Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc: Vádló Bitófák 2. rész
" Azok emlékének, akik életüket áldozták a szabad Magyarország és a szabad Európa nagy gondolatáért". TARTALOMJEGYZÉK
Még a jegygyűrűket is
MÉG A JEGYGYŰRŰKET IS ... Az amerikai Gestapó június közepén már teljes erővel működött. Himler Márton hatszáznyolcvan magyar háborús főbűnös nevét tartalmazó listát kapott és a hivatalos kimutatás szerint ebből négyszáznyolcvanhárom került a hálóba, ami azt bizonyítja, hogy a menekültek bíztak az USA-ban, bíztak az Atlanti Charta szép szavaiban és egyáltalán nem iparkodtak kibújni e felelősség alól. Németországnak mindössze huszonnégy háborús főbűnöse volt, de a kommunistákkal együttműködő Tildy-kormány hatszáznyolcvan főnyi magyar főbűnös kiadatását követelte. Háborús főbűnösként kérték és adták ki Himler Mártonék többek között a majd hetvenesztendős világhírű magyar színésznőt Fedák Sárit, akinek mindössze annyi bűne volt, hogy a bombatámadások és az oroszok elől Nyugatra menekült De a kiadottak között szerepelt még Kiss Ferenc, Páger Antal, Szeleczky Zita és sokan olyan mások, akiknek semmi közük sem volt a politikához, de október 15-e után is játszottak. Hogy például Kiss Ferenc milyen jelentős háborús bűnös volt azt abból is láthatjuk, hogy az 1950-es évek közepén már ismét jelentős szerepeket játszott a magyar állami színházakban. De mit érdekelte ez a tény akkor az Európában ügyködő amerikai Gestapó embereit. Ha Budapesten a sarki zsidó fűszeres feljelentett valakit, aki Nyugatra menekült, azt a Kommunista Párton keresztül egyszerűen háborús bűnösnek minősítették. Neve rákerült a listára és a CIC hazaszállította. A nürnbergi per előestéjét éltük s a gyűlölet és a meggondolatlan bosszú lett úrrá a győzteseken. Elég volt egy valamikor tett ártatlan megjegyzés, elég volt a kiadatáshoz, hogy a háború kitörésekor és a német hadsereg nagy győzelmeinek idején valaki németbarát megjegyzést tegyen. Ezeket a megjegyzéseket feljegyezték, regisztrálták és mikor eljött a bibliai szemet-szemért, fogat-fogért ideje, akkor megkezdődött a megtorlás nem is egy az "egyhez, hanem egy a százhoz arányban. A morgenthaui doktrinákban gyökeredző CIC és OSS a legszorosabb kapcsolatot tartotta a volt német szövetséges államokban uralomra jutott koalíciós kormányok kommunista rendőrségeivel és mindenkit lefogott és kiszállított, akit kikértek. Amerika elvileg a klasszikus sajtószabadság alapján állt, de hogy mennyire értékelte az amerikai hatalom európai képviselője, a CIC ezt a sajtószabadságot, azt csak akkor látjuk igazán, ha tudjuk, hogy az amerikai hatóságok minden írót és újságírót kiszolgáltattak azért, amit alig egy évtized múltán az amerikai sajtó is fölfedezett - az egész világot fenyegető bolsevista veszélyt. Péter Gábor alias Auspitz Benő - ebben az időben gyakori vendége volt Himler Mártonnak. Ez az ember, aki évtizedeken át a legszélsőségesebb sztálini vonalat képviselte és akit cselekedetei miatt 1953-ban még a kommunista magyar kormány is kénytelen volt letartóztatni és életfogytiglani fegyházra ítélni. Óriási összegekkel és megvesztegetésekkel intézte el Himler Mártonnal az amerikai zónába menekült magyarok ügyét. Ügy árulták és vették a kimenekült magyar politikusokat, mint kupecek a vágóhídra szánt állatot. Péter Gábor, a magyar Dzserdzsinszky személyesen is megjelent 1945 augusztusában a salzburgi Landesgericht fogházában és ott Himler Márton társaságában kihallgatásokat eszközölt és olyan dolgokkal fenyegette meg a kihallgatottakat, hogy senki előtt sem volt titok az a sors, ami beteljesedik akkor, ha a csillagos lobogó kiadja őket a magyar GPU-nak. A végleges kiadatás előtt Himler Márton Budapesten is felkereste Péter Gábort s a politikai rendőrség akkori székházában, az Andrássy-út 60 alatt beszélték meg az egész pokoli tervet és annak anyagi részleteit. A CIC és az OSS rövidesen rettegett utóda lett Bajorországban és Ausztriában ama bizonyos másik Himmler Gestapójának. A magyarok lakta házakban szinte naponta tartottak házkutatásokat, amelyeket inkább közönséges rablásnak nevezhetnénk. Elvették az asszonyok ékszereit, a jegygyűrűket, a töltőtollakat, fényképezőgépeket és általában minden olyan tárgyat, ami értéket jelentett. Tudták, hogy a szerencsétlen menekültek legértékesebb holmijaikat vitték magukkal Nyugatra, hogy azok segítségével itt vagy ott - bárhol a világon új életet kezdjenek. Ezeken a házkutatásokon már nem a politika, nem is egy meglódult világnézet bosszúja, hanem a fellelhető érték volt az egyedüli szempont. Feldúlták az ideiglenes otthonokat, barbár kézzel turkáltak a mentett motyó között és ha nem találtak semmit, akkor túszt szedtek - akár rajta volt a háborús bűnösök listáján, akár nem. Azután néhány nap múlva elmentek a szerencsétlen asszonyhoz vagy hozzátartozóhoz és közölték, hogyha átadja a magával hozott ékszert, aranyat vagy egyéb értéktárgyat, akkor hazaengedik az illetőt. Sok esetben eredménnyel járt ez a fogás s ezért úzus lett belőle. Olyan rablóhadjárat volt, amely méltán vetekedett az Európa keleti felén végighömpölygő vörös hadsereg módszereivel. A letartóztatottakat először a salzburgi Landesgericht épületébe vitték, ahol kihallgatásuk előtt újabb motozásnak vetették őket alá. Ez a motozás pontosan azt jelentette, hogy utolsó vagyontárgyuktól is megfosztották az illetőt. A börtön amerikai parancsnoka egy Black nevű zsidó származású CIC őrnagy volt. Az őrnagy úr a jegygyűrűkre és a karkötőórákra specializálta magát. De nem vetette meg a pénzt sem, amit a foglyoknál talált. A fogház osztrák személyzete megdöbbenve nézte az amerikai uniformisba bújt tolvajoknak ezt a hadjáratát, amit olymódon próbáltak ellensúlyozni, hogy a lehetőséghez képest segítettek a foglyoknak. A CIC ügynökök háta mögött leveleket közvetítettek, élelmiszert hoztak, sőt több esetben elősegítették a foglyok szökését is. A túlzsúfolt börtönben senki sem törődött a foglyok egészségügyi állapotával, ami a gyenge élelmezés miatt igen siralmas volt. Reggel három deci cukortalan feketekávé, délben tíz deka kenyér és három deci szárított zöldségből leves. Ebből állott a napi ellátás annak ellenére, hogy az amerikai katonai parancsnokságok ennek körülbelül az ötszörösét utalták ki a CIC-nek. Imrédy Béla pár hét múlva úgy nézett ki, mint valami középkori szerzetes, csak hatalmas okos szemei csillogtak. Súlya nem volt több 45 kilónál. A panaszokra Black őrnagy úr mindössze annyit mondott, sajnos nem áll több élelmiszer rendelkezésére, de ezzel szemben még azt sem engedte meg, hogy a hozzátartozók csomagokat küldjenek a fogházba. Nem az élelmiszerhiány, hanem a meggondolt tervszerűség volt az, ami ezeket az állapotokat előidézte. A kihallgatások olyan mederben folytak, mintha azok nem is az európai kultúra kis fellegvárában, Salzburgban, hanem a távoli tajgákon történtek volna. Az egyszemélyes cellákban 10-12 embert préseltek össze. Mosakodásról, tisztálkodásról szó sem lehetett. Mikor megtörténtek a kihallgatások s amikor már mindenükből kifosztották a foglyokat, akkor teherautókon a különböző szögesdrót kerítéssel körülvett, hevenyében felállított táborokba szállították őket. A leghírhedtebb CIC tábornok egyike az Augsburg melletti fürstenfeldbrucki tábor volt. Az óriási kiterjedésű repülőteret kettős drótkerítéssel vették körül s azon belül nem volt semmi más csak a puszta föld. Ez a hely arról nevezetes, hogy a forró nyári nappalokat, nedves, egészségtelen, hideg éjszakák követik. A 35 fokos nappali meleget 5-6 fokos éjszakai lehűlés váltja fel. Ebben a táborban gyötrődtek azok, akik a CIC bosszúhadjárata következtében ide kerültek. Az emberek éheztek és fáztak és rövidesen vérhas járvány ütötte fel a fejét. Aki meghalt, azt bekaparták a földbe. Mikor elszaporodott a tetű, akkor megjelentek a gezarolos osztagok. Az ellátás éppen olyan silány volt, mint a salzburgi börtönben. De ott legalább fedél volt és éjjel szalmazsák. Fürstenfeldbruckban ellenben feketére pörkölte őket a déli napsugár és éjjel dermedtre fagytak a csontok. És ebben a táborban látogatta meg a magyarokat Himler Márton. Vele volt a Rákóczi-úti származású Grosz György is, természetesen amerikai főhadnagyi uniformisban. De akkor már nem Grosznak, hanem Granville-nek hívták. Granville főhadnagy úr nyakában három összelopkodott fényképezőgéppel járta a tábort, nevetséges pózokba állította a foglyokat és derűs arccal fényképezte őket. Nem kellett nagyon iparkodnia, mert valóban mindenki úgy nézett ki, mint az agyonhajszolt országúti vándor. Elvették a borotvákat, összegyűjtöttek és felgyújtották a váltófehérneműk nagy részét, a ruhákat és minden olyan dolgot, amely kissé megkönnyítette volna a táboréletet. Azután Granville-Grosz főhadnagy úr fényképei megjelentek a budapesti és a new yorki lapokban azzal az aláírással, hogy íme így néznek ki a magyar háborús főbűnösök. A táborban gumibotokkal és keményfa husángokkal felszerelt katonák jártak s mindenkin ijedt remegés futott végig, mikor kihallgatásra vitték. A módszerek közismertek voltak - illetve közismertek lettek - úgyszólván az egész világon. A kihallgatásokat rendszerint Granville-Grosz főhadnagy úr vezette, de rendszerint jelen volt a Horthy-féle magyar királyi rendőrség politikai osztályának vezetője, Sombor Schweinitzer József is, továbbá dr. Czobor István, Hivessy Mátyás, Szélessy Jenő, Gellért Andor, Dús László, dr. Bánkuty Endre, Stern Dezső, sőt a valamikor katolikus írónak indult Aradi Zsolt is felcsapott CIC ügynöknek. Ezek a volt magyar rendőrtisztek és detektívek olyan minősíthetetlen módon viselkedtek a kihallgatások során, hogy a kihallgatottaknak el kellett pirulniok, mert ezek az emberek szintén magyaroknak vallották magukat... Augusztus elején a fürstenfeldbrucki táborból Garmisch-Partenkirchenbe szállították a magyar csoportot. Bottal és géppisztollyal a tábor kijárata elé terelték őket, ahol nyolcas sorokban német katonák vártak továbbszállításukra. A magyarok mögött levő német oszlop jobbszélsője egy féllábú, mankóra támaszkodó, alig húszéves gyerekember volt. Katonai zubbonyát állig begombolta, de az álla alatt kissé kilátszott az odarejtett lovagkereszt széle. Nyilván valami rendkívüli hősiességet vihetett véghez, hogy közkatona létére ilyen magas kitüntetést kapott. Már több óra hosszat ácsorogtunk, amikor feltűnt egy németül igen jól beszélő CIC hadnagy, aki zsebre dugott kézzel, hatalmas szivarral a szájában mustrálta a sorokat. Mikor a fiú elé ért, feltűnt neki annak fél lába és ahogy végignézte őt, észrevette a zubbony alá rejtett lovagkeresztet. Elmosolyodott, odalépett a fiú elé, kigombolta a zubbonyát, két ujjával a kereszt alá nyúlt és addig csavarta, amíg a zsinór elszakadt. Pár pillanatig nézegette a kitüntetést, majd maga elé dobta, ráköpött és a lábával beletaposta a sárba. Azután még egyet köpött és továbbment. A féllábú nem szólt semmit, csak lenézett a sárba taposott kitüntetésre s két nagy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Sírt. Mikor a CIC hadnagy továbbment, az egyik magyar lehajolt, kikaparta a sárból a keresztet és vissza akarta adni tulajdonosának. Ebben a pillanatban a CIC-ügynök visszanézett, észrevette a dolgot, odament és két hatalmas pofont adva az illetőnek, kitépte kezéből a kitüntetést és nagy ívben kihajította a rétre. Valószínűleg hősnek érezte magát, talán olyan hősnek, mint az a húszéves fiatal német gyerek, aki fél lábát otthagyta a háborúban, ahol bizonyára nem tehetetlen, féllábú katonák ellen harcolt. Apróság, egészen jelentéktelen epizód, amilyen százával és ezrével történt abban az időben, amikor Himler Mártonék segítségével megkezdték Európa szerencsétlen keleti felének a kiárusítását. KÉT VÉLEMÉNY
(Himler Márton az írástudatlan kalandor írja: Így néztek ki a magyar nemzet sírásói" című könyvében. 31. old.) "Szálasi Ferenc korlátolt és őrült volt. Kihallgatásánál szégyenkeznie kellett egy magyar származású embernek, hogy akármilyen kevés és akármilyen söpredék is akadt Magyarországon, amelynek tagjai ezt az őrültet követték. Szálasi formális kihallgatásához nem akartam hozzáfogni mielőtt egy jó nagy ládányi iratait át nem olvastam. De mikor az augsburgi kihallgatási központban az "előkelő" magyar foglyokat megnéztem, Granville György US hadnagy a ,nemzetvezetőt' elém vezette.
(C. A. Macartney az oxfordi és az edinburghi egyetem professzora írja az edinburghi egyetem kiadásában megjelent "October fifteenth" című munkája I. kötetének 160. oldalán.)
Kemény akaratú, meg nem alkuvó természet volt, aki szinte monoton ridegséggel elvetette magától mindazt, ami csak a látszatát keltette a jellemtelenségnek vagy megalkuvásnak. Kétségtelen, hogy lobogó hazaszeretete és azon kívánsága, hogy jobb jövőt teremtsen Magyarország népének ösztönözték cselekedeteit. Nem volt kegyetlen, sem erkölcstelen, egyéni életére még népbírósági tárgyalásán sem mondhatnak semmit. ... egy pont politikai elképzeléseiből: A zsidókérdés. Ebben sokkal mérsékeltebb volt, mint általában hiszik. Persze nem tartotta a zsidókat testvérnemzetnek egy elképzelt hungarista államban. Ellenszenves volt előtte nemzetközi jellegük és gyakran szót emelt ellenük, mint destruktív, judeobolsevista, vagy marxista kezdeményezők ellen. Végső megoldása a zsidókérdésre a tömeges emigráltatás volt. De sehol sem található az a gyűlölet, amit megtalálunk Hitlernél, Streichernél vagy Endrénél. Még abba is beleegyezett volna, hogy a zsidóság magával vihesse vagyonát. Nem akarta a zsidókat megkínozni, csak megszabadulni akart tőlük. Programjába még azt is lefektette, hogy Magyarországon nem más külföldi mintára nyer megoldást a zsidókérdés, mert Magyarország nem engedheti meg magának az ilyen drága mulatságot. Minden más állítás ellenére, ellene volt az 1944 évi deportálásoknak..." A fentebb közölt első idézetet a Nyugatra menekült magyar politikai foglyok kiszolgáltatója a magyarországi zsidó származású Himler Márton írta. A könyvet szerzője - annak előszava szerint - történelmi munkának szánta. Történelmi munkát csak az írhat, aki foglalkozott a történelemmel. Himler Mártonnak erre a komoly munkára azonban sohasem volt ideje, mert Európában töltött napjait a Péter Gáborral történő üzleti megállapodások, a politikai foglyok kirablása, majd a mindenüktől megfosztott menekülteknek akasztófára való juttatása töltötte be. A másik szerző C. A. Macartney több mint egy évtizedet töltött Magyarországon és hosszú éveken át bizalmas tanácsadója volt magyar ügyekben az angol kormánynak. Nemcsak minden magyar pártot, de minden magyar politikust is személyesen ismert és az edinburghi egyetem által kiadott két kötetes, több mint ezer oldalas munkájában, minden egyéni vagy politikai érdek nélkül írta meg Magyarország 25 esztendejének történetét. Macartney azon száraz angol politikai írók közé tartozik, akik minden leírt mondatukat az angol korrektség és pártatlanság szűrőjén keresztül bocsátják nyilvánosság elé. Talán ez a végtelen pártatlanság az oka annak, hogy erről a Magyarországgal foglalkozó könyvről a magyar emigrációs sajtó baloldali része egyáltalán nem vett tudomást. Az oxfordi egyetem történelemtanára sokkal nagyobb tekintély, semhogy könyvét megtámadhassák. Tehát agyonhallgatták. S ez az agyonhallgatás teszi a könyvet értékessé azok számára, akik minden jobb és baloldali politikai vonatkozástól mentesen akarják megismerni az utolsó magyarországi huszonöt esztendő történetét. Hogy a sokat szenvedett Magyarország utolsó epochának nagy angol történetírója mennyire értékelte a magyarság bolsevistaellenes hősi küzdelmét, azt legjobban bizonyítja, hogy a szerző könyvét Szálasi Ferenc tábornoka, Hindy Iván emlékének ajánlotta, aki majd két hónapon keresztül magyar katonához méltóan védte a magyar fővárost a vörös hadsereg rohama ellen, s akit ezért Tildy Zoltán és Nagy Ferenc népbírósága pár óráig tartó tárgyalás után két órán belül felakasztatott a Markó-utcai fogház udvarán.
