab lehetett, aki túl sokat beszélt és akinek szavai egy kémen keresztül a rabvezetésig és onnan az SS biztonsági szolgálatához is továbbjutottak.

Ha Eugen Kogon ezt írja:
"én személyesen néhány beavatottal... sok éjszakán át ültünk egy ötcsöves készülék előtt, melyet én Dr. Ding-Schuler magántulajdonából a táborban való javítás céljára hozta be a táborba és ezen hallgattuk "Amerika hangját Európának", valamint a "Nyugati katonai adót" (amerikai adó német nyelven), hogy a jelentős híreket gyorsírással írjuk le (253. oldal), akkor én ezt szívesen elhiszem. Noha inkább annak elhívésére hajlok, hogy ő a kérdéses adásokat mindenek előtt Dr. Ding-Schuler jelenlétében hallgatta.

(Disszertációjában: "Horogkereszt az orvosi bot ellen" Dr. Francois Bayle Kogon következő sajátságos vallomásáról ír a nürnbergi perben: Ding-Schuler, a buchenwaldi tábori orvos kérte őt, hogy Németország veresége esetén törődjön feleségével és gyerekeivel (!)... Ha ez a kéréshez hasonló ellenszolgáltatás tartozott, akkor - amit Kogon soha nem mondana el! - akkor ennek a furcsa rabnak a különleges helyzetét egy együttműködési szerződés magyaráz meg, melynek kiindulási pontja és szándékai sokkal kevésbé nemesek, mint amit itt bevallani hajlandó. Erről az elméletről tovább filozofálni túlzás lenne; szorítkozzunk arra a föltevésre, hogy Kogon és az SS együttműködése saját vallomása szerint megbízható, barátságos és gyakran közeli volt. Amilyen árat ezért a rabok tömege fizetett, az egy másik történet. Mivel Kogon a kommunista párttal is együttműködött. )

Az összes többi csak annak módja, hogy kidíszítse a képet, egyrészt, hogy azt a képet keltse, hogy azok, akiknek kezében a hatalom volt, forradalmárként viselkedtek, másrészt, hogy jobban védje ezek hihetetlen zsarolásait.
A stilisztikai műremekek esetén kevesebb értéket tulajdonítottam az olyan megjegyzéseknek, mint:
"Gondoljunk az éjszakai zászlósavatásokra a Quedlinburgi székesegyháznál, ahol Himmler I. Henrik csontjainál, (melyek nem igaziak ugyan, de igazinak nyilvánították őket), aki a középkor németek keleti birodalmát megalapította, az "összeesküvő közösség" misztikumát ápolta, hogy ezután fényes nappal valamelyik koncentrációstáborban részt vegyen a politikai foglyok egymás utáni korbácsolásán. (24. oldal) (Ha a bakot Weimarban eldugták a weimari rendőrfőnök előtt, akkor nem valószínű, hogy egy miniszternek megmutatták!)
vagy mint: "Kochné, aki régebben egy dohánygyárban volt gépírónő, időnként vörösborban fürdött, melyet kádjába öntöttek. " (266. oldal)
melyekben a náci rendszer nagy személyiségei csak úgy nyüzsögnek, és örömteli szadista hatásuk van. Nekem úgy tűnik, hogy ugyanaz a szellemi irányzat hozta őket létre, amelyik 1914 szeptemberében a "Le Rire" -ben egy levágott kezű gyerek képét hozta, a "Le Matin" 1916 április 15-én II. Vilmos császárt mint egy rákbeteg elmebeteget, aki maximum még pár hónapot fog élni, míg ő (Vilmos császár) még húsz évig élt nyugalomban Amerongen közelében, ahol meghalt, és Henri Desgranges 1939 szeptemberében az "L'Auto"-ban Göringről gúnyolódott, mert nem volt fekete szappana mosáshoz. Ennek az eljárásnak a banalitása csak a nép könnyen hívésében találja meg párját, és abban megingathatatlan lelkinyugalomban, amellyel azok rendelkeznek, akik ezt megismétlik és minden háborúban alkalmazzák minden ellenségre.
* * *

Végkövetkeztetés

Utánam mások is fognak a koncentrációstáborok irodalmával foglalkozni: ehhez kétség nem fér. Talán ugyanígy fognak eljárni és kutatásuknál arra fognak szorítkozni, hogy jól érveljenek. Talán más beosztást fognak követni és más munkamódszereket. Talán nagyobb jelentőséget fognak a tisztán irodalmi résznek tulajdonítani. Talán egy új Norton Cru (Egy "tanú") kedvet kap arra, amit az első világháború háborús irodalmát illetően már megtettek, hogy egy napon minden irányból és minden oldalról kritikusan megnézzen mindent, amit a koncentrációstáborokról írtak. Talán.. .