A kétkötetes munka első oldalán az alábbi ajánlás olvasható:
VASFÜGGÖNY AMERIKA FÖLÖTT 1951 decemberében a dallasi Wilkinson egyetemi könyvkiadó vállalat kiadta John Beaty amerikai egyetemi tanár könyvét "The Iron Curtain over America" - Vasfüggöny Amerika fölött - címmel. A szerző amerikai egyetemi tanár, aki hosszú éveken át szolgált az amerikai külügyminisztérium és a katonai Intelligence Service of the War Departement Special Staffe kötelékében. A második világháború alatt őrnagyi rangban vezetője volt a felderítő osztálynak s mint ilyennek módjában állott betekintést nyernie az amerikai politikai élet elég szövevények hálójába. A szerző könyvében felsorolja azokat a veszélyeket, amelyeket a kommunista világnézet és nem utolsó sorban az egyesült Államokban is jelenlevő ötödik hadosztály tagjai jelentenek az USA-ra. Ismerteti azokat az intézményeket és személyeket, amelyek és akik kihasználva az amerikai demokrácia szólás- és sajtószabadságát, láthatatlan vasfüggönnyel veszik körül az egyesült Államokat. Határozottan rámutat a veszélyre, amelyet ezek az amerikai koegzisztencialisták jelentenek. Beaty professzor mint amerikai polgár semmiféle előítélettel nem rendelkezik a zsidóság iránt és könyvében csupán felsorolja azokat a neveket, melyek viselői - mint például a Rosenberg házaspár - mint amerikai állampolgárok akár meggyőződésből, akár megvesztegetés által, elősegítették a Szovjet befolyását az amerikai életben. Túlságosan bonyolultak és komplikáltak ezek a kérdések ahhoz, hogy részletesen foglalkozzunk velük, de Beaty könyvéből az olvasó arra a megállapításra juthat, hogy az amerikai politikai és társadalmi élet minden vetületében ott hatnak és működnek azok az erők, amelyek demokratikus jelszavak hangoztatása mellett az egyesült Államok kommunizálását óhajtják elősegíteni. A Beaty által ismertetett gócok hívták életre annakidején a rövid életű Amerika ellenes bizottságot, amely sok olyan dologra rámutatott, amelyet az utca embere évtizedeken keresztül talán észre sem vett. A második világháború alatt létre jött Szovjet-Amerikai szövetség természetesen az amerikai kommunisták, illetve a kommunistákkal szimpatizáló tábor megerősödését vonta maga után. Ez érthető is volt, hiszen Delano Roosevelt az amerikai köztársaság háborús elnöke a legjobb személyi barátságot tartotta fenn nemcsak Sztálinnal, hanem az egész Kremllel. Ez a roosevelti örökség éreztette hatását a második világháború befejezésekor, amennyiben a potsdami találkozó során a szövetséges hatalmak - főleg amerikai nyomásra - minden szovjetorosz kívánságot teljesítettek. Ezen kívánságok egyike volt a Nyugatra menekült volt német szövetséges államok vezető politikusainak kiszolgáltatása. Ennek a munkának a magyar részlegét - Himler Mártonnak kellett elvégezni. Azóta több mint egy évtized telt el s az emigráns magyar közvélemény az emigráns sajtón keresztül mind élesebb hangon tette szóvá Himler Márton és ügynökeinek akkori tevékenységét. Tényekkel és dokumentumokkal foglalkoztak az amerikai csillagos lobogó alatt működő Himler-gang ügyeivel és sokan voltak, akik amerikai hatóságoknál feljelentést tettek Himlerék ellen. Nyilván ezek a támadások késztették Himler Mártont arra, hogy tizenhárom évvel később mosakodó könyvet adjon ki akkori működéséről. A könyv magyar nyelven jelent meg Amerikában s az önigazoláson kívül nyilván azt a célt is szolgálja, hogy félrevezesse azokat a százezreket, akik az első és a második szovjet felszabadítás után hagyták el az országot. A könyv - bár történelempolitikai könyvnek íródott - olyan politikai éretlenséggel és tudatlansággal foglalkozik a magyar politikával, hogy szerzőjének nemcsak írnia nem, de árva szót sem szabadna szólni ezekről a dolgokról. A szerző az egész magyar kérdést a magyarországi zsidókérdés szemüvegével nézi és annak fókuszába állítja be a nagy európai problémákat anélkül, hogy a leghalványabb fogalma is volna az európai politika bonyolultságáról. A könyv előszavát egy dr. Pál Ernő nevű valaki írta s megállapítása már eleve igazolja Beaty amerikai professzornak ítéleteit az amerikai-szovjet koegzisztencializmusra vonatkozóan. Ez a Pál Ernő többek között tényként állapítja meg, hogy a Bárdossy-kormány "orosz márkával meghamisított repülőgépekkel elkezdte Kassát bombáztatni."
Kommunista részről eddig azt állították, hogy Kassát a német légierő bombázta, hogy Magyarországot hadüzenetre kényszerítse a Szovjetunió ellen. Himler Mártonék, azonban túltettek a kommunistákon és már egyenesen a magyar kormányt vádolják Kassa bombázásával. Később a következőket olvashatjuk: "A magyar kormány nem fogadta el a visszavonulás felkínált lehetőségét (?) akkor sem, amikor a románok a háborúból kiléptek és mikor hasonló magyar elhatározásért a nyugati szövetségesek Erdély egy részének a lehetőségét kínálták (?). A kierőszakolt háború következménye, hogy ma a magyar nemzet a győztes oroszok rabságában sínylődik: az Auschwitzban elégetett félmillió magyar emléke évszázadokon át sötét árnyat fog vetni a magyar nemzetre. Himler könyvének leghasznosabb része annak megvilágítása - írja ez a dr. Pál - hogy a szörnyű bűnt nem a nemzet akaratából követték el, akik rávetemedtek a modern történelem legnagyobb gonosztettére. Hogy az emberi mivoltukból kivetkőzött gonosztevőket maga a magyar nemzet vonta felelősségre. Himler Márton felbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyar nemzetnek, mikor Jackson US Supreme Court bírót a nürnbergi nemzetközi bíróság főügyészét és Donovan generálist rábírta, hogy fogadják el Key generális indítványát s a háború magyar bűnöseit Nürnberg helyett küldjék Magyarországra."
De elferdíti az igazságot a Himler propaganda akkor is midőn azt állítja, hogy az általa kiszolgáltatott magyar politikusokat a magyar nemzet vonta felelősségre. Ha Himler Márton - zsidó létére is - végignézett egy 1945-46 évi népbírósági tárgyalást, akkor talán még ő sem mondotta volna azt, hogy az ítéleteket hozó bírák és a kötelet követelő közönség bármiféle kapcsolatban is állott volna a magyar néppel. A rövid bevezető után maga Himler Márton veszi át a szót és próbálja fehérre mosni magát. Régi jó öreg fogáshoz folyamodott, mikor azt mondja: "Aki engem támad, az Amerikát támadja, s ezért nem engedhetem meg, hogy Amerikát vagy annak bármely hivatalos szervét hazug vádakkal illessék". Védekezik a vezetése alatt álló CIC csoport rablásai és lopásai ellen, majd azt állítja, hogy a vezetése alatt álló szervezet egyetlen magyart sem adott orosz kézre, mert köztudomású, hogy a háború utáni első választás szabad választás volt s annak eredményeként alakult meg a független szabad magyar koalíciós kormány. Ez is valótlan. Mikor az elfogott magyar politikusokat, művészeket és egyéb intellektueleket, sőt egész sereg politikától távolálló egyént kiadtak Magyarországnak, akkor még csak nem is volt választás, nem is volt koalíciós kormány, tehát mindenkit akit akkor hazaszállítottak az oroszoknak adtak át. Mikor az első repülőgépek megérkeztek Mátyásföldre akkor a leszálló gépet szovjet katonák fogadták és az első kihallgatásokat is a Budapesten működő orosz politikai rendőrség tagjai eszközölték. A koalíciós kormány csak jóval azután alakult meg - szóval a Himler-féle kiadatások javarészének lebonyolítása után. De később is ferdít és hamisít Himler Márton, még hozzá elképesztő felelőtlenséggel. "Mikor az USA hadseregének főparancsnoksága eleget tett a magyar kormány kérésének, letartóztatta és kiadta azokat a gonosztevőket, akik a nemzet sírját megásták, akik százezreket küldtek máglyahalálra, akik a magyar javakat, gyárak felszereléseit, a raktárak áruit, a méneseket és gulyákat elrabolták az országból, akik négyezer árja magyar nőét szállítottak a német hadsereg tábori bordélyházaiba, akik százezreket tettek földönfutóvá, az akkor hatalmat kezében tartó koalíciós kormány kérésére ítélkezhettek és ítélkeztek", így ír Himler Márton. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar ipar a háború után a Németországba kivitt és onnan ismét hazaszállított javak segítségével tudott csak megindulni, mert ezekből a kivitt javakból semmi sem veszett el, ellentétben az otthon hagyottakkal, melyek jelentős részét leszerelték és elvitték Himler Márton és Péter Gábor barátai - a szovjetorosz felszabadítók. Hogy azután a négyezer magyar nő dajkameséjét honnan veszi Himler Márton, ez az ő dolga. Ilyen ügy nem volt s ez olyan hazugság, amely messze túllépi még a legfelelőtlenebb politikai propaganda határát is.
Hasonló a helyzet a magyarországi zsidóság veszteségei körül is. A könyv előszavában az előbb említett Pál Ernővel egyetemben Himler félmillió Auschwitzban elgázosított magyarországi zsidóról beszél. Később megfeledkezve erről a számról - könyve egy másik fejezetében a hivatalos jegyzőkönyvek között már csak húszezer magyarországi zsidó kiszállításával vádolja a Sztójay és Szálasi kormányt. A tévedés tehát az ötszázezres számból négyszáznyolcvanezer ember. A valóság azonban ennél jóval kevesebb.
AZ ÉREM MÁSIK OLDALA Az elmúlt évtized során különböző hivatalos, félhivatalos és egyéb magánkomiték úgy összezavarták a zsidó áldozatok számát, hogy igen nehéz ebben a kérdésben tisztán látni. A Magyarországon megjelent kiadványok az európai zsidóság veszteségét ötmillióra teszik és a népbírósági tárgyalások során a legtöbb vádlottat ennek az ötmillió zsidónak a meggyilkolásával vádolták és akasztották fel. A magyarországi zsidóság veszteségeit húszezertől egy millióig terjedő hullámzásban ismertetik a zsidókérdés kutatói. De akármennyi is volt ez a szám, keresztény felfogásból kiindulva valljuk, hogy - minden aritmetikai játék nélkül - még egyetlen ember pusztulása is felelősségre vonást követel legyen az áldozat akár zsidó, akár keresztény. Erkölcsi szempontból nem látunk különbséget húszezer és ötmillió között, mert ezek csak számok, de akik átszenvedték a keserves időket és akik elpusztultak, azok individuumok - egyének voltak. Senkinek sem célja, hogy Carlyle hőseihez hasonlóan olyan magaslatra jussunk, hogy nagyobb célok érdekében mit sem törődjünk akár milliók pusztulásával sem. A keresztény morál és európai kultúra ezt nem engedheti meg azoknak, akik kultúrembereknek nevezik magukat. De a józan objektív történelemszemlélet viszont tiltakozik az ellen, hogy egy rettenetes és kegyetlen háború utolsó fékeveszett periódusában lejátszódott eseményeket a normális állapotok és a béke szemüvegén át nézzük. A vérgőzös fináléban nemcsak a zsidóság szenvedett, hanem magyarok, németek, franciák egyaránt - egész Európa és a Távolkelet legtöbb népe is. Csak az olvasó józan eszével nem számoló elvakult bíró teheti azt, hogy a történelem folyamatos sorozatából kiragad egy láncszemet és úgy állítja be a dolgot, mintha az a láncszem függetlenül a lánctól, önállóan működött volna. Ezen az alapon minden háborúban részt vett katonát halálra lehetne ítélni, mert vétett az ötödik parancsolat ellen - ölt. KÉP: Jány Gusztáv vezérezredest megbilincselve kísérik a vesztőhelyre. Háttérben egyik régi katonája - sír. A kivégzésekre várakozó vérszomjas csőcselék élén, a kép jobboldalán Sólyom László és Pálfy-Österreicher "ellenállók" láthatók kedélyes csevegés közepett. Három és fél évvel később Bogár mindkettőjüket ugyancsak felakasztotta. Ahogyan a legkisebb dolognak, úgy a legnagyobb világeseménynek is két oldala van és történelemhamisítást követ el az, aki tollat véve a kezébe visszaél a papír türelmével és csak az egyik oldalt nézi és csakis azt iparkodik megvilágítani. A második világháború második felében a szenvedélyek szinte végzetes útra tértek és nemcsak a katonák, de a háborút vezető politikusok is elvesztették a mértéket. A küzdő felek tudták, hogy amelyik elveszti a háborút az elpusztul, tehát: az embertelenség utolsó eszközéhez nyúltak. 1943 után már úgyszólván nem volt hadifogoly se az innenső, sem a túlsó oldalon. Akit elfogtak, az biztos lehetett abban, hogy elpusztul. Az európai humanizmus mindkét oldalon ködbe fulladt. Az angol amerikai légierők már nemcsak katonai célpontokat, de teljesen védtelen német, osztrák, magyar, sőt szövetséges francia és olasz városokat is olyan bombazáporral árasztották el, hogy a szőnyegbombázás területén belül senki nem maradt életben. Totális háború volt a maga minden könyörtelenségével és embertelenségével. Ha megbélyegezzük a hitleri Németország kegyetlenségeit a háborút szabotáló zsidósággal szemben, ha az emberi jog alapján állva elítéljük az embertelen deportálásokat, a gázkamrákat, a tömegsírokat, akkor éppen így meg kell bélyegeznünk - még pedig hasonló mértékkel - Köln, Hamburg, Rostock, Bécs, Budapest, Szófia stb. városok bombázásait is, hiszen pl. Drezdában huszonnégy óra leforgása alatt negyedmillió ember pusztult el. Nem akarunk külön fejezetben megemlékezni a Hirosimára ledobott atombombáról, amely egymaga több áldozatot követelt, mint amennyiről Himler Mártonék beszélnek a magyarországi zsidósággal kapcsolatban. A humanizmust, az emberszeretetet és az emberi élet megbecsülését nem lehet kategóriákra, nemzetekre és fajtákra osztani. Isten és a nemesebb emberi törvények előtt minden ember élete szent és sérthetetlen. De ezt a törvényt mind a két oldalon megszegték, hiszen a cél mindenütt ugyanez volt: elpusztítani nemcsak az ellenséges haderőt, az ellenséges katonát, hanem annak feleségét, apját, anyját, még az utolsó csecsemőt is. 1944 július 2-án a budapesti Kerepesi-temetőben ledobott bombák még ezen túlmenően az ott nyugvó halottak békéjét is megzavarták. A lényeg ugyanaz volt, - csak a módszerek voltak mások. De ha Himler Mártonék és a vele egy gyékényen áruló társaság egész nemzeteket von felelősségre a végkifejlődésben levő totális háború során elpusztult zsidóságért, akkor éppen úgy felelősségre kellene vonnia mindazon államokat is, amelyek az előbb említett embertelenségeket elkövették - sokkal kollektívabban és eredményesebben, mint ahogyan azt a világ ítélőszéke elé cibált vesztes államok vezetői a zsidósággal szemben tették. Mert ha egy város fölött az angol-amerikai bombázó kötelékek kioldották a tonnás bombákat és utána foszforrudak millióival árasztották el a szétvert várost, akkor ott hiábavaló volt minden menlevél és protekció - ott el kellett pusztulni! De ezekről a dolgokról természetesen fölösleges beszélni, hiszen a gyermek és asszony százezreket nem német katonák és magyar csendőrök kísérték, hanem elegáns repülőtisztek nyomták meg a dögvészt és pusztulást hozó bombák kioldó billentyűjét. És Himler Márton még azért is elítéli a magyar népet, hogy ilyen bombázás után - ami maga volt a földre szabadult pokol - néhanapján az összeverődött tömeg minden hadijog ellenére is, tehetetlen dühében népítéletet gyakorolt a kezei közé került pilótákon. Szerinte ez is háborús bűnnek számít és Klár Zoltánnal együtt ezért is vádlottak padjára ültetik a magyar népet. Ők valószínűleg szintén így cselekedtek volna, ha kezeik közé került volna az a repülő, akinek bombája pár perccel előbb vérbe és lángba borította az otthonát, megölte gyermeküket és feleségüket. Ha a szóban forgó könyv és minden egyéb hasonló szellemű könyv szerzője őszintén kívánnák a megbékülést, akkor ilyenirányú munkák helyett inkább vonalat kellene húzniuk a második világháború alatt történt események alá azzal a megjegyzéssel, hogy felejtsük el a múltat, próbáljuk elölről kezdeni az életet, mert különben elpusztulunk. Ha a gyűlölet gyűlöletet szül, akkor a szeretet gyakorlásának a másik oldalról megnyilvánuló megértés és szeretet is lehet az eredménye. De akik erre még távolról sem hajlandók, azok ne panaszkodjanak arról, ami velük történt, mert a túlsó oldalon állók sem hajlandók elfelejtkezni azokról a fájdalmakról és embertelenségekről, amelyeket a másik parton állók okoztak. Himler Márton könyve, mint a háború utáni gyűlölet-politika csúcsteljesítménye a legjobban íródott meg abból a szempontból, hogy soha nem látott virágzásba borítsa a gyűlölet fekete fáját. Majdnem másfél évtizeddel a legembertelenebb háború után olyan mondatokat ír könyvében és úgy emlékezik meg az elmúlt huszonöt esztendő magyar politikai élet vezetőiről, mint országúti csirkefogókról. Bizonyára ismeri azt a megállapítást, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel, tehát sunyi lesipuskás módjára nemcsak a vezetők, hanem az egész magyarság hátába döfi kését. A fejezetünk elején idézett Macartney tizenkét évig élt Magyarországon és angol alapossággal nézett körül a magyar glóbuszon. Mennyire másképp, milyen objektív és becsületes történelemszemlélettől vezetve írta meg a modern Magyarország nagy problémáit és sorskérdéseit, mint a kezdeti magyar szovjet uralom hírhedt embervadásza Himler Márton. MI TÖRTÉNT A CIC KÖZPONT PADLÁSÁN
Himler könyvének 22. oldalán az alábbiakat írja:
Himler Márton nyilván azért írt - nemcsak egy cikket, hanem egy egész könyvet - hogy az őt támadó "handabandára" feleljen. A feleletbe természetesen beveszi az amerikai egyenruha becsületét is. Megállapításaival azonban újabb foltot ejt az amerikai egyenruha becsületén, amennyiben majd másfél évtized múltán is - jól meggondolva és mindent megfontolva - valótlant állít, hiszen a dolgok homlokegyenest ellenkeznek azzal, amit Himler mond. Mert a valóság a következő:
1. Amerikai katona senkit nem tartóztathatott le a megszállás első napjaiban, mert az amerikai katona feladata a harc volt és nem a politikusok összeszedése - a front mögötti részeken. Letartóztatási joga elsősorban az amerikai hadsereg mellett működő amerikai Gestapónak - a CIC-nek volt.