Mivel célkitűzésem az volt, hogy utat nyissak egy kritikus vizsgálatra, tevékenységem csak néhány fontos megfigyelésre szorítkozott és elsősorban a vita kiindulási pontjára kellett hogy koncentráljon, azaz a tárgyi anyagra. Ha csak néhány tipikus esetet sorol föl, melyek a gyengéim, azt gondolván, hogy ezeket okosan választottam ki, és átfogja a koncentrációstáborok életének teljességét annak észrevehető pontjaiban és így lehetővé teszi az olvasónak, hogy minderről véleményt alakítson ki, amit erről a témáról olvasott és még olvasni fog. Ennyiben munkám elérte célját.

Kerülő utakon továbbiakhoz érhet el.
Egy idővel ezelőtt megjelent egy könyv, mely nem közvetlenül kapcsolódott a napi történésekhez, és amely esetén a kritika nem tartotta szükségesnek, hogy sokat foglalkozzon vele: "Gettó keleten". Írója, Marc Dvorjetski, pár vérfürdő túlélője, olyan múltat hordoz, melyet annál nehezebbnek gondol, mert lelkiismerete folyton azt kívánja tőle: "Menj, mondd el, hogy miért vagy te életben, míg milliók meghaltak?"

A koncentrációstáborok tanúinak lelkiismerete úgy tűnik, nem ismer ilyen követelményeket és nem tesz fel ilyen indiszkrét kérdéseket. De nem lehet olyan könnyen megkerülni egy kérdést, amely a dolgok természetében van és ha az egyén lelkiismerete nem hívja ezt szemrehányás formájában elő az illető ajkára, akkor is ott van nyilvánosság, mely csak ritkán ismeri a jóakarat pillanatait és ezt a kérdést közvetlenül tesz föl: "Mondd, hogyan tudsz te életben lenni? ... " Elnézést kérek, ha azt a benyomást keltem, hogy rögtön megadtam a választ.

Minden kapcsolatban áll egymással. Egyik kérdés hozza a másikat, és amikor a nyilvánosság elkezd kérdezni, . . egy "hogyhogy" után mindig jön a "miért", ha az előbbiből nem következtethető ki, és a fenti esetben egészen természetesen jön a kérdés: miért adtak bizonyos deportáltak olyan vitatható képeket? Erre a válasz csiklandós: meg kell találni a különbséget a között, akit a tapasztalat uralma alá hajtott, ha nem ölte meg, és a másikok között, akik politikai vagy személyes okokból vallanak hamisan, erre a pszichoanalízist kellene segítségül hívni - ha már a szót kimondtuk- éspedig mindenkinél, és ezt a munkát gyakorlott szakemberekre kéne bízni.
Lehet állítani, hogy a kommunistáknak ez vitathatatlanul pártérdekük: mert ha a kommunisták azok az emberek, akik a legnemesebben, legintelligensebben és hatásosabban reagáltak, és ezt az előnyt a szervezetre és annak doktrínájára átvisszük, akkor az emberiségre szociális változás fog jönni. Világméretben is érdekük lenne: Ha elterelik a közvélemény érdeklődését Hitler táborairól, akkor az oroszok táborait is elfelejtik. Végül személyes érdekük is fűződik ehhez: ha a tanúk padján foglalnak helyet rohammal és hangos kiáltozással, akkor elkerülhetik a vádlottak padját.

Itt mint mindenütt példáját adták feloldhatatlan kötődésüknek egymáshoz, és a civilizált világ azokból a következtetésekből, melyeket egyszerű börtönőrök jelentéseiből vett, egy egészen új politika alapját vethette meg Németországgal szemben. Jobbat nem kívánt akkor sem: saját börtönőreit úgy mutatta be, mint az emberiesség mintaképeit.