1945 augusztusában a magyar foglyokat a fürstenfeldbrucki táborban gyűjtötték össze. Nyilván Himler Márton utasítására egy csendes augusztusi délután engem - e sorok íróját is - elvittek a fürstenfeldbrucki CIC irodába. Ott egy szobába vezettek, hol három bécsi dialektussal beszélő fiatal hadnagy fogadott. Lakonikus rövidséggel a nálam lévő pénz után érdeklődtek. Húszezer márkát kerestek. Tagadó válaszomra közölték, hogy mint háborús főbűnöst halálra ítéltek. Tiltakozásomra egy aktacsomóból elővették a budapesti politikai rendőrség volt vezetőjének Sombor Schweinitzer József és helyettesének Szélessy Jenőnek aláírásával ellátott jegyzőkönyvet. Hogy mi volt ebben a jegyzőkönyvben azt nem tudom, de tudom azt, hogy pár nappal előtte Schweinitzer, Hivessy és Grosz-Granville főhadnagy Augsburgban kihallgattak, ahol Schweinitzer kommunista ellenes könyveimet tette vád tárgyává. Mikor kérdéseire azt válaszoltam, hogy az abba foglalt adatok nagy részét az ő vezetése alatt álló politikai osztálytól kaptam, akkor a magyar rendőrség bolsevista ellenes vezetője pillanatra zavarba jött, majd azt mondotta, hogy ez régen volt, de azóta már ők is tisztán látnak. A magyarországi és a német kommunistaellenes propaganda sajnos annakidején őket is megtévesztette. Ma már más a helyzet, - folytatta Schweinitzer, aki jelenleg Amerikában él, - ma már tudjuk, hogy a bolsevizmus polgáriasodott és nem jelent veszélyt, sőt éppen Sztálin az, akiben összpontosul a németek alól felszabadult Európa békevágya. Schweinitzer ezen megnyilatkozását nemcsak Szélessy, de a CIC szolgálatában álló Grosz-Granville is aláhúzta azzal a megjegyzéssel, valamennyiünket kiadnak Magyarországnak és ott fogunk felelni azokért a cselekedetekért, amelyeket elkövettünk. Sajnos ebben az egyben igaza volt Grosznak. A fürstenfeldbrucki három CIC hadnagy a jegyzőkönyv meglobogtatása után felkísért a villa épület padlásterének deszkákkal elkülönített helyiségébe. Amint beléptem, ösztönösen éreztem, hogy hova kerültem. A fojtott levegőjű, deszkafalú szobában erős emberi kipárolgás szaga terjengett. A szürke falakat imitt-amott vérfoltok pettyezték. Odaállítottak a falhoz, bevezetőül egy tucat pofont kaptam s azután lerángatták rólam a ruhát. Felhasogatták a kabát bélését - pénzt kerestek benne. Mikor nem találtak semmit, családom holléte iránt érdeklődtek. Majd újabb pofonok következtek és végezetül zsarolási kísérletek. Tollat és papirost hoztak és arra akartak rávenni, hogy írjak családomnak, hogy fizessenek e sorok átadóinak ötvenezer márkát. Azt is hozzátették, hogy ebben az esetben hajlandók szabadon engedni. Tagadó válaszomra régi rozsdás német csendőrkardokat hoztak és azzal addig vertek, amíg összeestem. Akkor leöntöttek egy vödör vízzel s az egyik gengszter hosszú kötéllel tért vissza. A legidősebb kihallgató közölte velem, hogy a halálos ítéletet most azonnal végrehajtják. Tekintve, hogy ennél a kihallgatásnál egy igazi amerikai katona is jelen volt, angolul tiltakoztam az eljárás ellen. Feleletül ismét hatalmas pofonokat adtak, majd anyaszült meztelenül odaállítottak a szoba fölött átfutó kötőgerenda alá, nyakamra tették a kötelet és felhúztak. Ujjaimmal a kötél alá nyúltam, nehogy gégém megsérüljön, mert éreztem, hogy az egész dolog a felettes hatóságok tudta nélkül történő zsarolás. Érzésem nem is csalt, mert mielőtt eszméletlen lettem volna, a földre ejtettek. Mikor feltápászkodtam újabb pofonokkal árasztottak el és azután megismétlődött az előbbi művelet. A harmadik felhúzás után közölték velem, hogy megkegyelmeznek és Dachauba visznek, ahol el fogok rothadni, ha másnap reggelig nem adom elő a birtokomban lévő húszezer markát. Nem volt elzárt jelenség a fenti eset. Hasonló módon jártak el a többi letartóztatottal is, akármennyire is állítja Himler Márton, hogy a CIC fogságában nem történtek bántalmazások. A salzburgi börtönben lefogyott, alig ötvenkilós Szakváry Emilt a garmisch-partenkircheni táborban úgy megverték, hogy utána kórházba kellett szállítani, mert a verés következtében tüdővérzést kapott. Kolosváry Borcsa Mihályt egy alig tizenhat esztendős kolozsvári származású fiatal zsidó nádpálcával - természetesen géppisztolyos CIC őrök jelenlétében - úgy összeverte, hogy napokig nem tudott járni. Itt lopták el családi pecsétgyűrűjét, jegygyűrűjét nemcsak tőle, de mindenkitől, akik jelen voltunk a garmischi mustrán. De Garmisch-Partenkirchenben történtek egyéb dolgok is ... VÍZ HELYETT POFON... 1945 július végén szállítottak bennünket magyar letartóztatottakat a fürstenfeldbrucki táborból a híres téli sporthelyre, Garmisch-Partenkirchenbe. Nem amerikai katonák, hanem a CIC ügynökei és az Office of Strategic Service őrei és emberei voltak fölvigyázóink. Mikor megérkeztünk a táborba, síri csend uralkodott. Nyomasztó, embertelen csend. Géppisztolyokkal és fahusángokkal felszerelt CIC testőrség sorai között kellett felsorakoznunk és várni elhelyezésünkre. Hogy hová kerültünk, mindjárt az első pillanatban láttuk. Az egyik német fogoly vizet kért egy CIC közegtől, tekintve, hogy a forró nyári napsütésben hajnal óta úton voltunk és közben sem vizet, sem semmiféle élelmiszert nem kaptunk. Víz helyett az illető két olyan pofont kapott, hogy nyilván elfelejtette szomjúságát. Ezután fölvették adatainkat, Sorba állítottak bennünket, majd újabb motozás és újabb lopások következtek. A bugyrunkban levő maradék fehérneműt kupacba dobálták és felgyújtották. Utána újabb pofonok és ütlegek kíséretében a garmischi pionír kaszárnya padlásterében helyeztek el bennünket. A padlástérben pokoli meleg volt és 8 millió poloska, tekintve, hogy a háború utolsó hónapjaiban orosz és lengyel hadifoglyok lakták. Másnap reggel öt órakor sorakozót rendeltek, amely eltartott délig. Aki összeesett azt felrugdalták. Az ellátás nem érte el a napi nyolcszáz kalóriát s a menü még a fürstenfeldbruckinál is gyengébb volt. Reggel három deci szárazfű tea, délben 12 órakor öt deci leves 15 deka kenyérrel. Az embereknek rövidesen megdagadt a lábuk és vérhas ütött ki a táborban, ahol magyar, szlovák és német "háborús főbűnösök" voltak elhelyezve. Pár nap múlva a drótkerítéssel elválasztott mozgási terület fáin már nem volt kéreg s a kerítés szélén húzódó mogyoró bokrok őszi képet mutattak, mert a fakéregből lisztet csináltunk, a mogyoróbokor leveleiből pedig főzeléket. De ez még csak az internáló tábor hidegháborújához tartozott. Az igazi meleg háború csak ezután következett. A magyarok számára elkülönített camp mögött helyezték el a szlovák letartóztatottakat. Ott volt Tiso, volt szlovák államelnök is, továbbá minisztertársai, akik mindjárt másnap figyelmeztettek bennünket, hogy nagyon vigyázzunk, mert még nem tudjuk hová kerültünk. Elmondották, hogy Tisót - aki katolikus pap volt - miután letépték keresztjét és összemocskolták papi ruháját, több ízben megverték, majd a tiszti étkezde mosókonyhájában kellett dolgoznia. A megérkezésünk utáni harmadik napon három bolíviai őrmester a táborban levő kilenc magyart magával vitte a főbejárat melletti carcerbe, ahol nagyobb bizottság várt bennünket. Miután kellőképpen megcsodáltak és megszemléltek, egyes zárkákat utaltak ki számunkra. Napi élelmezésünk kancsó víz és szelet kenyér volt. Aki az éhezés különböző fázisait tanulmányozni akarta, az nem mehetett volna megfelelőbb helyre, mint Himler Márton fogságába. Két nap múlva három tagból álló, fekete szemüveges CIC bizottság járta végig a zárkákat. Őrünk egy elég jóindulatú, magas szőke tagbaszakadt texasi őrmester, egymásután nyitotta ki a zárkákat a bizottság előtt. Pár percig tartó kérdezősködés után a síri csöndben nem hallatszott más, mint rúgások tompa dobbanása és az ütlegek zuhataga. És ez így ment nap-nap után. Pontosan huszonnégy napig. Mikor végre kiengedtek bennünket, egyszerűen nem bírtunk lábra állni. De a CIC ezúttal könyörületesnek mutatkozott, mert fogoly német katonákat rendelt elő, akik hátukon cipeltek vissza bennünket a forró levegőjű padlástér otthonunkba. Ügy éreztük, hogy végre hazatértünk. Örültünk, hogy megúsztuk ezt a megkülönböztetett eljárást, mert huszonnégy napi sötét zárka fogságunk alatt minden éjszaka gyorsított eljárást tartott a CIC a carcer folyosóján. Az első éjjel még nem tudtuk miről van szó, csak a szívünk dobogott, mert tudtuk, hogy ajtónk előtt valami kegyetlenül furcsa dolog történik. Valakit vallattak a folyosón. Német katona volt, aki eleinte tiszta németséggel, értelmes, rövid, katonás válaszokat adott. Minden kérdés és minden felelet után pofont kapott.
- Hány zsidót öltél meg?
Az elkülönített osztály rendjéhez tartozott, hogy reggel öt órakor egyenként engedték ki a foglyokat a folyosó végén lévő toilettehez. Az egyik reggelen érzésem szerint hamarabb nyílt ki az ajtó s a küszöbön ismét ott állott a texasi őrmester: Go quick ... Az előírás szerint futólépésben mentem a toilette felé, felrántottam az ajtót s mikor beléptem, a vér szinte meghűlt ereimben. A mosdó előtt nem ember, hanem egy teljesen szétvert húscafat mosogatta sebeit. Teljesen meztelen volt. Az ütlegektől heréje óriásira dagadt. Mikor megpillantott felém nézett s valami végtelen riadalommal pillantott rám megmaradt jobb szemével, mert a bal szeme kifolyt s a szemidegek egészen a szájáig rátapadtak arcára. Mikor beszélt, láttam az éjszakai munka eredményét - egyetlen foga sem volt. Mindössze annyit mondott - Kamerad, hast du eine Zigarette? - De mielőtt még felelhettem volna, máris mögöttem termett a texasi őrmester, megragadott és visszaparancsolt a zárkába. Úgy látszik kelleténél előbb nyitotta ki ajtómat, illetve azt gondolta, hogy a szerencsétlen német katona már visszament cellájába. Mielőtt rám zárta az ajtót, ujját szája elé téve közölte velem, hogy arról amit láttam egyetlen szót sem, mert könnyen én is úgy járhatok, mint az az ember, akit a mosdóban láttam. De Himler Márton azt írta könyvében, hogy a CIC senkit sem bántalmazott... A carcernak női lakói is voltak. A tulajdonképpeni éjszakai vallatások előtt, nem sokkal alkonyat után, minden este kinyílt a tőlem harmadik zárka ajtaja. Egy ideig halk beszélgetés hallatszott, azután csattanások. Nyilván pofonok. És ez így tartott órák hosszáig. Nőt vallattak. Az illető francia lehetett, mert párisi argóban adott válaszokat az angolul feltett kérdésekre. Minden különösebb sikoltozás nélkül tűrte az ütlegeket és a kérdések ezreit. Síró hangon bár, de minden kérdésre értelmesen válaszolt. Körülbelül két hét múlva ez a furcsa kérdés-felelet játék egyszerre hirtelen abbaszakadt. Az áldozat nem válaszolt többé. Kihallgatás közben szívszélhűdést kapott és meghalt. Hogy ki volt sohasem tudtuk meg - talán Himler Márton bizalmas iratai között erről az ügyről is megvannak az igazi följegyzések. A garmisch-partenkircheni táborba való megérkezésünk után azonnal közölték velünk, hogy minden amerikai katonának, legyen az tiszt, vagy közlegény - vigyázzállásban kell köszönnünk, akármilyen távolságról pillantjuk is meg őket, drótkerítésen innen, vagy drótkerítésen túl. A parancs következménye az volt, hogy senki sem ment a drótkerítéshez, hogy lehetőleg elkerülje a köszönéssorozatokat, hiszen az úton állandóan jöttek-mentek a CIC emberei. Egy szép augusztusi reggelen messziről láttuk, hogy rangjelzés nélküli, rongyos zubbonyban egy német katona áll a főúttal párhuzamosan haladó drótkerítés előtt. Ugyanebben a pillanatban a tiszti kantin felől három fekete szemüveges tiszt közelgett táborunk felé. Mikor elhaladtak a katona mellett az nem köszönt, csak ég felé vetett arccal állt tovább. A három CIC ügynök szinte sóbálvánnyá meredt ekkora fegyelmezetlenség láttára és az egyikük ráordított a katonára. De az csak nyugodtan bámulta tovább a felkelő napot. Erre a három amerikai futólépésben a tábor bejáratához rohant, félretaszították az őrt, odasiettek a fegyelmezetlen katonához és negyedóra hosszat addig Ütötték verték, amíg ájultan összeesett. Az incidensre azonnal elősietett a tábor-részleg német fogoly parancsnoka és katonás vigyázzállásban jelentkezett a három lihegő amerikai előtt. Miután őt is leszidták, odament a még mindig földön fekvő katonához, felemelte őt és nevében bocsánatot kért, közölve, hogy az illető véletlenül került a reggeli séta után a rács elé, mert háborús sebesülése következtében elvesztette hallását és látását. Teljesen süket és vak volt... A FEKETE SZEMÜVEGES HŐSÖK De a garmisch-partenkircheni nácitlanító tábor állapotai nem voltak egyedülállóak a maguk nemében. Hasonló elbánásban részesültek a letartóztatottak a többi táborokban is. Talán a freisingi tábor vezetett, ahol a CIC központját állították fel. Garmisch-Partenkirchen után valamennyiünket odavittek, mert ott gyűjtötték össze a kiadatásra váró magyar foglyokat. Ez a tábor még félelmetesebb volt, mint az előbbiek. A parancsnoksági épület folyosóit fenyőfa deszkával burkolták és minden ajtó előtt géppisztollyal és fehérre festett, karvastagságú fahusánggal felfegyverzett rohamsisakos katona állt. A belső szobák ugyancsak hevenyészett fadeszkázattal voltak ellátva. Eleinte nem értettük mi a célja ennek a burkolatnak, de aztán hamarosan rájöttünk: hangtompító szerepet töltöttek be. Ezekben a helyiségekben tartották a kihallgatásokat - s ebben igaza van Himler Mártonnak - mert a kihallgatások során valóban nem egy, hanem több nyomozó is jelen volt. Ez annyit jelentett, hogy egy kérdezett, a többi pedig rúgott, ütött és pofozott. Itt már nem is csináltak titkot belőle. A minden harmadik napon megtartott délutáni sétán csak kevés olyan foglyot lehetett látni, akinek arca ne viselte volna az ütlegek nyomát.
Sokan járni sem bírtak s mint hajszolt kutyák ültek le a kétméteres fapalánkkal körülvett sétaudvar egyik szögletébe. Az irányítók itten is fekete szemüveget viselő, németül, magyarul és szlovákul egyaránt jól beszélő, tiszti egyenruhát viselő CIC ügynökök voltak. Ezek az emberek jól tudták, hogy amit művelnek az erősen hasonlít a Gestapó és az NKDV módszereihez és az nem hoz dicsőséget sem az amerikai uniformisra, sem az Egyesült Államok demokráciájára. Lehet, hogy egyszer talán ismét fordul a világ és akkor nekik is felelniük kell az elkövetett bűnökért. Lehet, hogy valaki fényképet készített a szörnyűséges dolgokról a akkor még Himler Márton önigazoló könyvével sem lehet eltörölni az elkövetett gyalázatosságokat. Középkorban a hóhérok véres álarcban jártak. - A XX. század CIC hóhérai - fekete szemüveget viseltek.
LÁNYOK ÉS ÖREGASSZONYOK, MINT HÁBORÚS FŐBŰNÖSÖK
Itt volt Kunder Antal, a legeredményesebb magyar kereskedelemügyi miniszterek egyike és még sokan mások, akik rajta voltak nem a nürnbergi, hanem Péter Gábor listáján. Itt sétált sebesült lábával félig bénán a világsikert aratott és a Monarchia összeomlását oly nagyszerűen megírt háromkötetes könyv írója Bruno Brehm is. Esténként valami töretlen optimizmussal telített előadásban ismertette a jövőt és már ekkor megmondotta, hogyha Németországon beteljesedik a bosszú, akkor elveszett Európa, mert Németország az egyedüli bástya nemcsak a bolsevizmus, de a Nyugat felé előretörő szláv terjeszkedés ellen is. Itt gyűjtötték össze a jugoszláv és a szlovák kormány tagjait is. A gollingi táborban adott találkozót egymásnak a könnyelműen felszámolt európai antibolsevizmus politikai társasága. Az egyik éjszaka két német katonának sikerült megszöknie és ezért másnap hajnalban létszámellenőrzést tartottak. A létszámellenőrzés azonban nemcsak az oroszoknak, de még a CIC-nek sem könnyű feladat. Reggel hat órakor zuhogó esőben mindenkit kizavartak a géppisztolyos katonák által körülvett rétre, ahol százas oszlopokban állították fel a foglyokat, nőket, férfiakat vegyesen. A rendezgetés eltartott délig. De ekkor már a hideg eső helyett az Alpok éles és kínzó napsugara verte a testünket. Nemhogy leülni, de még moccannunk sem volt szabad. Azután megkezdődött a népszámlálás. egyszer . . . kétszer . . . háromszor . . . huszonötször . . . Sehogy sem stimmeltek az adatok. Mire végre sikerült a pontos létszámot megállapítaniuk, addigra ismét zuhogott az eső. Éjjel tizenegy óra volt. Sokan elájultak és sokan inkább ott aludtak volna a lucskos mezőn, mert jártányi erejük sem volt. Aki a maga erejéből nem tudott hazamenni, azt az erősebbek vitték haza a hátukon. Így vittük haza a Himler Márton gangje által letartóztatott és a kommunista Magyarországnak ugyancsak kiadott Rácz Erzsébetet is.
De mi is volt ennek a fiatal leánynak a bűne? Ő nem volt sem miniszter, sem semmiféle hivatalos potentát. Húsz éves korában pár cikket írt a jobboldali hetilapokba. Igaz, hogy Jackson bíró meghatározása szerint az újságírók és írók nem számítanak háborús bűnösnek, mert az újságíró csak regisztrálja az eseményeket, de végeredményben semmi befolyása sincs azok előidézésére. Ez tökéletesen így is van. De Rácz Erzsébetet és többi Nyugatra menekült újságíró társát mégis kiadták Himler Mártonék, mert a budapesti kommunista rendőrség vezetőjének pénze és akarata többet jelentett minden jacksoni doktrínánál. Így adták ki Fedák Sárit is, nemcsak a magyar, de az egész európai és amerikai színpadok egykor híres művésznőjét, akiről Ady Endre azt írta: "Ez a leány a nagy mindennek remekbe foglalt kicsi mása..." A világbékét veszélyeztető Fedák Sári ekkor majdnem hetvenesztendős volt.
SUBA ALATT ... Mint már említettük Himler adatai szerint az akkor még nem koalíciós magyar kormány 483 magyar háborús főbűnös kiadatását kérte tőle. De a Himler Márton által megadott szám csak a hivatalosan kiadott névsort közli. A nem hivatalos kiadatások ennél jóval nagyobbak. Ugyanis Péter Gáborék és az akkori nem éppen koalíciós magyar kormány - no meg a Musz - ugyanis olyan embereket is kikért, akiket Himler Márton fel sem mert terjeszteni a nürnbergi kiadatási hatóságokhoz. Ezeket a személyeket suba alatt intézték el Péter Gáborék Himler Mártonnal, Herczeg Bélával és Granville-Grosz Györggyel egyetemben. így adták ki többek között Vayand Tibort, aki esztendőkön át a budapesti államrendőrség kommunistaellenes osztályát vezette mint Sombor Schweinitzer József beosztottja. A minden izében korrekt és becsületes Vayand Tiborra mindent rá lehetett mondani csak azt nem, hogy politizált, vagy politikai szerepet töltött be. Ő a kommunista elhárító osztály vezetője volt s hivatalos minőségben csakis ezzel foglalkozott. De volt egy megbocsájthatatlan bűne, s ezt a bűnt nem lehetett Nürnbergbe a kiadatás okául felhozni. Ez az volt, hogy annakidején Vayand Tibor dolgozta ki a Moszkvából álnéven Budapestre visszatért Rákosi Mátyás és Weinberger-Vas Zoltán elfogatásának a tervét. Emiatt kellett Vayand Tibor Péter Gáboréknak, no meg azért is, mert mint a kommunistaellenes osztály vezetője, minden magyarországi kommunistát ismert és minden ügyről tudott. Péter Gáborék ha hivatalosan nem is, de - de facto - mégis megkapták Vayandot. Elvégre nem hiába tárgyalt annyiszor a demokratikus Amerika Európába küldött megbízottja Himler Márton a magyarországi AVO sztálinista vezetőjével Péter Gáborral. Mindketten ugyanabból a gyökérből táplálkoztak, így természetesen egymás kezére játszották a dolgokat, hiszen olyan lehetőségük volt, ami ritkán adódik a történelemben. Vayand Tibor árva pillanatig sem volt letartóztatásban, hanem egy bajorországi menekült táborban élt teljesen szabadon. Egy este amerikai személygépkocsi állt meg a tábor előtt és a kocsiból Sombor-Schweinitzer József munkatársa Hivessy Mátyás, Vayand Tibor egykori kollégája, volt kommunistaellenes nyomozó - szállt ki. Hivessy - mint régi jóbarát - azzal állított be Vayandhoz, hogy amerikai segélyben fog részesülni. Becsalta őt az autóba és magukkal vitték. Három nap múlva otthon volt Magyarországon. Kommunistaellenes működése miatt vádat emeltek ellene, halálra ítélték, de két évig halogatták az ítélet végrehajtását, illetve a kegyelem megadását.
Péter Gábor - a Rajk ügy előkészítésének idején - több ízben magához rendelte és arra akarta rávenni, hogy adjon írásbeli nyilatkozatot, hogy tudomása szerint Rajk László - akkor még aktív belügyminiszter - a Horthy-rendőrség besúgója volt és a spanyol polgárháborúban is a magyar kormány megbízásából vett részt. Vayand nem lévén tisztában az akkori politikai módszerekkel csak azt tudta, hogy Rajk László még belügyminiszter. Részben Rajktól való félelmében, részben erkölcsi felfogásából kiindulva minden alkalommal megtagadta a nyilatkozat megtételét. De nem ismernénk a kommunista módszereket, ha csodálkoznánk azon, hogy Vayand Tibor nem maradt életben. Mert Rajk László kivégzése előtt pár héttel Vayand Tibort - megfelelően a kommunista judicaturához - váratlanul felakasztották a gyűjtőfogház udvarán. Igaz, hogy Vayand kivégzése után pár héttel maga Rajk László a magyar bíróság előtt beismerte, hogy ő mindig a Horthy-rendőrség spiclije volt és sohasem volt kommunista. Már pedig, ha a vádlott beismeri bűnösségét, akkor semmi szükség nincs olyan koronatanúra, aki tudja, hogy Rajk fiatal kora óta mindig elvhű kommunista volt és semmi köze sem volt azokhoz a vádakhoz, amelyek miatt kivégezték. Tehát Vayand Tibornak el kellett tűnnie, mint ahogyan el is tűnt a népi demokrácia nagy embersüllyesztőjében. Himler Márton a "hiteles jegyzőkönyvek" alapján összeállított könyvében elfelejtette közölni a Vayand-féle jegyzőkönyvek hiteles adatait...
CSEREBOGÁR, SÁRGA CSEREBOGÁR Himler könyvének érdemi részéről azért kell írnunk, mert az újkori magyar történelem tragikus sorsfordulójának főszereplőivel foglalkozik. Még az elvakult baloldali irodalomban is párját ritkítja ez a könyv, amelynek külön érdekességet ad az, hogy szerzője a második világháború utáni időkben teljhatalmú ura volt a bolsevizmus elől Nyugatra menekült magyarságnak. Azt fogta el, akit akart és sorsok, életek függtek tőle. Erről a teljhatalomról Himler a következőket írja: "Mikor Jackson bíró és Donovan generális rám bízták az egyáltalán nem gusztusos szerepet, hogy a hadsereg különböző egyedei által már elfogott gonosztevőkön kívül adjam ki az elfogatási parancsot azok ellen, akiket a magyar hatóságok kikértek s rajtuk kívül mindazok ellen, akiket a szövetséges hatalmak által a háború alatt megszabott "háborús bűnökben" vétkesnek találok, hogy őket a Nürnbergben tartott tárgyalásokra előkészítsem, csatlakoztam - s örülök, hogy csatlakoztam - Key generális kéréséhez és Donovan generális álláspontjához, hogy Nürnberg helyett ítélkezzenek a magyar hatóságok felettük. Mindig örömömre fog szolgálni, hogy Key és Donovan generálisok, valamint az én szerény érveim Jackson bírót és Eisenhowert a foglyok hazaküldésére rábírták.. ." Himler tehát saját írása szerint nemcsak az Office of Strategic Services magyar osztályának volt a vezetője, hanem a magyarokat illetőleg teljes diktátori joggal is rendelkezett. Himler könyvét már kellő történelmi távlatból írta meg, - majd másfél évtizeddel az események lezajlása után - szóval olyan idő távolságból, amikor még a gyilkosok is belátják bűneiket, hiszen az idő sok mindent eltakar és sok mindent beláttat a régi dolgok elkövetőivel. De Himler Márton írásából éppen ennek az ellenkezője vetül az olvasó elé. Ebből a könyvből látjuk, hogy micsoda gyűlölet, milyen embertelenség és a szemet-szemért, fogat-fogért elvnek milyen feneketlen mélysége volt az, amelyet a roosevelti politika rászabadított erre a vérző Európára, németre, magyarra egyaránt. A könyv olvasásakor megértjük, hogy miért adták ki a kommunista Oroszországnak Vlaszov tábornok antikommunista hadosztályait, melyeknek tagjait, mint a barmokat mészárolták le kiadatásuk után. Tisztán állanak előttünk az okok, hogy miért kellett kiadni a hóhéroknak a szerb Mihajlovics tábornokot, a szlovák Tisot és az antibolsevista Magyarország vezetőit, úgyszólván válogatás nélkül. A Markó-utcai és gyűjtőfogházbeli akasztófákat Himler Márton a sztálinbarát roosevelti Amerika nevében táplálta, amelynek vezetői akkor még nem sejtették, hogy alig egy évtized múlva az amerikai securiten is beteljesednek a kivégzett magyar államférfiak Cassandra-jóslatai. Ennek a Magyarországról kivándorolt embernek a kezében futottak össze az amerikai magyar kapcsolatok is, amint azt az egyik amerikai magyar nyelvű lapban megjelent visszaemlékezéseiben megírja. A hetvenedik év küszöbén járva jóságos és bölcs akar lenni. Farizeus szemforgatással a következőket írja: "Magyar-Amerikában sokszor szelet vetettem és vihart arattam. Bántottam embereket és engem is bántottak, de rosszhiszeműen soha nem mártottam a tollam tintába... Én voltam az, aki a Szálasiék által kiparancsolt (!!!) tizennyolcezer lovat hazaküldtem, hogy hozzáfoghassanak a szántáshoz és legyen kenyér 1946-ban az országban. Nekem jutott az alkalom, hogy az első szál összeköttetést megteremthessem a Nyugat és Magyarország közt. Az én közbenjárásomra fogadták el az első magyar konzult, akit én választhattam ki s akin keresztül végre szóba álltak Magyarországgal. Az a feladat is nekem jutott, hogy elfogathassam és hazaküldhessem azokat a gonosztevőket, akik Magyarország sírját megásták és úgy érzem ezzel tettem a legnagyobb szolgálatot annak a magyar nemzetnek, amely félmillió gyilkosság ódiumát nem vállalhatja. És soha nem fájt, soha nem bántott, hogy a megmenekült gonosztevők és elvbarátaik azóta sárral igyekeznek dobálni. Szeretem az embertársaimat s testvéremnek tartok mindenkit, akár fehér, akár fekete, akár sárga az arcszíne. A szív egyformán vörös színű minden élő ember mellében. Az élet estéjén sokat az ember már nem várhat, én a cserebogaraktól ma már hiába kérdezném, amit a népdal kérdez, hogy sokáig élek-e, sőt még azt sem, hogy rózsámé leszek-e: ebben a korban az ember már csak adhat az életnek s ezután sem adhatok egyebet, mint amit eddig igyekeztem adni, jóakaratot és szeretet minden embertestvéremnek." Mint méhes előtt ülőé, fehérszakállas nagyapó, úgy tekint vissza életére - legalább is ebben a szemforgató írásában - Himler Márton. Mintha nem is ő lett volna az, akinek a gangje még a szélső diktatúrák módszereit is túlszárnyalva kezelte a kezei közé jutott magyar menekülteket. Mintha nem is ez a sárga cserebogár dalára emlékező ember írta volna azt a másik könyvet, amely egy időben jelent meg a fentebb idézett hamis hangú ömlengéssel. Már csak az hiányzik, hogy a kommunista magyar népköztársaság Bogár nevű hóhérja is ilyen sorokat írjon nyugalomba vonulása után, miután saját bevallása szerint egymaga több mint ötezer ember akasztott fel, mely áldozatok javarészét a fenti jámbor sorok írója, Himler Márton szállította az akasztófák alá. Himler könyvének személyi vonatkozásai annyira távol állnak az igazságtól, hogy azok teljes cáfolata felesleges dolog lenne. A könyv címe azt állítja, hogy a könyv a magyar háborús bűnösök amerikaiak előtt tett vallomásának hiteles szövegét tartalmazza. De ez az olcsó parasztfogás már a negyvennyolcadik oldalon megcáfolja önmagát, mert például - ugyancsak a Himler-könyv szerint - Bárdossy László kihallgatása során a következőket mondotta: "Mielőtt kérdéseikre felelnék, tudni akarom, hogy milyen vád alatt és egyáltalán milyen jogon tartóztattak le. Fogva tartásom beleütközik a nemzetközi törvények minden sarkalatos pontjába, kérem tiltakozásom jegyzőkönyvbe venni." Bárdossy László ezen szavaira Himler Márton lakonikus rövidséggel a következőket válaszolta: "Nem jegyzőkönyvezünk ..." - De a könyv mégis mint hiteles jegyzőkönyvek gyűjteménye jelent meg. Az is érdekes, hogy ezek az állítólagos jegyzőkönyvek kritikákat is tartalmaznak. Eddig nemigen volt szokásos, hogy a jegyzőkönyvekbe szellemesnek vélt kritikákat is beírjanak. De úgy a jegyzőkönyvek, mint a kritikák valószínűleg pótlólag készültek. Egy helyen azt írja az OSS ezredes úr: "Magyar katonatisztek és katonák olyan elképzelhetetlen lezüllésével találkoztam, amit csak rémregényekben lehetne tárgyalni." A könyv egész hangja, felfogása olyan útszéli és alpári, amelyre még a háború utáni meglódult irodalomban is csak kevés példát találunk. Mindenki gyilkos, gyáva és hazug. Közben felületes és a szerző egyáltalán nincsen tisztában a háború előtti és alatti magyar politikai viszonyokkal - a személyek szerepéről nem is beszélve. Kunder Antalt könyvében hungaristának állítja be annak ellenére, hogy sohasem volt hungarista. Nem is volt tagja a Szálasi kormánynak, sőt miniszter korában a kormánypárt leghungaristaellenesebb csoportjához tartozott. Összevissza kavarja a tényeket, amelyek azt sejtetik, hogy a magyarországi viszonyokról való elképzelését a New Yorkba emigrált Göndör Ferencnek (Kun Béla volt sajtófőnöke) és hasonló politikai kútforrásokból merítette. A Szálasi-fejezet végén azt írja, hogy Szálasi Atterseeben tartotta utolsó koronatanácsát. Ezzel szemben a valóság az, hogy Szálasi Ferenc sohasem járt Atterseeben és ott semmiféle koronatanácsot nem tartott. De az ilyenszerű népmeséket a végletekig lehetne sorolni. Antal István, a "mindenkivel csak jót tettem"-et valló Himler szerint a "legaljasabb és legbecstelenebb magyar politikai prostituált volt a harmincas években". Honnan is tudhatta volna ez az Amerikába szakadt spekuláns, hogy milyen nehéz utat kellett megjárnia a jászberényi asztalosmester fiának, Antal Istvánnak, míg alacsony származása ellenére is majd harminc esztendőn keresztül a magyar politika élvonalában harcolt. Mennyi tudás, tanulás, műveltség és intelligencia kellett, hogy legyőzze a félfeudális Magyarországon uralkodó előítéleteket és miniszteri székében is büszkén vallja, hogy apja csak egyszerű munkásember volt. És ekkor jön egy ilyen zűrzavaros időkben feltűnt fejvadász és olyan szavakkal emlékezik meg az Antal Istvánokról, a Bárdossy Lászlókról, amely szavakat és kitételeket a göndörferencek és klárzoltánok vittek be Amerikába a budapesti Conti-utca környékéről. Egy másik fejezetben - ugyancsak hiteles jegyzőkönyvek alapján - azt írja, hogy "Bodonyi csendőrkapitány a deportált zsidók százait gyötörte halálra csendőreivel". Az igazán lényegtelen dolog, hogy Bodonyi sohasem volt csendőrkapitány, sőt ezen túlmenőleg semmi köze sem volt a deportálásokhoz, sem a csendőrséghez. A Himler-gang természetesen Bodonyit is kiadta, hiszen magyar tiszt volt s már ez magában bűnt jelentett Himlerék szemében. A budapesti népbíróság - amely gyakran még egy pofonért is akasztófára juttatta a vádlottat - Bodonyit mindössze négy évre ítélte, de már két év múlva szabadlábra helyezték. Egyedüli és összes bűne az volt, hogy jelentéktelen állást vállalt a Szálasi-kormány alatt. Ha igazak lettek volna Himler állításai, akkor Bodonyi feltétlenül akasztófán fejezte volna be életét. KÉP: Szálasi Ferenc kivégzése előtt megcsókolja a keresztet. Jaross Andorról, a felvidéki magyarság egyik, még Benes által is elismert és nagyra becsült politikusáról, akit Himler Márton jóvoltából a Markó-utcai fogház udvarán agyonlőttek, arcpirító felelőtlenséggel azt írja: "Ez az ember két hazát árult el. Árulója volt Csehszlovákiának, amelynek képviselője volt és árulója volt Magyarországnak is. Az első árulás Júdás-díja miniszteri bársonyszék volt Magyarországon. A második árulást már Magyarország ellen követte el, amikor harminckétezer márkát vett fel Vesenmayer budapesti német követtől." Himler Márton, aki könyve egyik fejezetében jó magyarnak meri vallani magát, még abban is főbenjáró bűnösnek találta Jaross Andort, hogy csehszlovákiai képviselősége idején - mint kisebbségi magyar képviselő - a cseh kormánykörök tudtával, kapcsolatot tartott a mindenkori magyar kormánnyal. De Himler Márton, ez a magyar politikai életbe beszabadult Fouché-szerű tünemény, hogyan is tudhatná, hogy Jaross Andor Benes csehszlovák köztársasági elnök felkérésére hányszor járt közbe a magyar kormánynál bizonyos kényes kérdések elintézése végett. Könyvében majdnem minden szereplőnél megtaláljuk a bűvös német márkát. A német márka ílyszerű álmodói a maguk erkölcsi felfogását tévesztették össze azon magyar politikusokéval, akiknek erkölcsi magaslata szinte elképzelhetetlen előttük. Úgy gondolták, hogy a magyar politikusok és közemberek, csak úgy felszaladgáltak a német követségre egy kis zsebpénzért és hol itt, hol ott árultak kis darab hazát. Ügy gondolták a német "Wie der Schelm ist, so denkt er" alapon, hogy a magyar politikában is a Himler-gang erkölcsei uralkodtak, amely megengedte - bár könyvében erélyesen védekezik ellene - azokat a lopásokat és rablásokat, amelyeket a szerencsétlen magyar menekültekkel szemben elővettek. Hain Péternek súlyos bűnéül rója fel, hogy tizenhat húszfrankos aranyat találtak nála. De nagyon ügyesen nem a tizenhat darabon (békeérték háromszáz pengő) van a hangsúly, - hanem az aranyon. Mert hogyan is lehetne egy magyar köztisztviselőnek arany a zsebében. Ez csak a Himler Mártonhoz hasonszőrű menekültek számára volt megengedve, akik nem tizenhat, de több ezer arannyal vándoroltak országról-országra. De azt már nem írta meg, hogy Granville-Grosz CIC-hadnagy úr, Herczeg Béla és a többi alárendeltje családi ékszerektől az utolsó fényképezőgépig mindent elloptak a kihallgatásra elővezetett menekülttől. Arról a háromezer dollárról sem írt, amelyet Granville-Grosz hadnagy úr Dorogi Farkas Ákostól vett el azzal, hogy a pénzt letétbe helyezi. Szakváry Emil első világháborús cigarettatárcája, jegygyűrűje és a nyakában lógó arany Mária-érem históriája is hiányzik a könyvből.
A Himler-gang elcsendesedése után több kirabolt magyar kártérítéssel fordult az amerikai kormányhoz, részletesen és pontosan megírva az ellopott tárgyak értékét és a rablás körülményeit. Ezekre a levelekre az Egyesült Államok elnökének megbízásából William G. Sitneck, a Departement of the Army jogügyi osztályának vezetője, válaszként közölte a panaszosokkal, hogy a magyar békeszerződés 32. pontja értelmében semmiféle háborúból eredő magyar követelésnek nincs helye az egyesült Államokkal szemben. A salzburgi fogházparancsnok Black CIC őrnagy úr, továbbá Granville-Grosz és Herczog Béla urak tehát jogosan megtarthatják az ellopott értéktárgyakat. Pedig amikor azokat eltulajdonították már régen nem volt háború ...
HIÁBA MINDEN A Himler Mártonék által letartóztatott magyar foglyok helyzete sokáig bizonytalan volt. Bizonyos amerikai körök - a még mindig kiderítetlen körülmények között meghalt - Patton generálissal az élükön tiltakoztak a foglyoknak szovjetorosz kézre juttatása ellen. De tiltakozásuk eredménytelen volt, mert a roosevelti szellem még sokkal erősebb volt, semhogy valaki szembefordulhatott volna a Morgenthau-féle felfogással. 1945 szeptemberének végén azonban már minden remény szétfoszlott, a kiadatást nem lehetett megakadályozni. Ezekben a napokban írta Endre Lászlóné, született Crouy grófnő, naplójába a következőket:
"Szeptember első napjaiban ugyanabban az épületben, ahol Clark tábornoknak volt a hivatala, egy Carpenter nevű amerikai kapitányt ismertem meg, aki elmondotta, hogy senki semmi biztosat nem tud az amerikaiak szándékáról a magyar foglyok tekintetében, de más részről teljesen természetes, hogy minden nemzet a saját foglyai felett fog ítélkezni. Később megtudtam, hogy a Landesgericht épületében a denacifikálási osztályon a fiatal Alberty Lilly grófnő volt alkalmazásban, aki jó barátnőm volt és annak-idején együtt jártunk iskolába. A 107-es számú szobában volt a hivatala a Landesgericht épületében, közel Chani őrnagyhoz. Lilly megmondta nekem világosan, hogy minden remény elveszett. Nemcsak a magyarok és a volt magyar kormányok tagjai és az antibolsevisták, de a többi nemzetek hasonlói is mind ki lesznek szolgáltatva a kommunisták által megszállt országoknak. Nem lehet kétséges, hogy mi lesz ott a sorsuk. Mondtam Lillynek, hogy mit mondott nekem erről a kérdésről Rohrbacher salzburgi hercegérsek, aki Clark tábornok ígéretét közölte velem: hogy nem adják ki a magyarokat. Erre Lilly ezt mondta: Hiába minden. Én láttam a kiadatási rendeletet s azt nem kisebb személy írta alá, mint Dwight Eisenhower..."
HIMLER - DILLINGER - EGYRE MEGY Himler Márton könyve előszavában azt írja, hogy nem engedheti meg, hogy valaki Amerikát, vagy annak bármely hivatalos szervét hamis vádakkal illesse. Ez körülbelül annyit jelent, mintha a csikágói gangster Dillinger azzal felelne a vádlóknak, hogy ő amerikai állampolgár s ő tiltakozik az ellen, hogy a gengsztereket - legalábbis az amerikai gengsztereket - egyáltalán váddal illessék. A gengszter is - Himler Márton is - az amerikai becsület, az amerikai nép palástja mögé akar bújni. De Himler Mártont éppen úgy nem lehet azonosítam az amerikai néppel, mint ahogy a német Gestapó vezetőjét, a német Himmlert sem azonosíthatjuk a német néppel. Csak a minden erkölcsi érzéket nélkülöző emberek menekülnek a felelősségre vonás elől valamilyen nemzet vagy egyház palástja mögé. Himler Mártont, Granvillet és a többieket soha senki sem azonosította az Egyesült Államokkal, még kevésbé azzal az amerikai néppel, mely alig kétszáz esztendős rövid története során a nagyságnak és a felemelkedettségnek annyi példáját mutatta. De ahogyan a gengszter vezér Dillinger sem kerülhette el végzetét csupán azért, mert amerikai állampolgár volt, éppen úgy Himler Márton sem vonhatja ki magát az általa elkövetett bűnök felelőssége alól csupán azért, mert felvette az amerikai állampolgárságot és a háború végén előállott káoszban olyan tisztséggel ruházták fel, amely tisztségre egyáltalán nem volt alkalmas. Az ő és társainak akkori működése nem az amerikai nép, hanem a roosevelti politika hibáinak volt az eredménye. Hogy eljárása és működése azokban a tragikus években még Amerikában is milyen nagymérvű ellenszenvet váltott ki, azt bizonyítja az, hogy pár hónapi rövid, de alapos működése után egész szervezetét leváltottak arról a posztról, ahová őket a bosszú és a gyűlölet politikája helyezte. Teljesen felesleges Himleréknek az a hamis pózuk, hogy ők annakidején az amerikai lobogót és az amerikai népet képviselték. Amerika népe a gyárak, az üzemek, a farmok és a nagy bányák dolgozói elképzelhetetlen magasságban állanak Himler Mártonék menekülteket kifosztó és kommunistákkal kooperáló bandája fölött. Nincsen Európában nép és ember - de különösen Magyarországon nincs -, aki ne hajtana fejet az amerikai nép nagysága, az amerikai kultúra és civilizáció előtt. A magyar gyermekek már első éveikben szoros barátságot kötnek a Covered Waggon hős pionírjaival és egész életükön át őrzik Cooper Bőrharisnyájának és többi regényhőseinek emlékét. Mindenki tudja, hogy a Fordok, a Rockefellerek hatalmas építő, teremtő és humánus működésének és alapítványainak áldásaiban nemcsak az egyesült Államok, de az egész világ népe, - mondhatnók - az egész emberiség részesül. A magyar fővárosban, Budapesten a Városliget legszebb helyén már majd egy évszázad óta áll a nagy amerikai szabadsághősnek, Washingtonnak az ércszobra és a magyar főváros népe az amerikai alkotmány évfordulóján minden esztendőben ennél a szobornál emlékezett meg az óceán túlsó partján élő és dolgozó nagy amerikai népről. A magyar nép ismeri a gazdag Amerika segítő kezét, amely ajándékokkal telve nyúlt át a óceánon, amikor a két világháború után a romba döntött országokban nem jutott tej a gyermekek poharába és nem volt takaró a tél hidege ellen. Ezt az Amerikát, ezt a bizonyos másik egyesült Államokat azonban nem a Dillingerek és nem a himlermártonok jelentik, kiknek működésére még sok idő múltán is csak a legnagyobb megvetéssel tudnak visszaemlékezni azok, akik a sors intézkedései révén velük kapcsolatba kerülték. A két név között mindössze annyi a különbség, hogy amíg az egyik Chikagó városában jól megszervezett gengszterbandájával gyilkolt és rabolt, addig a másik visszaélve a neki ajándékozott hatalommal, emberek ezreit juttatta nemcsak koldusbotra, hanem akasztófára is.