A nem-kommunistáknál ez kicsit másképpen van, és itt nem szeretnék könnyelmű szavakat használni. Azok mellett, akik kalandjukból nem csináltak pénzt, olyanok is állnak, akik a kommunisták erkölcsi erejében tényleg hittek, vagy mások, akik arról álmodtak, hogy a szovjetek Oroszországával szövetkezni lehet egy testvéri és szabad világbéke érdekében, továbbá azok, akik köszönettel tartoztak valamint azok, akik a szél irányába fordultak és azért mondtak bizonyos dolgokat, mert az akkor divat volt stb... stb... Ehhez még azok akik azt hitték, hogy a kommunizmus ellepi Európát, és elővigyázatossági intézkedéseket akartak tenni, miután látták annak működését a koncentrációstáborokban.
A történelem újra nevetségessé tette a kis álszentségeket az emberi elképzelések területén. Ment az útján és most nekünk kell hozzá igazodnunk. Fölfogásunk megváltoztatása nem lesz könnyű és nem lesz kis munka.

A történtek anyagi jellegét és működésük célszerűségét kell meghatároznunk. Egy cikkben ("Életünk napjai" - "Temps modernes" - 1950 januárjában), amely föltűnést keltett, Jean-Paul Sartre és Merleau-Ponty a következő írására voltak képesek:
". . a volt rabok tanúvallomásainak olvasásakor a szovjet táborokban nem találjuk a szadizmust, a halál vallását, a nihilizmust, - melyek ellentmondásos módon pontosan bizonyos érdekekkel vannak összekapcsolva, és azokkal hol harcolnak, hol azonos a véleményük - amelyek végül a náci megsemmisítő táborokhoz vezettek. "
Ha ezt a verziót elfogadjuk, amely a német koncentrációstáborokról szóló vallomások egységes bűneként hivatalos vélemény lett, akkor el kell ismernünk, hogy Sartrenak és Merleau-Pontynak igaza van. Akkor látható lesz, hogy mihez vezet az orosz kormány megítélését illetően és a koncentrációstáborok problémájának vizsgálatánál.
Ha visszanyúlunk a tiszta értelemhez, és filozófusi vagy doktrínai ellenérveket hozunk, akkor könnyen retorikus vitába bonyolódhatunk, és nagyon sebezhetőek vagyunk. A retorika könnyen hibás következtetésekhez vezethet, ítéletekhez a rossz oldal javára és a témától való eltéréshez. Amilyen csábítóak mindig vitatható díszítései, csak ritkán győznek meg, és kizárólag spekulatív absztrakt fogalmai annál kevéssé magyaráznak meg bármit is, minél szigorúbb módszereket alkalmaznak.
Ezért a józan paraszti ész ítéleteinek más súlyuk van, mint az ilyen iskolai bölcsességnek, pedig abszolút értelemben vagy lényegében kevésbé értékesek.
Ha meg akarjuk ragadni a német táborok szállította alkalmat arra, hogy a kényszermunka problémájával foglalkozzunk elsősorban a gyarmatokon, ez ugyan kiszélesíti a vitát, de ez nem hátrányos, éppen ellenkezőleg. De az egész orosz vagy az egész amerikai rendszerről folytatott vita levinne a helyes útról. Ha először a nézetkülönbségekig akarnánk eljutni, melyek ezeket elválasztják, azokhoz az összefüggésekhez, melyek ezek között fönnállnak, és általában a szociális igazságtalanságokhoz, akkor ez azt jelentené, hogy ezt a problémát egy egész más területre vinnénk és akkor semmi sem akadályozná meg, hogy a vita mint a víz a homokban végtelen vitaként tűnjön el a harmadik világháborúról vagy a vasúti utasosztályokról. Amivel bebizonyítottnak tűnik, hogy ha a tárgy nem teszt földrajzi megszorítást lehetővé, de kikényszerít egy ilyet: ugyanis azt, hogy ezt kizárólag a deportálások, a koncentrációstábor és a kényszermunka esetévé teszi.
Ezeknek a megfontolásoknak a keretében, a lehető vitakérdések határait azok széleire tesszük és talán nem érdemes mindenekelőtt a probléma anyagi kihatásainak vizsgálatára időt szentelni.
* * *