De ezeket az embereket soha senki nem tévesztheti össze a klasszikus demokrácia nagy hazájával, az Amerikai egyesült Államokkal és annak népével.
A SALZBURGI CAMP MARCUS ORR A különböző ausztriai és németországi internálótáborok után végül is a Salzburg melletti Camp Marcus Orr-ban gyűjtötték össze a magyar "háborús főbűnösöket", de a táborban voltak szlovákok, horvátok, indiaiak, thaiföldiek, úgyhogy a tábor drótkerítés mögé zárt Bábel-torony képét mutatta. Szeptember végén még mindig nem volt biztos hír, hogy vajon kiadjak-e a magyar foglyokat a szovjetorosz megszállás alá került Magyarországnak vagy Bem. A CIC a lágert teljesen elzárta a külvilágtól s így természetes, hogy egymást kergették a valótlan hírek, bár az egyes táborrészlegek német parancsnokai olykor elég pontos értesüléseket szereztek. Ők közölték először, hogy valószínűleg kiadják a magyarokat és ezért felajánlották segítségüket az esetleges szökéshez. De senki sem szökött meg. A letartóztatottak hozzátartozói előbb-utóbb felfedezték a tábort és kődarabra erősített leveleket dobtak át a szögesdrót kerítésen. Egy fiatal katolikus plébános valahogyan bejutott a táborba, felkereste Imrédy Bélát és közölte vele, hogy az amerikai hatóságok valószínűleg nem fogják kiadni a magyar foglyokat. Imrédy Béla értesülése futótűzként terjedt el a táborban, de a megnyugvás nem tartott sokáig, mert szeptember utolsó napjainak egyikén 5-6 tagú társaság kíséretében megjelent Granville és cinikusan közölte a magyar barakkok lakóival, hogy készüljenek fel, mert rövidesen hazaszállítják őket s otthon - ennél a szónál jobb kezével hurkot rajzolt a nyaka köré - tudják, mi vár magukra. Ezúttal Granville-Grosz valóban nem hazudott, mert október 3-án Szálasi Ferencet, Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Endre Lászlót, Kunder Antalt és Reményi-Schneller Lajost géppisztolyos amerikai katonák a tábor parancsnokságán levő őrszobára kísérték. Ugyanaznap délután a német fogolyparancsnok bizalmasan közölte, hogy a miniszteri társaságot másnap reggel egy amerikai bombázógép Budapestre szállítja. Sajnos a hír előzetes volta ellenére is valónak bizonyult. Október 10-én, pontosan egy héttel az első csoport hazaszállítása után meglepetésszerűen ismét géppisztolyos amerikaiak keresték fel a magyar szállásokat és rövid úton összeszedték a második hazaszállítandó csoport tagjait. Ekkor a következőket kísérték az őrszobára: Rácz Jenő honvédelmi miniszter, Antal István, Szombathelyi Ferenc, a magyar vezérkar volt főnöke, Budinszky László, Csia Sándor, Gera József, gróf Pálffy Fidél, Basch Ferenc, Dorogi Farkas Ákos, volt budapesti polgármester, Kolosváry-Borcsa Mihály, Fiala Ferenc és még többen másokat, akikkel együtt a repülőszállítmány teljes létszáma huszonegy főt tett ki. Később ezt a repülőgépet a halálrepülőgépnek nevezték el, mert a huszonegy ember közül tizennyolcan vesztőhelyen fejezték be életüket. Az egész szállítási ceremónia előrevetette árnyékát a bekövetkezendő tragédiának, hiszen az elbánás olyan volt, ami csak az előre halálraítélteknek dukált. Mikor az áldozatokat bekísérték az őrszobára, mindenkinek a fal felé kellett fordulnia és mindenki mögött egy géppisztolyos CIC-megbízott állt. A géppisztoly csöve az illető oldalába fúródott. Pár órai várakozás után egyenként szólították be a kiválasztottakat a szomszéd szobába. Vigyázz állásban, felemelt karral kellett állniuk koldus bugyraik előtt, melyeket öt-hat magyarul is jól beszélő, CIC-egyenruhába bújtatott pesti zsidó fiatalember vizsgált át. Elvették mindent, ami a nagy katorgából még megmaradt, csak a szappant meg a fogkefét hagyták meg. A többi repült a sarokba, ahol lassan méter magasra halmozódott a sok piszkos, szennyes fehérneműnek nevezett rongy. Ez a motozás az utolsó amerikai motozás volt, tehát a legszigorúbb az összesek között. Ha valakinek eddig sikerült töltőtollát, gyűrűjét, pénzét vagy karóráját eldugnia, az itt feltétlenül előkerült, mert minden korcot megnéztek a fürgekezű nyomozók. A pár darab előkerült értéktárgyat természetesen külön kezelték - azaz elvették. A bugyor átvizsgálása után jött a személyi motozás. Mikor ez is megtörtént, akkor teljesen meztelenül, két géppisztolyos őr kíséretében bevitték a megalázó tortúrán átesettet a tábor magánfogdájába, ahol felöltözhetett. egyszemélyes cellába préselték össze mind a huszonegy embert. Még csak leülni sem lehetett. Az ajtó és ablak előtt kézi reflektoros, géppisztolyos katonák vigyáztak. Mikor besötétedett, a rácsos ablakba egy hatalmas, erős reflektort állítottak, úgyhogy kellemetlen, vakító, éles fényt vágott a szemünkbe. Az éjszaka folyamán több ízben kinyílt a duplán lelakatolt ajtó és a hazaszállítandókra meredő géppisztolyok védelme mögül jól ismert arcú emberek felvételeket készítettek. A képek azután megjelentek a Life-ben s valóban kellemetlen látványt nyújtottak a nézőnek. De ha csupa angol lordról készültek volna ezek a felvételek, az előzmények után azok is pontosan úgy néztek volna ki, mint a szellemi és politikai élet ezen megalázó meghurcoláson átesett tagjai. Másnap hajnalban öt óra körül felvágódott a zárka ajtaja. Egy őrmester pár darab kenyeret dobott be a zárkába oly módon, ahogyan a fenevadakat szokták etetni az állatkertben és a következő névsorolvasás után egyenként kellett elhagyniuk a zárkát az embereknek. Az ajtótól egészen az udvaron álló hatalmas teherautóig 20-25 géppisztolyos katona állott. Ennyi géppisztolyos őrizte azokat, akiknek még egy bicska sem maradhatott a zsebükben. A kocsira való felszállás előtt Granville hadnagy újabb névsorolvasást rendezett, mindenkire kézi bilincset raktak, a kocsi elején és hátulján elhelyezkedtek a géppisztolyosok és a szomorú autókonvoj megindult a repülőtér felé. A foglyokat szállító teherautók két oldalán, elején és végén újabb géppisztolyosokkal megrakott személyautók haladtak, a békésebb napokhoz szokott Salzburg lakossága rettegéssel teli szánakozással bámult a furcsa karaván után. A repülőtéren újabb személyi számbavétel történt Granville részéről, aki nagyon élvezte ezt az egész szégyenteljes ceremóniát. Mikor mindenkinek feljegyezték - ki tudja hányadszor - személyi adatait s legalább ötször összeszámolták a társaságot, akkor be kellett szállnunk a repülőgépbe, ahol a nemzetközi megállapodás ellenére Granville hadnagy személyesen kettesével bilincselte össze az embereket. Minden párral szemben csőre töltött géppisztollyal felszerelt katona ült. Amikor mindannyiukat elhelyezték és a huszonegy emberre hat géppisztoly csöve meredt, Granville-Grosz hadnagy úr arcán cinikus mosollyal nézett végig a társaságon: - Azután senki se mukkanjon, mert a géppisztolyok nagyon érzékeny szerszámok - mondotta és helyet foglalt egy magával hozott hatalmas faládán, amelyben - mint később kiderült - a vörös hadsereg által kirabolt Magyarországon igen jól értékesíthető csempészárukat rejtegetett. Már valahol Linz körül járhatott a gép, amikor Granville felállt a ládáról, kiköpte szájából a rágógumit és odament a megbilincselt Dorogi Farkas Ákos volt budapesti polgármester mellé. Végigtapogatta annak kabáthajtókáját és zsebkésével felvágta azt. A kabát béléséből egy borítékot vett ki s azt meg se nézve, nyugodtan zsebre vágta. A borítékban volt a magyar miniszterelnökség háromezer dollárja, amelyet Szőllősy Jenő azzal adott át Farkas Ákosnak, hogy azt őrizze meg vagy otthon adja át a hivatalos közegeknek. A salzburgi lágerban ez a megbízás három tanú előtt történt. Hogy ki árulta el Granvillenak a kabát titkát, az kiderítetlen maradt. A háromezer dollár természetesen sohasem került vissza a magyar miniszterelnökség pénztárába. ISMÉT OTTHON A foglyokat vivő amerikai bombázógép rövid két óra alatt érkezett meg a mátyásföldi repülőtérre. A megbilincselt foglyokat Granville-Grosz hadnagy szellemes megjegyzésekkel fűszerezett beszédben egyesével adta át a Dzserdzsinszky-Berija-vonal magyarországi megbízottjának, Péter Gábornak. Az egyik gép érkezéséről a polgári vonalon álló Független Kisgazdapárt lapja, a Kis Újság, az alábbi beszámolót írta: "Sűrű köd ül a mátyásföldi repülőtér felett. Lassan felszakad a tejfehér sátor, kisüt a nap, amikor egymásután érkeznek a rendőrautók. Várjuk a repülőgépet, amely a háborús bűnösök második csoportját hozza. Itt vannak a MAFIR emberei, akik filmre veszik a Salzburgból érkező országvesztőket. Egyszerre izgalom lesz úrra a tömegen. Néhány másodperc és közelünkben megtorpan a J. 4 Douglas-bombázó. Ugyanaz, amely Szálasit és társait hozta. Cerniuk amerikai őrnagy siet a gép pilótájához és üdvözli Granville hadnagyot, a repülőgép parancsnokát. Az izgalom fokozódik. A filmfelvevőgép berregésébe belevegyül Péter Gábor hangja. Vezényszavára ijedt tekintettel lép ki Csia, a nyilas kormányzótanács egykori tagja. Már a földön áll, a detektívek sárgaréz bilincsei megcsillannak csuklóján. Szász Lajos a soron következő. Lódenkabátja lebeg a szélben. Egy szempillantás és a hamuszürke arcú nyilas miniszter kezére bilincs kerül. Szorgalmasan dolgoznak a filmriporterek. Budinszky László áll a detektívek gyűrűjében . .. Szakváryval gyorsan végeznek a detektívek. Következik Pálffy Fidél. Ápolatlan. Zergetollas zöld kalapja gyűrött. Ruhája elnyűtt, inge maszatos. Péter Gábor harsány hangját halljuk: - Baky László jöjjön ki. - Az izgalom fokozódik. Mi ez? Ketten ugranak le a repülőgépről. Most látjuk, hogy Hubay Kálmánnal láncolták egybe őket. Most mint a sziámi ikrek, nem tudnak szétválni. Baky állja a tömeg kereszttüzét. Ovációval fogadják a szakállas ördögöt, Kolosváry-Borcsa Mihályt. A magyar sajtó egykori királya száz esztendőt öregedett. Szégyenkezve tekint az újságírók felé, akik közül többen miatta kerültek deportációba és csak a sors különös kegyelméből menekülték meg a német halállágerekből. Rácz Jenő, az egykor kérlelhetetlen nyilas honvédelmi miniszter sovány, magas alakja tűnik fel. Mosdatlan, barázdás arcával inkább undort, mint szánalmat keltett. Ezután még Basch Ferenc, Gera József, Hain Péter és Fiala Ferenc kerülnek elő a gépből... stb., stb." A cikket a magát polgárinak nevező Független Kisgazda Párt lapjában a zsidó Mátrai Sándor írta, akinek leánya alig pár hónappal az orosz bevonulás után hatalmas lelkesedéssel férjhez ment egy "felszabadító" orosz századoshoz. Igaz, hogy mikor az orosz tisztet hazavezényelték - feleségét itt hagyta. Ez a magát újságírónak nevező ember volt az, aki ugyancsak a Kis Újságban és a fiatalabb Tildy-fiú szerkesztésében megjelenő Demokrácia című hetilapban sorozatosan közölte Imrédy Béla, Kolosváry-Borcsa Mihály és Fiala Ferenc évekre visszamenő naplóját. Mondanunk sem kell, hogy a napló első és utolsó szavát a kisgazdapárti sajtókorifeus, Mátrai Sándor írta. De a sajtóbeszámolók a sok hazugság közepette elfelejtették megírni, hogy a repülőgépet leszállása után szovjetorosz katonák vették körül, ami azt bizonyítja, hogy Himler Mártonék - minden tagadásuk ellenére is - tulajdonképpen nem a magyar, hanem a kommunista orosz hatóságoknak szolgáltatták ki áldozataikat. De azt sem írta meg, hogy a magyarországi társadalom melyik részéből rekrutálódott az a tömeg, amely a repülőtéren a háborús bűnösök megérkezését várta. A rövid ideig tartó átadás mindössze annyiból állott, hogy felvették a foglyok személyazonosságát, Granville-Grosz hadnagy lecsatolta az amerikai bilincseket a kezekről, hogy helyet adjon Péter Gábor bilincseinek. Ezután lefüggönyözött öreg autóbuszokon az Andrássy-út 60. alá szállították őket. A főrendező Himler Márton barátja a sztálinista Péter Gábor volt, aki az Andrássy-út 60. sz. ház kapubejárata alatt még külön üdvözölte az épület új vendégeit. Rövid szemle után mindenkit levezettek a börtönné átalakított pincébe, ahol a falakról még csurgott a víz és mint később az egyik micisapkás, géppisztolyos őr mondotta, olyan egészségtelen volt a levegő, hogy még a tetvek és a poloskák is elpusztultak. Szálasi Ferencet közvetlenül a feljáró melletti ablaktalan, alig két négyzetméter nagyságú falnyílásba tették és ajtaja előtt állandó őrséget tartottak. Nyilván azért került oda a feljáró mellé, mert a hideg őszi időben minden éjjel egy szál ingben felvezették az udvarra és ott reggelig sétáltatták külön meghívott közönség előtt. A pincében a gyönge villanykörtével megvilágított folyosón a pesti külvárosok legaljából toborzott suhancok látták el az őrség szerepét. Mélyen az arcukba húzott sapkával, szovjet katonazubbonyban, bilgeri-csizmával a lábukon olyan látványt nyújtottak, aminőt addig csak az orosz forradalom napjaiban készült fényképeken láthattunk. Szálasi zárkájánál valamivel jobb hely jutott Bárdossynak, Imrédynek és a többieknek, mert az ő ablakuk előtt legalább udvarra nyíló légakna volt. Minden takaró és szalmazsák nélküli fapriccseken helyezték el őket, de aludni nem lehetett, mert az őrök megállapításával szemben ezrével nyüzsögtek a poloskák és a tetvek. A siralmas helyiségekhez hasonló volt az élelmezés is. Naponta egyszer adtak enni, darab kukorica-kenyeret s egy rossz bádog konzervdobozban valami ismeretlen anyagból készült meleg löttyöt. Mosdásról vagy egyéb tisztálkodásról szó sem lehetett. Mindezekkel szemben viszont óriási vendégjárás volt. A nap minden szakában, sőt még éjjel is félelmet gerjesztő alakokból álló csoportok érkeztek. Minden zárkába bementek, gúnyos hangon kérdezték, hogy kinek van panasza. De senki sem panaszkodott, mert mindenki tudta, hogy úgyis hiábavaló volna. Azután sorra érkeztek a fényképészek, magyar és külföldi filmvállalatok operatőrjei, akik nem elégedtek meg a helyzetnek megfelelő felvételekkel, hanem külön pózokba állították a foglyokat, a gyengébb akaratúakat letérdepeltették és azután kellő szöveggel vitték a közönség elé a felvételeket. Ugyanúgy működtek, mint ahogyan Granville hadnagy a salzburgi lágerban. A szenzációkra éhes sajtó persze jól fizette ezeket a felvételeket s minden fényképész túl akart tenni a másikon a "szenzációs" felvételek dolgában. Ugyanakkor megkezdődtek a nyomozó kihallgatások is. Volt MUSz-osokból állott az új nyomozógárda és annak megfelelő volt a hang is. De a régen letartóztatottak irigyelték az újakat, mert azokat a kiadatási megállapodás értelmében nem bántalmazhatták. De mivel a börtönök falai is beszélnek, így hamarosan mindenki megtudta, hogy nem sokkal a felszabadulás után ebben a pincében gyűjtötték össze a Pesten maradt politikusokat, jobboldaliakat - mindenkit, egészen a legkisebb pártfunkcionáriusig. Egy-két beszédesebb és kíváncsi őr a tilalom ellenére is elmondotta, hogy "maguknak szerencséjük van, mert a kiadatási szerződés értelmében, magukat nem lehet móresra tanítani, mint azokat, akik maguk előtt voltak itt." Azután az éjszakai órák unalmában egy-két géppisztolyos fiatal suhanc részletesen is elmondotta, hogy melyik zárkában hány embert vertek agyon a rendőrségi vallatások során. Minden hajnalban külön teherautókon hordták a hullákat a temető szerepét betöltő Dunába. Egy közlékeny Ávós ifjú felismerte a színész Kiss Ferencet és közölte vele, hogy "magának szerencséje volt, művész úr, mert maga rám volt kiosztva." Kiss Ferenc csodálkozva nézett a fiúra, mert nem értette a dolgot. De az megmagyarázta. Nem sokkal az oroszok bejövetele után, a már előzőleg beszervezett és mindenre elszánt ifjú kommunistákat behívták a pártházba, ahol bizalmas névsort adtak át nekik és géppisztolyt akasztottak a nyakukba. Feladatuk abból állott, hogy el kellett menniük a megadott címre és géppisztolysorozattal végezniük kellett az illetővel. Száz és száz embert tettek el ily módon láb alól az ostrom utáni zűrzavarban. S Rákosi Mátyás, a magyar nemzet igazi tönkretevője ezt nevezte vértelen forradalomnak. Azután megtudták azt is, hogy az újonnan alakult Kommunista Párt gyömrői csoportja egy Moszkvából hazatért régi kommunista utasítására egyetlen éjszaka kiirtotta az egész község intelligenciáját. Akiket megöltek, azok nem voltak sem miniszterek, sem főispánok, sem magas rangú tisztviselők - csak az alsó középosztály egyszerű dolgozói voltak.
Ezen az emlékezetes éjszakán likvidálták a gyömrői plébánost és két káplánját, a főjegyzőt és adójegyzőt, a postamestert, a telefonos kisasszonyt és mindenkit, aki a falusi intelligenciához tartozott. Igaz, hogy a bűnösök később bíróság elé kerültek, formailag el is ítélték őket, de pár hónap múlva valamennyiüket szabadlábra helyezték és a különböző állami intézményeknél - de különösen a rendőrségnél - nyertek elhelyezést. Ugyancsak kiderült az is, hogy a lágymányosi Csonka-gépgyár munkatermében körülbelül ötszáz öreg nyugdíjast, volt hivatalnokot és katonatisztet tereltek össze - és valamennyiüket "likvidálták". Éjjel géppisztollyal, ahogyan azt a kommunista forradalmi törvények előírják. Ezekről a gazságokról azonban sem az akkori pesti sajtó, sem Himler Mártonék nem írtak s még azok sem említették, akik tudtak az ügyekről. Hasonló módon intézték el a magyar középosztály egy részét nemcsak Gyömrőn és Budapesten, hanem az egész országban. Egy cigányszármazású Dadi István nevű szentesi kubikusból lett kommunista rendőrtiszt ebben az időben lőtte agyon négy társával egyetemben a szentesi kórházban fekvő, nagybeteg kisgazdapárti rendőrkapitányt. Dadit "politikai buzgalmában elkövetett gyilkosságért" tíz évi börtönre ítélték, de félév után kiengedték és Oroszországba vitték továbbképzésre, mint hithű kommunistát. Ez volt az az idő, amelyet nemcsak a kommunisták, hanem a velük kollaboráló polgári pártok vezetői is nagy F-el írott Felszabadulásnak neveztek.
A KIHALLGATÁSOK A Himler Márton által kiadott politikusokat valóban nem bántalmazták - mert úgyis tudták a sorsukat. Egy amerikai bizottság egy ízben valóban ellenőrizte a kihallgatások menetét és többektől megkérdezte, hogy bántalmazták-e őket. De a vidéken és a Budapest minden részén szétszórt nyomozó alosztályokhoz már nem jutott el ez az amerikai ellenőrző bizottság. Ez túl nagy feladat lett volna részükre, hiszen az egész ország egyetlen nyomozóintézetté változott a felszabadulás óta. A székesfehérvári származású, alig húszesztendős, fiatal Dominó Ferencet is háborús főbűnösként adták ki az amerikaiak és bizonyára nem zavarta egyetlen CIC- vagy OSS-közeg álmát sem, hogy ezt a fiatal "háborús főbűnöst' hazahozatala után három nappal agyonverték a székesfehérvári megyeház vérfoltos pincéjében. A fiúnak egyetlen bűne az volt, hogy 5 vezette a székesfehérvári Hungarista Mozgalom ifjúsági csoportját. Ugyancsak a megyeház pincéjében gyilkolták meg többek között a székesfehérvári közkórház igazgató-főorvosát, az európai hírű és politikával sohasem foglalkozó dr. Berzsenyi Zoltánt - a költő Berzsenyi Dániel egyik leszármazottját - csupán azért, mert ő volt a vezetője a Fejérmegyei Magyar Orvosok Nemzeti Szövetségének. Miskolcon Borbély Maczky Emil volt főispánt verték agyon több volt munkatársával egyetemben. Ilyen állapotok uralkodtak az egész országban mindenütt, ahol a Vörös Hadsereg szuronyainak hegyén érkezett meg a szabadság. Nem a magyar nép, nem a magyar népindulat követte el ezeket a gaztetteket, hanem az a kisebbségi csoport, amely esztendők óta készítette a listákat, jegyezte a neveket és a lenini doktrináknak megfelelően likvidálták azokat, akiket akadálynak tartottak a kommunisták célok elérése érdekében. Himler Márton azt írja könyvében, hogy a magyar háborús bűnösöket törvényesen megválasztott magyar kormánynak adták át. Már megírtuk, hogy mikor a kiadatások javarésze megtörtént, akkor még nem voltak választások. Mikor a Kisgazdapárt 57 százalékos többséggel győzött az 1945. évi novemberi választásokon, akkor már hat repülőszállítmány érkezett Budapestre, nem is szólva az autókonvojjal érkező foglyokról. De ezen túlmenően, ha látszólag koalíciós kormány vezette is az országot, a végrehajtó szervek teljesen a Kommunista Párt kezében voltak, amit az OSS magyar osztálya vezetőjének is tudnia kellett, hiszen az Andrássy-út 60-ban maga Himler Márton is meglátogatta a magyar Dzserdzsinszkyt, akivel együtt beszélte meg a további áldozatok kiadatását, akiket az amerikai megszálló hatóságok tudta nélkül juttattak Himler Mártonék Péter Gábor kezére. A CIC és az OSS csak névlegesen intézte a kiadatásokat a magyar kormánnyal, valójában a magyarországi Kommunista Párt vezetői voltak az igazi tárgyaló felek. A rendőrségi kihallgatások lezárása után a foglyokat a Markó-utcai fogházba szállították. A régi helyhez viszonyítva a Markó-utca valóságos szanatóriumnak tűnt fel, mert ott nem a pincébe, hanem az ügyészségi börtön celláiban helyezték el őket, eleinte egyesével, de ahogy növekedett a létszám, úgy szaporodtak a cellák lakói is. Decemberben egy négyszemélyes cellába már 15-20 embert préseltek össze, minden ágy vagy szalmazsák nélkül. Az ellátás itt sem volt jobb, csak a poloska volt több. Ezer és millió. Az eleinte szigorúan őrzött háborús főbűnösök összekeveredtek a régiekkel s ezek a régiek elmondották azokat az eseményeket, amelyek a felszabadulás után zajlottak le úgy az országban, mint a fővárosban egyaránt. Elmondották, hogy alig pár héttel Budapest eleste után a Muszosok nyomására nyilvános kivégzéseket rendeztek az Andrássy-úti Oktogonon. Major Ákos volt hadbíró százados vezette ezt a forradalmi színezetet nyújtó tárgyalást. Mert ha a nép nem is csinált forradalmat, a hatalomra jutott új koalíciós pártok mindenképpen forradalmat akartak játszani. A bírósági termek zöld posztóval letakart asztalait kivitték az Oktogon-térre és a lezárt kocsiúton tárgyalták le a pert. Ott hozták meg az ítéletet s a volt Muszosokból alakult ítéletvégrehajtó társaság az Andrássy-út ívlámpáira nem is kötéllel, hanem dróttal akasztotta fel a magyar honvédség volt őrmestereit, akik olykor talán túl szigorúan vagy túl katonásan bántak az alájuk beosztott munkaszolgálatosokkal. Ezekben a hetekben Magyarország megszűnt Európa szerves része lenni és nemcsak a főváros keresztény, de a zsidóság józanabb része is megrettenve figyelte az események meglódulását. A Király-utcában és a többi, főleg zsidók által lakott városnegyedekben összebilincselt embereket kísértek nyakukban táblával, hogy "Németbarát voltam" - "Nyilas voltam" és hasonló feliratokkal. De nem sokáig tartottak ezek a mesterségesen végrehajtott és a tömegindulatokat felkorbácsoló "forradalmi képek", mert a keresztény lakosság semmiféle tüntetést nem rendezett ellenük, sőt a legnagyobb megbotránkozással nézték az ilyen jeleneteket. S az igazság kedvéért meg kell írnunk azt is, hogy még a zsidó városnegyedekben sem aratott sikert ez a Magyarországon és Európában teljesen ismeretlen színjáték. A polgáriasodott pesti zsidóság vezetői jártak közbe a hatóságoknál az ilyen felvonulások megszüntetése végett.
A magyar városok, de különösen Budapest a rettegés óráit élte. A bibliai bosszú olyan tort ült, mint talán soha a világon. Ilyen légkörben folytatódtak a Markó-utcai épületben az ügyészi kihallgatások, amelyeknek semmi közük nem volt sem a törvényhez, sem a joghoz. Körúti zugügyvédek és semmi jogi tudással nem rendelkező alakok kaptak ügyészi megbízást és az általuk szerkesztett vádirat inkább rémregényhez, mint jogi munkához hasonlított. Az ügyészi kihallgatások után rövid úton megkezdték a bírósági tárgyalásokat. Először a volt magyar miniszterelnök és külügyminiszter Bárdossy László ügyét tárgyaltak. A perek vitele szintén hozzátartozott a műforradalmi hangulat szításához. A tárgyalások során a főváros söpredékéből alakult közönség beleszólt az ügyvitelbe, azonnali kivégzést követelt, megfélemlítette a védőket és még a kevés jogi tudással és belátással rendelkező jóindulatú népbírákat is. Hullottak a halálos ítéletek és politikai síkon 1946 január 17-én Bárdossy László kivégzése nyitotta meg a sort.
A BÁRDOSSY-PER A múlt ködéből felénk ragyognak a mártírok fényes arcai. Nem úgy, ahogy a bolsevista gyűlölet piktorai lefestik őket, hanem amint egy nemzet látta valamennyiüket. Szálasi Ferenc mellett ott világít Bárdossy László ősz hajának ezüst glóriája. Bármilyen különösen hangzik is ma: 1939 előtt a legtöbb magyar nem ismerte a nevét. Soha sem ágált a politikai arénákban, nem tolongott a politikai pártokban. Törékeny, finom alakja sokkal inkább ismert volt a külügyminisztérium hűvös exkluzivitásában, Londonban vagy a világdiplomácia zöldpárnás ajtajai mögött, a turnu-severini tárgyalások zöld asztalánál. Szóval ott, ahol ésszel, tapintattal, műveltséggel kellett szolgálni a magyarság ügyét. Akárhogy liheg is ma a gyűlölet, az a trianoni nemzedék, amelyet "gonosztevő típusnak" könyvel el az amerikai OSS magyar osztályának vezetője, a magyar történelem egyik legszínvonalasabb generációja volt. A Prohászka Ottokárok, gróf Teleki Pálok, Imrédy Bélák, Darányi Kálmánok, Gömbös Gyulák, Milotay Istvánok, Németh Lászlók, Bartókok nagy nemzedéke, amely megteremtette a virtuális Magyarországot. Diplomáciai vonalon csak a végső pillanatban érkezett be ennek élére Bárdossy László.
Tulajdonképpeni politikai hivatását nem is a t. Házban mondotta el, hanem abban a végrendeletszerű könyvében, amelyet már lemondása után írt "A magyar politika története Mohács után" cím alatt.
A szélesebb nyilvánosság akkor ismerkedik meg a nevével, mikor az erdélyi kérdés élre állítja a világpolitikai helyzetet. Ahogy - mint bukaresti követ - a turnu-severini tárgyalásokat vezeti a magyar kormány megbízásából, az a magyar fölény, a nemzeti igazság békés képviseletének olyan diplomáciai magasiskolája, melynek láttán román ellenfelei is tisztelettel és megbecsüléssel tekintenek reá. Midőn Csáky István külügyminiszter hirtelen meghal, szinte nem is lehet más a külügyminiszter mint Bárdossy László. És amikor gróf Teleki Pál öngyilkos lesz, el sem képzelhető, hogy más legyen az utóda, mint ismét csak Bárdossy.
Azonban, amit átvesz, mégsem ilyen rózsás örökség. Teleki Pál aláírta a háromhatalmi egyezményt, amelyet Ribbentrop majd úgy fog magyarázni, ahogy neki tetszik. Csáky István megkötötte az "örök barátsági szerződést" Jugoszláviával, amelyet a Simovics-puccsal nem a magyarság, hanem Jugoszlávia rúgott fel.
Midőn Bárdossy László 1941 április elején Magyarország miniszterelnöke lesz, nincs egyetlen magyar sem, aki ne helyeselné a revíziós politika békés vagy akár fegyveres megvalósítását. Csak egy ötszázezer főnyi nem magyar kisebbség gyűlölete suttogja még mindig, hogy nem szabad Hitlerrel együtt menetelnünk. Chorin Ferenc és a budapesti nagy iparbárók azonban ekkor könyörögnek a kormányzónál, hogy ne álljon ellent Hitler követeléseinek, mert ha a németek megszállják Magyarországot, akkor a magyarországi zsidóságot deportálják. Ugyanekkor azonban erről az oldalról már elhatározták a magyar háború szabotálását is.
Macartney professzor azt írja Bárdossyról, hogy a magyar politika legjobb embere volt Londonban, aki a legtöbb szimpátiát szerezte Magyarországnak. Most mégis úgy érkezik a magyar politikába, mint németbarát. Pedig Bárdossy csak magyar realista és hű magyar. Amidőn a nyugati hatalmak a müncheni egyezményben még csak meg sem említik a felvidéki magyar igényeket, amidőn Anglia, Franciaország szeretett gyermekei, a kisantant hatalmak versenyt rohannak Hitler kegyeiért, akkor Bárdossy egyszeriben a magyar nép lelkiségének kifejezőjévé válik. A népek országútjára dobott Magyarországnak nincs más választása, mint azokkal haladni, akik le akarják rombolni a versaillesi rendszert. S ha pedig ezt így parancsolja a végzet, akkor tennünk kell ezt teljes lélekkel, egész erőnkkel és teljes akaratunkkal.
Amikor a határokon már a szovjet rém vörös kannai nyúlnak Magyarország felé, akkor írja talán e sorokat:
Szálasi Ferenc, Vajna Gábor, Beregffy Károly és Gera József holttestei a bitófán. Hasonló képek készültek mindenütt, ahol a bolsevizmus jutott hatalomra, - és hasonló képek készülhetnek bárhol Európában és szerte a világon, ha Himler Mártonok segítségével a Péter Gáborok jutnak uralomra.
A budapesti Kerepesi-temetőben 1941 június 22-én avatják Gömbös Gyula síremlékét. Mikor felhangzik a Himnusz s a kormányzó képviseletében megérkezik; Bárdossy László miniszterelnök, egy pillanatra félre szólítja a sajtófőnököt:
De lássuk csak: mit mond erről maga Bárdossy László a népbíróság előtt.
A magyar kormány mégsem adta fel a reményt, hogy egyelőre ne kelljen túlmennie a diplomáciai kapcsolatok feladásán. Meg is maradhatott volna ideig-óráig ezen az álláspontján, ha a budapest- kőrősmezői vasútvonalat, majd ezt követőleg Kassa városát szovjet felségjelet viselő repülők nem bombázzák. Az első bombázás Rahó és Tiszaborkút között június 25-én, éppen azon a napon történt, ; mikor három nap késedelemmel megérkezett a moszkvai magyar követ még június 22-én feladott távirata: a szovjet külügyi népbiztos az ,események gyors ütemére tekintettel' arra kér választ, Magyarország semleges kíván-e maradni vagy sem? Erre válaszolni, technikai nehézségektől eltekintve már csak azért sem lehetett, mert a szovjet követ Pesten erre három nappal azelőtt már megkapta a választ. Magyarország a diplomáciai viszony megszakításával már legfeljebb úgynevezett ,nem hadviselő fél' lehetett. Semleges, ki mindkét hadviselő felet egyformán kezeli, már nem. A Szovjet erről június 22-én már a rádióból is értesülhetett. Nekünk tehát választ már nem kellett adnunk.
A távirat érkezése napján bekövetkezett bombázás beleillett az események rendjébe. A bombázás azt jelentette, Moszkvában elintézettnek vették Magyarország háborús csatlakozását és a szovjet légierő ennek megfelelően lépett fel. Ha a magyar kormány még mindig azt remélte, továbbra is időt nyerhet, ezt a reménykedést Kassa június 26-án bekövetkezett bombázása végleg meghiúsította.
A második világháború történelmének legtisztább magyar korszaka az a másfél év, amely alatt Bárdossy László áll a magyar kormány élén. Nincs kétség, nincs félreértés. Egyenes, tiszta jellem, aki majdnem szokatlan a politika piszkos áradatában, vezeti most a népét abba az irányba, amelyet Isten és a sors parancsolt.
Maga Sulyok Dezső, Imrédy Béla népügyésze, az úgynevezett ellenálló írja a szovjet hadüzenettel kapcsolatban:
Itt idegesen simítja le a halántékára fekvő, ezüstös hajfürtjeit. Amit ezután mond, kihagyások nélkül írom ide egykori feljegyzéseimből:
BÁRDOSSY KIVÉGZÉSE
Bárdossy Lászlóról nem kell legendát írni. A magyar mártírológiát ő írta a saját életével.
De hogyan hal meg egy magyar miniszterelnök? "A kivégzőosztag késve érkezett - írja ,Ítél a történelem' című riportsorozatában Oláh György, aki Bárdossy Lászlóné által külföldre mentett jegyzőkönyvek és személyes feljegyzések alapján állította össze a Bárdossy-per drámai történetét - nem katonákból állott, mint előre mondották, hanem egy fegyelmezetlenül csörtető, zajos fogházőrcsoport vonult fel. A késedelem nem tűnt fel nekik, de a város már aznap megtudta az okát. A kormány katonaságot rendelt ki az egyik laktanyából a kivégzésre. A kirendelt katonai osztag parancsnoka, egy fiatal hadnagy, csak hajnalban tudta meg, hova szól a parancs. - Erre nem vállalkozom - jelentette ki.
A Markó-utcai fogház udvarán lejátszódott kivégzésekről sokat írtak már. Tudunk emberi bestiákról, körúti divatdámákról, kik heteken át minden alkalommal kiharcolták maguknak a belépőt és a rongyokban fázó főváros telén remek prémbundákkal, ékszeresen tolakodtak az első sorba, hogy vért láthassanak s vérző holttesteket.
Az ítélet felolvasása után megkérdezték, kívánja-e, hogy a szemét bekössék. Intett, hogy nem. Nem köttette hátra kezét, nem is kulcsolta össze görcsösen. Ajakrándulás nélkül állott, a pátertől elbúcsúzva, a kivégző szakasz elé. Mikor azok a fegyvert felemelték, a nézőközönségből megszólalt egy hisztérikus hang:
És Bárdossy haláláról fennmaradt még egy hiteles dokumentum. Vitéz Endre Lászlónak a családjához írott naplószerű levele,
Bárdossy tragédiája fölött azután megszólal végül a volt népügyész, dr. Sulyok Dezső is, aki Magyar tragédia című filoszemita beállítottságú könyvében ezeket írja a Bárdossy-perről:
A HALÁL ELŐSZOBÁI Bárdossy kivégzése mélyen megrendítette az egész országot s a szovjetorosz szuronyokra támaszkodó koalíciós kormány talán ekkor érezte először, hogy milyen óriási szakadék tátong az erőszakra felépült új rendszer és a magyar népmilliók között. A tiltakozást, a letartóztatottak iránti szimpátiának demonstrálását megtilthatták, de a szánalmat, a szemekben és szívekben ülő könnyet és bánatot azonban még Péter Gábor pribékjei sem tudták megtiltani. Tehát fokozódott a terror. Az újságok újabb hazugságokkal léptek a közönség elé és újabb rendszabályokat hoztak a zsúfolt börtönökbe. Az ostor mindig a hálóba került embereken csattant s a magyar nép szimpátia megnyilatkozásának hátrányait is azok érezték, akik a börtön falain belül voltak. Bárdossy László kivégzése után megkettőzték az őröket és megszigorították a börtönrendet. Elcsapták a kommunisták által odavezényelt Alföldi nevű börtönparancsnokot, aki kommunista és zsidó volta ellenére is emberségesen bánt a foglyokkal. A szigorítási munkára egy régi fogháztisztviselőt, Várnagy börtönfőhadnagyot jelölték ki, aki hogy állását mentse, mindenképpen iparkodott eleget tenni megbízói embertelen kívánságainak. Átcsoportosította a foglyokat és minden második zárka elé a Kommunista Párt által kiküldött felügyelőt helyezett el. Szigorú ellenőrzés alá vette a régi fegyőröket, akik erősen szimpatizáltak a régi nagy nevek viselőivel. Közvetlenül az ügyészségi átjáró melletti tízes zárkában helyezték el Imrédy Bélát, Hellebronth Vilmost és Fiala Ferencet. A kilencesbe Szakváry Emilt, Kolosváry-Borcsa Mihályt és Jaross Andort. Az első emeleti folyosó egyik sarokzárkájában várták a bosszú beteljesedését Hubay Kálmán, Reményi-Schneller Lajos, Szász Lajos és Szombathelyi Ferenc. A valamikor négyszemélyes közös zárkába zsúfolták össze Antal Istvánt, Rácz Jenőt, Ruszkay Jenőt, Tárczay Felicides Románt, Baky Lászlót, Endre Lászlót, Rajniss Ferencet és még kilenc társukat. Az egykor raktárhelyiségnek szolgáló és csak parányi ablakkal ellátott hatos cellában kellett utolsó napjaikat tölteniük - a puszta földön - Gaál Csabá-nak, dr. Gera Józsefnek, Kassay Ferencnek, báró Kemény Gábornak, Endre Lászlónak, Omelka Ferencnek, Pálffy Fidél grófnak, Vajna Gábornak, majd később az oroszok által felmentett és Budapestre hazaszállított Hindy Ivánnak, Budapest védőjének is. A Markó-utcai fogház előtt a foglyok hozzátartozói várták a ritka beszélőket vagy próbálták bejuttatni az utolsó garasaikból vásárolt élelmiszercsomagokat, amelyek javarészét, illetve legjobb részét, az ellenőrzés során az újdonsült őrök kivétel nélkül ellopták. A Kommunista Párt mindenen rajta tartotta a szemét, mindent ellenőrzött és központi utasításra több ízben előfordult, hogy a bejárat előtt sorban álló asszonyok csoportját kommunista suhancok támadták meg. Kiverték a kezükből a csomagokat, összetaposták azok tartalmát és a legmocskosabb szavakkal illették a szerencsétleneket. Sajnos nemcsak a kommunista, hanem a szociáldemokrata és kisgazdapárti lapok is úgy írták meg ezeket a szégyenletes dolgokat, mintha azok a sorban álló és hozzátartozóik szenvedését enyhíteni akaró asszonyok viselkedése miatt történt volna. Ennek az lett a következménye, hogy Ries István igazságügyminiszter "átmenetileg" betiltotta a beszélőket és az élelmiszercsomagok beküldését. Ezekben a súlyos napokban a még szolgálatban lévő régi fegyőrök segítettek a foglyokon. Többen voltak, akik felkeresték a hozzátartozókat és állásuk és szabadságuk kockáztatásával élelmiszert és üzenetet hoztak kívülről. Ők jól látták, hogy milyen irányba fordult a magyar igazságszolgáltatás kereke és nagy részük mindent elkövetett, hogy könnyítsen a foglyok szenvedésein. De az örökké szimatoló és fontoskodó újdonsült fegyőrök, egymás után jelentették fel a régieket, akiket lassan leváltottak.