Bizonyos vitatható jelentések, melyek inkább magyarázatok mint tanúvallomások állításairól: Franciaországban a fölszabadítás által létrehozott pszichózis hatására megengedett lett, hogy szinte hátrányos következmények nélkül le lehessen írni: "... ha a volt rabok tanúvallomásait olvassuk, akkor nem találjuk a szovjet táborokban azt a szadizmust stb... " (már a 238 oldalon idéztük)

De ez a pszichózis csak azok lelkiismeretének ad nyugalmat, akiknél az általános állásfoglalás minden gondolkodás előtt van, és akik emellett sem az egyikkel, sem a másikkal nem kerültek közvetlen kapcsolatba. Egyrészt nem maradhat észrevétlenül, hogy Franciaországban és a nyugati világban szám szerint sokkal kevesebb a szovjet táborok túlélője mint a náci táboroké, és azt sem, hogy tanúvallomásaikról nem lehet azt állítani, hogy ezek alapvetően jobbak vagy jobb hitben mondták el őket vagy eléggé objektívek, de az nem tagadható, hogy egészségesebb időkben jöttek létre. Másrészt minden volt koncentrációstáborlakó, aki Németországban oroszokkal élt együtt, arról volt meggyőződve, hogy ezeknek az embereknek hosszú gyakorlatuk van a tábori életben.

A dorai táborban én is tizenhat hónapig voltam néhány ezer ukránnal együtt: viselkedésükből látható volt, hogy legnagyobb részük csak a tábort változtatta: beszélgetéseikben nem csináltak titkot abból, hogy a bánásmód mindkét esetben ugyanolyan volt. Mondjam azt, hogy Margaret Buber-Neumann könyve nem mond ellent ennek a személyes megfigyelésnek? És a többivel kapcsolatban a történelemre kell hagyni annak megállapítását, hogy miért lettek a német táborok, melyeket szintén egy "paradicsomi szocializmus" elvei alapján terveztek, miért váltak de facto (ténylegesen) -de csak de facto - megsemmisítőtáborokká.
Ebben a kérdésben tény az, hogy a koncentrációstábor minden rendszerben állami intézmény, amely a védekezés és a tekintély kinyilatkoztatásának eszköze. Az egyes országokban levő különféle táborok között csak kis különbségek vannak, melyek a viszonyokból és nem azok lényéből következnek. Oroszországban azonosak azzal, amik Hitler Németországában voltak, mert az állam mindkét esetben ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, függetlenül a rendszerek esetleges hasonlóságától: Németországban ez a háború volt, Oroszországban pedig a Föld egyhatodának fölhasználása a meglévő eszközökkel.
Ha Franciaország gazdaságilag ugyanabba a helyzetbe kerül mint Németország 1939-ben vagy mint Oroszország ma - ami nincs kizárva, akkor Carreere, la Noe, la Vierge stb... . Buchenwald és Karaganda is nagyon hasonlítani fog egymáshoz: egyébként nincs bebizonyítva, hogy ma a különbség egyáltalán észrevehető-e. Mindenek előtt, ha mértékként viselkedését vesszük gyarmatain, ahol az utóbbi események óta Indokínában és Északafrikában senki sem volt olyan bátor, hogy azt állítsa, hogy rendőrsége és hadserege másként viselkedtek volna, mint a német rendőrség és a német hadsereg Franciaországban az ellenállókkal szemben a megszállás szörnyű évei alatt tette.
* * *

Az alapvető vélemény drámája marad, mely csak úgy talál lehetőséget arra, hogy a koncentrációstábor problémája iránt érdeklődjön, ha a vitákba beleszól, amikor is vagy részt vesz a harmadik világháború ideológiai előkészítésében, amikor a nyugati hatalmak híveire hallgat, vagy amikor a bolsevizmus visszatérésének körmönfontságaival foglalkozik, amikor a kommunistákat hallgatja.