A háborús főbűnösökkel zsúfolt cellasor túlsó oldalán volt a törvényszéki folyosó, amelynek betört ablakai mögött reggeltől estig ott ácsorgott az ebben az időben oly hírhedt dicsőséget szerzett és Klár Zoltán utasítására dolgozó társaság, amelynek tagjai zsebükből előhúzott kötelekkel integettek a szemben lévő zárkák lakóinak. Ez a gyülevész társaság már eleve tisztában volt a meghozandó ítéletekkel és tudta, hogy Bárdossy László kivégzése csak nyitánya volt a még ezután bekövetkező véres színjátéknak.
NA, JÖJJÖN IMRÉDY
A második nagy per - amelyet ugyancsak a Zeneakadémia nagytermében tartottak meg a budapesti gettó asszisztálása mellett, az Imrédy-per volt. A per folyamán felkereste őt ügyvédje és közölte vele, hogy a nemzet érdekében szükség volna új pénz bevezetésére, amely pótolná a mesterségesen tönkretett és elértéktelenedett pengőt. Az ügyvéd nem nevezte meg megbízóit, de a börtönigazgató jóváhagyásával papírt és írószerszámot adott Imrédynek, hogy munkáját elvégezhesse. A megbízás nyilván felsőbb utasításra történt, hiszen Imrédy pénzügyi kapacitása messze túlszárnyalta azokét, akik annak idején Magyarország pénzügyit intézték. Imrédy ehhez a munkához is a tőle megszokott alapossággal és lelkiismeretességgel fogott hozzá. Közben folyt a per és azután halálra ítélték. A halálos ítélet után ismét megjelent az ügyvéd és közölte Imrédyvel, hogy minél előbb fejezze be munkáját, mert attól függ élete. Imrédy tovább dolgozott s hogy koncentrálni tudja gondolatait, arra kérte zárkatársait, hogy amíg elaborátumát elvégzi, addig lehetőleg ne beszélgessenek. Egymás után teltek meg a papírlapok Imrédy Béla apró, jellegzetes gyöngybetűivel és két hét alatt majdnem száz írott oldalon oldotta meg a reá bízott feladatot. Mikor elkészült - február 26-án - üzent ügyvédjének, aki szokatlan pontossággal jelent meg és átvette a munkát. Búcsúzóul még közölte Imrédy Bélával, hogy munkája döntő szerepet játszik majd a kegyelmezési aktusnál. Másnap - február 27-én - délután négy órakor kinyílt a zárkaajtó és a küszöbön ott állott Németh kommunista őrmester s mindössze ennyit mondott:
Imrédy eltávozott s negyedóra múlva visszatért. Az ügyészségen kihirdették előtte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök elutasította kegyelmi kérvényét és ezért másnap reggel kivégzik. A legnagyobb lelkinyugalommal összecsomagolta kevés holmiját, elbúcsúzott két zárkatársától, Hellebronth Vilmostól és Fiala Ferenctől és mindkettőjüktől bocsánatot kért, hogy a több hónapos együttlét során néha idegesen viselkedett.
Pénzügyi tervét ügyvédje egyenesen Rákosi Mátyáshoz vitte - mert ő volt a titokzatos megbízó - aki Vas-Weinberger Zoltánnal, a Kommunista Párt gazdasági szakértőjével és Gordon akkori pénzügyminiszterrel - aki később óriási összeggel Svájcba disszidált - gondosan áttanulmányozta, majd végrehajtás céljából kiadta a pénzügyi szakértőknek és 1946 augusztus elsején megjelent az új magyar pénzegység, a forint - mint Rákosi Mátyás alkotása.
IMRÉDY PERE ÉS KIVÉGZÉSE
Vitéz Ómoraviczai Imrédy Béla egész bizonyosan nem volt az a személy, akiért a fordulópontra érkezett 1938-as Magyarországon sokan rajongtak volna, midőn a politikai porondra lépett. "A nyílt nácizmust, - állapítja meg az OSS törpe Haynauja - csak oportunisták (egy p-vel) bolondok és a csőcselék vallották. Imrédy szalonképessé tette ezt az országban."
"Imrédy Béla figyelemreméltó képességekkel rendelkezett. Égő szelleme, sovány alakja és arca, kiugró orrával Savonarolára emlékeztetett. Nagy szellemi és intellektuális képességek fűtötték. Finom, éles felfogó képesség, nagy olvasottság, alapos tudás, zeneszeretet, művészetek iránti fogékonyság és rendkívül mély, feltétlenül őszinte vallásosság jellemezte. Megvesztegethetetlen volt, közömbös gazdasági és testi élvezetek iránt."
Imrédy Béla maga is ahhoz a trianoni nemzedékhez tartozott, amelyhez Teleki Pál, Gömbös Gyula, gróf Csáky István és olyan sok mások a mártírok közül. Imrédy Béla, a maga közgazdasági síkján tudta, hogy el fog érkezni az óra, amelyben meg kell harcolni a trianoni hatalmakkal. Később sokan szemére vetették neki, hogy ő felelős a deflációért, amelynek következményeit megszenvedte a magyar társadalom. Azonban a pénzpolitikai elgondolása mögött korántsem a "bankár" állt, hanem a magyar szociálpolitikus és pénzügyi szakember. Ő tudta, hogy egyszer eljő a nap, amidőn a Magyar Nemzeti Bank kínosan gyűjtött, őrzött tartalékait be kell vetni a halaszthatatlanná vált nagy szociális program megvalósítására vagy - elődje, a Darányi Kálmán által meghirdetett győri fegyverkezési program - megvalósítására. S Imrédy Béla, éppen mint pénzügyi szakember, látta azokat az óriási eltolódásokat, amelyeket a liberálkapitalizmus a magyar dolgozó nép kárára végrehajtott. Akármennyire is a hideg páncéltrezorok világában élt, ő tudta legjobban, hogy a gazdasági és nemzetgazdasági egyensúly ijesztő felbillenése egy népi kisebbség javára nem tűrhető és nem viselhető el, különösen azóta, hogy a keleti határokon Sztálin hirdeti a vörös progressziót és a nyugatiakon a német nemzeti szocializmus építi a maga sajátos világát. Nem volt többé fenntartható az akkori Európában például egy olyan intézmény, amelyet Magyarországon szeszkartellnek neveztek. A szőlő és gyümölcstermelő Magyarország egész jövedelmét 17 család élvezte. Minden pohár borral, amit elfogyasztott a munkában fáradt magyar, minden szem krumplival amelyet beszállítottak a szabolcsi szeszfőzőkbe, minden üveggel, amelyet külföldre exportáltak, ennek a tizenhét nem magyar családnak adózott Magyarország népe. És mindez történik úgy, hogy hiába a finánc ébersége, évente - mert ez derült ki később - száz millió pengőt sikkasztottak ki adóeltitkolások révén a magyar államkasszából a Fellnerek és a többiek, akik a szeszmonopólium urai voltak. Imrédy Béla látta, hogy egyedül ebből a sok tíz és tízmilliókból évente legalább két nagyszerűen felszerelt magyar páncélos hadosztályt lehetne hadvonalba állítani. Ezért államosította a szeszkartellt s ezért lett ő a második világháború egyik első számú "háborús bűnöse." Az a sötét és titokzatos hatalom, amely leigázta Magyarországot, érezte, hogy ez nem nácizmus, hanem ennél sokkal több: magyar szociálpolitika, amelyet boldogan valósítana meg Nyugat bármely országa. Az az uralkodó osztály pedig, amely a keleti származású iparbárók és a megvásárolt magyar arisztokrácia csodálatos szövevénye volt, érezte, hogy ez a pénzügyi zseni, a magyar Hjalmar Schacht, a maga savanarolai igénytelenségével ki fogja venni kezükből az acélkartellt, gabonakartellt és mindazt a sok-sok trösztöt és sok-sok kartellt, amelyet a felsőházi feudalisták és iparbárók szent szövetsége őrzött Magyarországon.
Ennek az Imrédynek buknia kell! - határozták el a terézvárosi kaszinókban, a Lipótváros eszpresszóiban és az arisztokrata urak szalonjaiban. Ez az ember ért hozzá, hogy nemzetét felszabadítsa az idegen pénzügyi jármok alól. Ennek az embernek pusztulnia kell!
Imrédy Béla 1938 november 2-án ott állt a Sándor-palota erkélyén, hogy őt ünnepelje Budapest népe, mint a Felvidék visszaszerzőjét. ő vezette az ifjúság fáklyásmenetét a Kormányzó elé. Az ő nevétől volt hangos a csehszlovák rabságból szabadult magyar falvak minden utcája, midőn a magyar királyi honvédség frissen felszerelt századai bevonultak a bécsi döntés által visszacsatolt területekre.
"A miniszterelnök (Imrédy Béla) - írja Imrédy népügyésze Sulyok Dezső 1938 november 8-án jelentette be a Háznak a felvidéki területek visszacsatolását... Csak ezután történt meg a Kormányzó ünnepélyes bevonulása Kassára, november 11-én, amelyre hivatalos volt a törvényhozás is. Az utat, oda-vissza külön vonaton tettük meg. Az egész utazás annak az összeesküvésnek megbeszélésével telt el, amit a kormánypárt tagjai Imrédy megbuktatására szőttek. A reakcióban fogant és húsz éven keresztül abban élt magyar ellenforradalmi vezérkar - Sztranyavszky Sándorral, a reakciós nagyúr egyik utolsó példányával az élen - szembe fordult Imrédyvel, aki akkor szerintük valamiféle proletárjellegű náci uralmat akart megvalósítani."
Imrédyt ugyan leszavazta a Ház, de gróf Teleki Pál tanácsára a kormányzó ismét őt dezignálta miniszterelnökké. Kerülő úton kellett hát "likvidálni" a magyar szocialista, keresztény gondolat nagy államférfiát. Mint már említettük a feloszlatott szeszkartell pénzén jószimatú újságírók, guruló német márkákkal ellátott lipótvárosi riporterek járták a hitleri Német Birodalmat. S a pénz, a dunai dollár, vagyis a magyar pengő jó volt a német Bürgermeistereknek, a náci anyakönyvi hivataloknak is, amelyek végül kiállítottak valami születési bizonyítvány félét, hogy Imrédy Béla egyik dédszülője zsidó származású volt.
Más helyen már közöltük, hogy Imrédy előtt felmutatott iratok egyáltalán nem voltak hitelesek. Ezeket a szeszkartell pénzén rossz illatú - sőt itt-ott kommunistagyanús újságírók - vásárolták korrupt náci polgármesterektől. Ha majd a történelem egyszer valóban ítélni tud, valószínűleg megállapítja, hogy Imrédy Bélának volt egy nagy tévedése. Talán nem az ő tévedése vagy hibája volt, hanem sokkal inkább a kormányzó befolyása, amelynek hatása alatt elrendelte, hogy köztisztviselők nem lehetnek politikai pártok tagjai. Ezzel a sokat emlegetett 3400 ME számú rendelettel tulajdonképpen az egész magyar intelligenciát és szellemi réteget kizárta a Hungarista Mozgalomból. Ennek a rendeletnek következményei semmi esetre sem voltak örvendetesek. Egyfelől a szélsőjobboldal azt mondotta, hogy Imrédy mindezt azért csinálta, mert ,,zsidó származású". Másfelől a szellemi elit kirekesztése azt jelentette, hogy ennek helyére szabadon özönlöttek be a mozgalomba olyanok is, akiket vagy a kommunisták építettek be oda vagy pedig akiknek jelenléte a Hungarista Mozgalom magas erkölcsi színvonala következtében egyáltalán nem látszott kívánatosnak.
Vitéz Imrédy Béla, a Felvidék visszacsatolásának magyar miniszterelnöke tehát megbukott. De Telekit, akit öngyilkossága miatt "ellenállónak" tartanak némelyek s akiről azt írja az amerikai OSS faji gyűlölettől égő ágense, hogy "gróf Teleky (y-al, noha a Teleki család soha nem használta az ,-y'-t) Magyarország akkori egyetlen tiszta államférfia" volt, sokkal inkább látta Magyarország egyik legsúlyosabb problémáját, mint a bestiális antiszemitának minősített Imrédy Béla.
Imrédy Bélára ezek után csak az a szerep vár, hogy mint egy kisebbségi párt parlamenti vezére motorja legyen a nemzeti, antibolsevista szabadságharcnak. Sokakkal együtt ő is látja azt a katasztrófapolitikát, amelybe majd a Kállay-kettős viszi belé az egész nemzetet. 1943-ban költségvetés tárgyalása során mondja el Imrédy nagy beszédét a Kállay-kormány politikájával szemben:
És aztán elkövetkezett 1944 március 19-ike. Pontosan az, amitől a magyar nemzeti jobboldal akarta megóvni az országot, mivel tudta, hogy Hitler nem fogja tűrni, mert nem is tűrheti a "destrukciónak ezt a csimborasszóját", amely a harcoló német és magyar hadseregek hátában uralkodik és amelyről fentebb Imrédy Béla beszélt.
Beszél azután Imrédy naplója az 1944 március 19-ike után történt kormányzói kihallgatásról is, amelyről mar megemlékeztünk.
,,A népügyészség vádolja Imrédy Bélát - hangzik a Sulyok Dezső által fogalmazott vádirat - hogy miniszterelnöksége idején, 1939 január 13-án csatlakozott az antikomintern paktumhoz."
S ha ez egyáltalán igaz, akkor a népbírósági jog fogalmazása alapján főbe kell lőni Mr. Eisenhowert, Mac Arthur generálist, McCarthy szenátort, az összes amerikai és angliai bolsevistaellenes politikusokat, katonákat, újságírókat, közéjük értve Walter Lippmant, Westbrock Peglert és magát Mr. Sulzbergert is, akikre ugyanígy mondhatja a Pravda, hogy - "jobboldaliak". : Különös és megrázó, hogy Imrédy Béla fölött saját népügyésze, dr. Sulyok Dezső mondja el a temetési beszédet ekként: "Kivégzése éppen úgy törvénytelen volt, mint Bárdossy Lászlóé, Szálasi-Szalosján Ferencé. Bárdossyt az 1848: III t. c. külön rendelkezései miatt nem lehetett volna csak parlamenti bíróság elé állítani. Szálasi egészen bizonyosan nem volt beszámítható - mentegetődzik a lelkiismeretfurdalástól gyötört népügyész - Imrédy ellen pedig nem volt halálra szóló törvényes vád." Imrédy Bélát azok juttatták a Himlerék hóhér kezére, akik legtöbbet köszönhettek neki. 1945 május 29-én írja a mártír Imrédy Béla özvegye: Aschau községből az összes férfiaknak be kellett menni Kirchbergbe irataikat bemutatni. Ezután Kirchberg egyik utcáján megállt egy jeep Béla mellett és egy amerikai mellett a kocsiban ülő báró Weiss Alfonz, akit a Mauthner csoportból Bécsben túszként tartottak az SS-ek, kérte Bélát, hogy szálljon be. Elvitték ebédelni. Aztán Bochkor és egy amerikai CIC-ember kihozták, hogy táskáját összecsomagolja, mondván, hogy egy hétre elviszik kihallgatni. Oly jóhiszeműek voltunk még akkor, hogy ezt félig-meddig hihetőnek tartottuk, bár én megkérdeztem az amerikait, hogy hol keressem, ha nem jön vissza. Azt mondta, hogy a CIC-nél. Aztán elmentek én soha többé nem láttam Bélát...
KÉP: dr. Kolosváry Borcsa Mihály, az Országos Magyar Sajtókamara elnöke, oly sok kivégzett, bebörtönzött hírlapíró élén a magyar újságíró rend mártírja. Kiszolgáltatták s golyó általi halálra ítélték.