A vita ürügye erről a témáról gyerekes. Egyrészt a Kreml sohasem egyezik abba bele, hogy egy, a kényszermunkáról adatokat gyűjtő vizsgálóbizottság szovjet területen szabadon utazgat. Másrészt a szovjet koncentrációs táborok lakosainak addig nem lehet komolyan segíteni, amíg a bolsevista rendszer létezik. Reményemet, hogy ez eltűnjön, három lehetőség adja: Vagy magától tűnik el (ilyen már volt a történelemben: az antik Görögország már szétesett, mikor a rómaiak elfoglalták), vagy egy belső forradalom tünteti el, vagy pedig egy háború semmisíti meg. Mivel Oroszország teljes ipari fölfejlődésben van, és igényeit a meglevőkre lehetőségekre korlátozta, az első kettő visszavonhatatlanul hosszú ideig ki van zárva, úgy hogy csak a harmadik lehetőség marad: nekem ez nagyon kevés, ebből elegem van, és a tapasztalat, melyet dicsérnek, mert Hitler ellen olyan sikeres volt, elég nekem.

A tény, hogy David Rousset egy ideje a kutatási bizottság kutatási feladatát "minden országra ki akarja terjeszteni, ahol koncentrációstáborok vannak" nem változtat semmit sem a feladat jellegén, sem annak értelmén. Se Görögország se Spanyolország - és még kevésbé Franciaország! - nem fogják megengedni, hogy a kényszermunka vizsgálata fedőnév alatt náluk kémkedjenek. Az ehhez szükséges kezdeményezésnek az ENSZ-ből kellene jönnie, és azokat kizárással kellene fenyegetni, akik ne akarnak engedelmeskedni, ami nem érthető, hiszen Svájc kivételével senki sem maradna, aki nem lenne ebben részes.

"A koncentrációstábor világa" c. művében David Rousset a tábort mint a rendszer egyik problémájának lefolyását mutatja; ez meghozta neki a megérdemelt sikert. Ezután következő műveiben, mint a "Meghalásunk napjai" és számos más írásban elkezdte a kommunista rabok viselkedését kiemelni és dicsérni, amennyiben ellenőrizetlen tényeket hozott elő, amit csak azért hittek el neki, mert a háború olyan rendetlenséget és zavart okozott. Egyik művével, "A bohóc nem nevet" c. gyűjteményével, amely egyedül Németországot vádolja, a tiszta dokumentáció területére merészkedett. De mégsem tudott hallgatni az oroszok táborairól, amelyekről azt állítják, hogy már 1935-1956-ban a könyvkereskedésekben kaphatók voltak oroszból lefordított dokumentumok, melyek létezésével tehát már akkor tisztában kellett lennie, amikor még a trotzkisták soraiban harcolt. Tehát célzatosan nagyon hatásosan segítette ezen a területen a légkör rosszabbodását, ezzel a "kart karba öltve utasítsuk századunkat korlátai közé", amely a bolsevista bűnöket elhallgatja vagy lényegtelennek tekinti, tette lehetővé, hogy 1945 után Franciaországban a hatalom közelébe jusson. Külső téren elmélyítette a Franciaország és Németország közötti árkot.

Mikor ebben az összefüggésben fölfedezte az orosz táborokat, csak az elhallgatás taktikáját követte, amely a kormány politikájának lényeges ismertetőjele a Thorez klikk elmenetele óta. Mai beállítottsága logikus következménye tegnapi beállítottságának, és így természetes volt, hogy miután érvet szállított a bolsevista hárompárti rendszer érdekében, most az anglo-amerikaiaknak szállítja a szükséges ideológiai alapot a háborúhoz. Legyen elég az a megjegyzés, hogy Victor Serge, Margaret Neumann, Guy Vinatrel, barátaim Vassia stb... hihető tanúvallomásai után David Rousset semmit sem ad a vitához, semmi újat nem hoz, mint még egy tanúvallomást eseményekről, melyeket nem maga élt át, ás csak egy, másoknak hasznos politika csődjét megakadályozza, amely, ha nem is ítéletünk után, de a történelem előtt kétségtelenül csődbe fog menni.

Németországban Eugen Kogon ugyanígy és ugyanezekből az okokból kifolyólag megváltoztatta hozzáállását, miután a háború végén tollát rögtön a kommunisták szolgálatába állította, és amikor abból már nem tudott megélni, a legkisebb aggódás nélkül a különbség miatt, az amerikaiak szolgálatába állt. Elegendő megtudni, hogy a háború előtt szükségben élő újságíró ma egy főiskolán professzor Hesszenben. Ez mindent elmagyaráz és elmond.

Ezekhez a gyanúalapokhoz, melyek két férfi ügyességéből származnak, akik jól értenek ahhoz, hogy viselkedésüket a világ különböző területei urainak kívánságaihoz illesszék, kiknek fokozatosan alattvalói lesznek, azok is csatlakoznak, amelyek a tapasztalatból következnek. 1939-ben és a megelőző években ugyanilyen módon hozták nyilvánosságra Hitler-Németország támadásait. A sajtó csak ezekről írt. Minden másról elfeledkeztek: senki sem kételkedett abban, hogy ideológiailag a háborút készítették elő, melyre anyagilag már fölfegyverkezve érezték magukat. Tényleg háborút kezdtek... Ma az egész sajtó csak Szovjet-Oroszország támadásairól beszél az emberi jogok területén, és csakis Szovjet-Oroszországéiról. Emellett elfelejtenek minden mást és főleg azokat a problémákat, melyeket a végtelenül rugalmas koncentrációstábori gyakorlat vet föl mint a kormányzat eszköze. Ugyanolyan okok ugyanolyan hatásokat hívnak elő.

A közvélemény, melynek kinyílt a szeme azoknál a dolgoknál, melyeket a német koncentrációstáborokról mondtak neki, sejti a forma folytán, melyet akkor használnak, mikor az orosz táborokról beszélnek és a hallgatás folytán, melyet ezekre alkalmaznak, mindezeket a dolgokat és azt tűnik várni, hogy ezeket a dolgokat objektív nyelven meg fogják beszélni.

Az objektív nyelvnek ennél a témánál nincs szüksége sem nagy elővigyázatosságra sem sok szóra. A koncentrációstáborok esete, a kényszermunka és a deportálások csak emberi szinten az államközi határozatok és az emberekre vonatkozó szabályok szem előtt tartásával vizsgálható. Minden országban vannak táborok állami uralom alatt, ahol a táborlakók a körülmények vagy események változásakor változnak. Mindenütt minden ember veszélyben van, és jelenlegi lakosaik számára csak olyan mértékben van remény a kijutásra, mint azoknak, akik még nincsenek ott, de bejutásukat már elhatározták.

Ennek a fenyegetésnek ellent kell állni, és ezt a tábort magát és azokat a rendszereket, akik azt alkalmazzák, kell szigorúan megvizsgálni, teljesen függetlenül attól a helytől, ahol van, és azoktól a céloktól, amelyekre használják. Ugyanolyan formában, mint ahogy a börtön vagy a halálos büntetés ellen tiltakoznak. Minden részrehajlás, minden tett, amely az egyik népet inkább teszi büntetendővé, mint másokat, amely bizonyos esetekben a tábort számító vagy nem számító semmittevéssel tűr, gyöngíti az egyén vagy a tömegek harcát a szabadságért, értelmétől elirányít, és eltávolít minket a céltól, ahelyett hogy közelebb hozna hozzá.
Ezt a történelmi szempontot figyelembe véve egy napon meg fogjuk becsülni azt a jogtalanságot, melyet a IV. köztársaság Franciaországban engedélyezett az emberi jogok ellen, amikor engedélyezte, hogy kollaboránsok vagy olyanok, akiket annak hívtak táborokba zárjanak, ahogyan ez a megalkuvókkal 1959-ben, az ellenállókkal a megszállás alatt és Nyugatnémetországban a nemzeti szocialistákkal történt.
Hogy ilyen nyelven beszéljünk, nyilvánvalóan az szükséges, hogy keveset gondolkozzunk arról, hogy az antibolsevistákhoz vagy az amerikaellenesekhez számolnak-e bennünket; az ember legyen eléggé önmaga ura ahhoz, hogy a szovjet rendszert a szocializmus fogalmától és az amerikait a demokráciától meg tudja különböztetni; hogy az egyik rendszer kevésbé rossz, mint a másik, nem vita tárgya, csak azt bizonyítja be, hogy a vasfüggöny egyik oldalán kevesebbet kell fáradni, mint a másikon... És itt nem egy volt hű deportáltat kell fölhívni, aki csak két "anti" vagy két "baráti" beállítottság között választhat, hanem egy elit hűségéhez a hagyományaihoz kell fordulni, melynek saját, és nem mások feladatával kell tisztában lennie.

- Vége -

------ 1.rész ------