A SZÁLASI PER ELŐZMÉNYEI A régi magyar politikai élet sűrűn hangoztatott kiszólása volt, hogy a magyar szónoknak született, individualista s talán a legpolitikusabb népe Európának. Ezt a kétségtelenül igaz megállapítást azonban csak addig hangoztatták a hatalom urai, amíg a nép behódolt a hatalom politikájának. De ha élni próbált állampolgári jogaival - amit egyébként évszázadokon át erősen akadályozott a nyílt választás - akkor azonnal megtörténtek az ellenintézkedések és a legkörmönfontabb huncutsággal terelték el a figyelmet a fontosabb politikai kérdésekről. A nyílt választást, - amely az egész világon Magyarországon tartott a legtovább - azonban már csak mesterséges injekciókkal lehetett életben tartani. De ezek az injekciók is hatástalannak bizonyultak és az Imrédy-kormány 1939-ben megvalósította az első általános titkos választásról szóló törvényt. A választások megtörténtek s azok legnagyobb eseménye a Hungarista Párt vezetése alatt egyesült szélsőjobboldali ellenzék óriási előretörése volt. Amíg a választásig mindössze három képviselője volt a mozgalomnak, a titkos választások után ez a szám egyszerre ötvennégyre emelkedett. A megrökönyödés és a meglepetés olyan óriási volt, ami újabb erélyes cselekedetre késztette a kormánypártot. Ha keressük ennek az eredménynek a hátterét, akkor látjuk, hogy a választások révén a széles magyar néprétegek új utakat kerestek. Érezték, hogy Európa óriási átalakuláson megy át és tudták, hogy a régi pártok nem képesek Magyarországon is végrehajtani azokat az új szociális követelményeket, amelyek nélkül nem lehet szó a megújhodó új Európához méltó új Magyarországról. Csalódtak a kormánypártban, a Kisgazda Pártban és nem utolsó sorban a Szociáldemokrata Pártban. Ezen pártok korruptsága és helyben topogása nem nyújtott garanciát a jövőre vonatkozólag. Mindenki érezte, hogy a nagy parlagon összegyűlt vadvizeket valahol le kell vezetni. A kommunizmust, illetve a marxizmust mint világnézetet és államformát a magyar nép elutasította magától, mint lelkiségétől teljesen idegen valamit. A vizek azonban tovább poshadtak és egy másik, a kommunizmussal ellentétes mozgalomnak kellett jönnie, hogy végrehajtsa az állóvizek lecsapolását. Ilyen történelmi váltó időben indult el Szálasi Ferenc Hungarista Mozgalma, amely a különböző Meskó Zoltán féle tehetségtelen önjelölt vezérek helyett 1938-ban Szálasi személyében kapta meg azt a vezetőt, aki minden régi politikai párttól, előítélettől és gazdasági érdekcsoporttól függetlenül vezette tovább a nép által megindított mozgalmat. A munkásság és a parasztság után szívós kitartással próbált behatolni az ország szellemi vezető rétegét jelentő középosztályba, mert tudta, hogy a középosztály az ország agya és képzett szellemi réteg nélkül nem lehet átütő sikert elérni. A feladat nem volt könnyű, hiszen konzervatív középosztályunk szegénysége ellenére is távol tartotta magát minden forradalmi tevékenységtől. Féltette állását és még nem érkezett el annak felismeréséhez, hogy tanultságánál és műveltségénél fogva ő jelenti az ország gerincét. 1938-ban Szálasi Ferenc mozgalmának - ha még nem is nyíltan - olyan nagyszámú szimpatizánsa volt, ami megdöbben-tette az uralkodó rétegeket. De az új szociális Magyarország utáni vágyakozás erősebb volt a hatalomnál, amely lassan elveszítette a talajt a lába alól és hibát hibára halmozott. Mikor a Horthy rendszer politikai vezetői eszmei síkon gyöngének bizonyultak, akkor rátértek az erőszak politikájára. Egymás után tiltották be a párt lapjait és a vidéken még a csendőrséget is felhasználták politikai céljaik érdekében. De ez mind csak olaj volt a tűzre. A mozgalom erősödött és 1938-ban az ügyészség vádat emelt Szálasi Ferenc ellen és az alsóbb fokú bíróságok után a Szálasi-ügy a legfelsőbb magyar bíróság a Kúria elé került, amelynek Töreky tanácsa három évi börtönbüntetésre ítélte Szálasi Ferencet. Kétségtelen, hogy ebben a politikai perben a Kúria felsőbb sugalmazást kapott és hogy annak engedelmeskedett, elkövette a rendszer legnagyobb baklövését. Szálasi Ferencből a rendszer mártírt csinált s a börtönbüntetése nemhogy csökkentette volna, de egyenesen többszörösére növelte követői számát. Az 1848-as szabadságharc bukása óta nem hoztak még Magyarországon ilyen súlyos ítéletet azért, mert valakinek más volt a politikai véleménye, mint az uralkodó rendszernek. Szálasi Ferencet az ítélet kihirdetése után a szegedi Csillagbörtönbe szállították és amíg ott volt, addig ez a szürke komor épület volt a jobboldali magyar politika nagy szimbóluma. Helyettese Hubay Kálmán - a XX. század legjobb magyar szónokainak egyike - mint országgyűlési képviselő a mentelmi jog védelme alatt zseniálisan kihasználta a rendszer bíróságának ezt a helytelen ítéletét. Az akarva, nem akarva engedélyezett gyűlések mindegyikén tízezres tömegek jelentek meg és az 1939 évi pünkösdi választások óriási eredményét nem utolsó sorban a Töreky tanács ítéletének köszönhette a mozgalom. De hiába kapta meg Szálasi Ferenc nevével induló párt az összes szavazatok majd negyven százalékát - a mozgalom-ellenes hadjárat nemcsak folytatódott, hanem fokozódott is. Egymás után fosztották meg mandátumaiktól a párt képviselőit és a rendelkezésükre álló sajtó révén olyan hadjáratot indítottak a párt vezető tagjai ellen, amihez hasonlót csak a tiszaeszlári pör idején láttunk. A hadjárat fő mozgatója Teleki Pál gróf volt, aki egyik beszédében azt állította, hogy a mozgalmat idegen pénzekkel tartják életben. Tartozunk az igazságnak, ha megírjuk, hogy az első magyar titkos választáson a Hungarista Mozgalom olyan szerényen indult, ahogyan egy másik párt sem. Igen sok kerületben csak azért nem tudott jelöltet állítani, mert még a jelöléshez szükséges összeget sem tudták letenni. Nem volt szüksége semmiféle pénzre vagy külföldi propagandára. Az eredmény azért következett be, mert ez a párt még nem szennyezte be magát a magyar parlamenti élet anyagi elkötelezettségeivel. Az ellentét a régi rendszer hívei és a Hungarista Mozgalom között mind jobban kimélyült. Az üldöztetések és megpróbáltatások elvadították a párt tagjait és valami különös, a magyar életben ritkán tapasztalt hősi mártirológia kezdett kitermelődni. A nagykanizsai és a kistarcsai internáló táborok megteltek a mozgalom embereivel és mint a kereszténység első évszázadaiban az emberek szinte egymással versengtek azért, hogy a bíróság elé kerüljenek és börtönbüntetéssel tegyenek hitet a mozgalom iránti hűségükről. A bukó rendszer - amelynek napjai a második világháború nélkül is meg voltak számlálva - hibát-hibára halmozott. Egyedüli ellenségének Szálasi Ferencet és mozgalmát tekintette és annak megsemmisítése végett szövetségre lépett úgy a Szociáldemokrata, mint a Kisgazda Párttal és nem utolsó sorban a magyarországi nagytőkével is. Az eredmény azonban negatív volt. Egy okos és bölcs rendszernek el kellett volna ismernie a Hungarista Mozgalom jelentőségét és ahelyett, hogy vogelfreit csináljon annak tagjaiból, lassan be kellett volna vezetnie a politikai életbe, hogy önmaguktól nyesődjenek le azok a vadhajtások, amelyek minden új párt törzsén jelentkeznek. A mozgalom már magjaiban magában hordta az eredményt, de 1944 október 16-ig még sok minden történt Magyarországon. Minden különösebb német követelés nélkül beléptünk a háborúba abban a hitben, hogy ezt a háborút Németország fogja megnyerni és akkor mint szövetségesek részesévé válunk a győzelem gyümölcsének. Horthy Miklós Európa első antibolsevista államfője mindezen kívül is kötelességének tartotta a bolsevizmus elleni háború megindítását. Azután alig két esztendő múlva, mikor komor fellegek kezdtek gyülekezni a távoli horizonton, akkor elindult útjára a Kállay-féle hintapolitika. A nagy tömegek előtt megtartott miniszterelnöki beszédek még hangoztatták a szövetségi hűséget, de a háttérben megkezdődött a háború szabotálása. A Don mellett még ott küzdött kétszázezer magyar katona, de idehaza a nagybirtokát és gyárait féltő vezető réteg a németek háta mögött felvette a kapcsolatot az ellenséges kormányokkal és már ekkor elhatározták a háborúból való kiugrást. Kállay Miklós Amerikában megjelent könyvében politikusnak egyáltalán nem minősíthető módon megírt visszaemlékezéseiben pontosan elmondja, hogy miként tárgyalt a szövetséges Németország háta mögött azok ellenfeleivel. Nem tagadja ezeket a tárgyalásokat Horthy Miklós sem, aki "Ein Leben für Ungarn" - nem tudjuk ki által írt könyvében - is részletesen ír az akkori magyar politika ezen kétlaki szerepéről. És ennél a pontnál kerül ismét előtérbe a magyar szélsőjobboldal, illetve a Hungarista Mozgalom, amely tudatosan érezte, hogy ez a háború már nem a magyar uralkodó osztály, nagybirtokosok és nagytőkések háborúja, hanem az egész magyarságé. Érezte és tudta, hogyha elvész ez a háború, akkor annak vesztese nemcsak Németország, nem is Magyarország, hanem az egész egyetemes Európa lesz. Minél jobban előrementünk a háborúba, annál jobban kiéleződtek ennek a háborúnak igazi okai és jövőbeli következményei. Az uralkodó osztály számára az volt a fontos, hogy megmentse a régi kereteket, hogy megmaradjon a feudális kapitalista Magyarország, de a tömegek nem a vagyonukat, hanem az egész országot féltették. Amíg - valami csodálatos elvakultságtól verve - a felső osztályok egy része lassan azt kezdte hirdetni, hogy az orosz bolsevizmus már elpolgáriasodott és a kapitalista államberendezkedés felé halad, addig a nincstelen nép, amelynek anyagi téren nem volt sok veszteni valója, valami csodálatosan helyes érzékkel látta ennek az állításnak a valótlanságát. A nép a bolsevizmustól félt és hogy mennyire indokolt volt ez a félelme, azt az 1945 után bekövetkezett események igazolták.
A sztálingrádi csatavesztés után mind hangosabbá váltak azok a méregkeverők, akik mind nyíltabban kezdték hirdetni, hogy Magyarország igazi ellenségei a Lajtán túl élnek és a német veszedelem ellen nemcsak az ördögökkel, de még a bolsevistákkal is szövetségre kell lépni. Hiába volt a magyar jobboldal minden tiltakozása, a Kállay-kormány nemcsak hogy elnézte, hanem egyenesen támogatta ezeket a társaságokat. Még javarészben tartott a háború, még milliós magyar és német seregek küzdöttek a frontokon, de idehaza ügyesen burkolt bomlasztó szellemű darabok mentek a színházakban, furcsa kétélű könyvek jelentek meg a könyvpiacokon és valóságos művészetté fejlődött a nemzet ellenálló képességének a meggyöngítése. És ennél a pontnál - a háború utolsó periódusában - mélyült ki a szakadék a nagybirtokait és nagyvállalatait féltő feudálkapitalizmus és az új szociális Magyarországot kívánó tömegek között. Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom, amely mögött az ország dolgozó társadalmának hatalmas többsége állott, most már a legmerevebben visszautasított minden próbálkozást, amelynek célja a bolsevista Oroszországgal való megegyezés volt.
MÉG A TEMETŐKET IS A Bárdossy és az Imrédy per tulajdonképpen csak bevezetője volt az igazi nagy pernek, amelynek legfőbb vádlottja Szálasi Ferenc volt. És az ő személyénél álljunk meg egy pillanatra, mert még sohasem röpködtek vádak és rágalmak valaki körül és sohasem voltak még magyar politikusnak olyan lelkes követői, mint Szálasi Ferencnek. Vajon mi volt a titka és lényege annak, hogy ez a volt vezérkari őrnagy, aki homo novus volt a magyar politikai életben, rövid pár esztendő alatt annyira új és mély barázdát vágott a magyar politikai élet ugarán ? Azt hisszük a felelet igen egyszerű. A sok csalódás után a magyar népen is uralkodóvá lett a hominem quaero - azaz embert keresek - elve, mert megcsömörlött a régi róka-politikusoktól és olyan valakit keresett, aki tiszta, becsületes és őszinte. A nép ösztöne Szálasi Ferencet választotta erre a bizalomra. Vagyontalanul, minden fillér nélkül hagyta ott a politika kedvéért katonai pályáját, miután Gömbös Gyulával nem tudott közös nevezőre jutni. Lassan, szívósan bedolgozta magát a magyar politikai élet dzsungeljébe, lemérte az ott ható erők nagyságát, kitapintotta az ország beteg pontjait és ami a legfontosabb, felismerte annak helyes diagnózisát is. De erős egyénisége ellenére is elmondhatjuk Madách Imre szavait, hogy nem ő vezette a vizet, hanem őt vitte az áradat. Ez a víz, a magyar népnek ez a hömpölygő áradata zászlót kívánt - zászlót, amely tiszta és szeplőtelen. Hogy Szálasi Ferenc mennyire becsületesen küzdött és milyen tisztán hagyta maga mögött politikai pályafutását, azt a népbírósági tárgyalásokon tanúsított viselkedése bizonyítja, ahol semmit sem vont vissza igéiből és akkor is Lutherként állott bírái előtt, mikor a tárgyalóteremben álló vádlottak fölött már ott lebegett a hóhér kötele. A vádlottak közül egy páran összecsuklottak s Péterként tagadták meg tanítójukat és régebbi elveiket. De Szálasi a népbírósági tanács púpos és degenerált luciferjei előtt még a védekezést is fölöslegesnek tartotta s a mai korban ritkán látható gerincességgel és egyszerűséggel úgy beszélt, mintha nem is mindenre elszánt gyülekezet előtt, hanem szabad szónoki fórumon állna. A tárgyalás során elmondott szavai visszfényei voltak régi énjének és teljesen fedték azokat. Ahogyan a múltban nem, ekkor sem törődött a reá szórt és a szemébe mondott rágalmakkal. Pedig mennyit rágalmazták és mennyi hazugságot terjesztettek róla. Mikor politikai működése elején sem anyagi sem erkölcsi vonatkozásban nem tudták kikezdeni, akkor Sulyok Dezső - az Imrédy-per politikai ügyésze - már 1938-ban papírokat tett le a Ház asztalára és azokkal iparkodott bizonyítani, hogy Szálasi Ferencben egyetlen csepp magyar vér sincs és így nincs joga a magyar politikai életben való szereplésre. A Teleki-féle politikának minden esetben ez volt az utolsó nagy ultima rációja azokkal szemben, akik kellemetlenek voltak a magyar feudalizmusnak és akikkel nem tudtak másként elbánni. Mikor Imrédy Béla miniszterelnök lett és a tőle megszokott következetességgel hajtotta végre a monopol nagytőke elleni programját, akkor Imrédyről is bizonyítani akarták, hogy az első magyar zsidótörvény megalkotója - maga is zsidó származású. A baloldali nagytőkével szoros kapcsolatban álló uralkodó osztályok hamar észrevették a Szálasi Ferenc személyében rejlő veszedelmet, pedig abban az időben még csak egy jelentéktelen kis pártocska - a Nemzet Akaratának Pártja - vezetője volt és szűkebb hívei főként munkásokból és parasztokból álltak. De észrevették ennek az embernek végtelen következetességét és egyedül a magyar népbe vetett hitét. Egész légiókat mozgósítottak családi, pénzügyi és magánügyei felderítése végett. De semmi kompromittálót nem találtak. Nekiestek tehát az ősök sírjainak, kiforgatták a régi temetőket, az erzsébetvárosi levéltárakat, hátha ott akad valami felhasználható adat. De ott sem találtak semmit. Tehát hamisítottak. A magyar parlamentben Sulyok Dezső felmutatta Szálasi Ferenc nagyapjának örmény nyelven írott keresztlevelét, mint nagy ütőkártyát. De később kiderült minden. Sulyok Dezső parlamenti "leleplezéséből" bírósági tárgyalás lett, mert Sulyok Dezső bíróság elé állította az összetartás akkori szerkesztőjét, aki több cikkben okirat hamisítással vádolta Sulyokot. A per felmentéssel végződött, amennyiben sikerült bebizonyítani Sulyok Dezső állításaival szemben a következőket:
A Szálasi ellen egyesült kormány- és baloldali pártok megbízottja leutazott Erzsébetvárosba a Szálasi család származási helyére és az ottani örmény egyház anyakönyvei között megtalálta Szálasi Ferenc nagyapjának - a szintén Szálasi Ferencnek - magyar nyelven írott születési anyakönyvi kivonatát. Beható megfontolások után azzal a kívánsággal fordult a jóhiszemű plébánoshoz, hogy fordítsa le a keresztlevelet örmény nyelvre, amelyre örökségi tárgyalásból kifolyólag van szükség. A plébános ezt meg is tette, s az anyakönyvi kivonatot lefordította örményre és azt átadta a baloldallal szövetségre lépett magyar reakció kiküldöttjének. Az örmény nyelv szokásaihoz tartozik, hogy a nevek végére "jan" szócskát függesztenek. Így lett a néhai Szálasi Ferencből Szalosjan Ferenc, aki 1848-ban, alig tizennyolc éves korában, jelentkezett az erdélyi Honvéd Toborzó Bizottmánynál, végigharcolta - és megsebesült - az egész szabadságharcot és a világosi fegyverletétel után egész ezredét besorozták az osztrák ármádiába és felhelyezték Bécsbe. Fiai azután valamennyien visszatértek Magyarországra és a család régi hagyományainak megfelelően katonák lettek. A tárgyaláson Sulyok Dezső elvesztette a pert, amelyről azonban sem a baloldali, sem a kormánypárti sajtó egyetlen sort sem írt. Ez volt az a magasabb és fejlettebb sajtótechnika, amelynek segítségével embereket lehetett megrágalmazni, családok becsületét sárba rántani anélkül, hogy ezért bármikor is felelniük kellett volna.
NÉMET KÉRDÉS - ZSIDÓ KÉRDÉS A tragédia bekövetkezését érző, de annak jelentőségét egyáltalán föl nem mérő Horthy rendszer a Szálasi kérdéssel szemben mindvégig a legmerevebb álláspontra helyezkedett. Tekintve, hogy Szálasi Hungarista Mozgalma az akkori Magyarország szociális és közéleti struktúrájának teljes megváltoztatását követelte, így semmiféle megértésre nem tarthatott számot az uralkodó osztályok részéről. Csak a nagytőke és a nagybirtok megmaradjon - ezért a célért fel lehetett áldozni, ha kellett az egész országot. Ellenfelei nem voltak válogatósak az eszközökben, különösen azután nem, hogy az 1939-es évi szabad választáson a Szálasi nevével induló Hungarista Mozgalom az addigi bárom képviselővel szemben ötvenegy mandátummal került be a parlamentbe. Jöttek tehát a rágalmak. A legsúlyosabb vádat Teleki Pál emelte a mozgalom ellen, mikor azt állította, hogy a pártot - itt Németországra célzott - idegen hatalmak pénzelik. Ez a vád Teleki Páltól egészen a népbíróságig ívelt. Pedig Szálasi Ferenc nem volt jobban németbarát, mint amit a reális politikai érzék megkövetelt tőle és minden józan gondolkozású magyar politikustól a két Andrássy Gyulától egészen Imrédy Béláig vagy Bárdossy Lászlóig. Szálasi németbarátsága sohasem degradálódott a vazallusok függőségéig. Uralma rövid idején számtalan olyan német kérést és követelést utasított vissza, amelyek ellentétben állottak felfogásával. De köztudomású volt az is - illetve ez mind kiderült a háború utáni irodalomból - hogy a hitleri Németország egyáltalán nem nézte jó szemmel a Hungarista Mozgalmat, mert annak kiteljesedésével a magyarság népi megerősödését vélte bekövetkezni. De ugyanezt mondhatjuk Szálasinak a zsidókérdésről vallott felfogásáról is, amelyre egyébként az angol Macartney professzor is rámutatott. Mikor a német SS magyarországi parancsnoka Winckelmann, a budapesti zsidóságnak Németországba való deportálását kívánta, akkor Szálasi ezt kereken megtagadta. Egy 1944 novemberében megtartott főszerkesztői értekezleten az egyik főszerkesztő által feltett kérdésre Szálasi Ferenc szó szerint a következőket mondotta: ,,Nem vagyok antiszemita, csak ellenfeleim állították ezt rólam. Aszemita vagyok, amint ezt már több ízben leszögeztem. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vagyunk és brutális erőszakkal nem lehet a zsidókérdést megoldani. Az egyetlen helyes megoldást a cionizmus képviseli. Önálló zsidó államot kell alakítani a világon szétszórt zsidóság összes tagjának a bevonásával, mert a népek tulajdonságai különbözőek és vannak fajták, amelyek egymás mellett élve örök súrlódást okoznak. Egyébként is ez a kérdés jelenleg nem aktuális, de a háború után mindenesetre meg kell oldanunk, mégpedig Európához méltó eszközökkel. Legutóbb illetékes német körök a Budapesten élő zsidók kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam azért, mert tudom milyen sors vár a mai körülmények között a deportáltakra. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti az ő háborújának - mi pedig a mienknek tekintjük - kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajnálatos atrocitások történtek. Én a magam részéről mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek és ezért nyomatékosan figyelmeztetem a jelenlevő főszerkesztőket, hogy a zsidókérdéssel a jövőben ne foglalkozzanak."
De Szálasi Ferencnek ezeket a megállapításait, még kevésbé a budapesti zsidóság érdekében történő intézkedéseit nem tartották számon sem a népbíróság tagjai, sem azok a zsidók, akik egyenesen az ő intézkedései következtében nem kerültek deportálásra.
A SZÁLASI PER 1940 február 5-én délelőtt tíz órakor a népbíróság Jankó Péter tanácsa megkezdte Szálasi Ferenc, Szőllősy Jenő, báró Kemény Gábor, dr. Csia Sándor, Beregffy Károly és dr. Gera József ügyének főtárgyalását. A vádat Frank László népügyész és dr. Nagy Vince a Magyar Köztársasági Párt vezetője képviselték. A tárgyalást a Bárdossy és az Imrédy per tárgyalásához hasonlóan, szintén a Zeneakadémia nagytermében tartották meg. A két előző per folyamán is zsúfoltak voltak a padsorok, de az úgynevezett "nagy per" kezdetén nemcsak a széksorok közötti folyosókon, hanem az ablakmélyedésekben, sőt még az épület előcsarnokában is szinte egymást taposták a cirkuszt kívánó kíváncsiak. Fényszórók és megafonok tucatjait állították fel és olyan rendőri készültséggel vették körül a Liszt Ferenc szobrával díszített épületet, hogy a környék hadiállapot képét mutatta. Jankó Péter tanácselnök, hogy kimutassa Rákosi Mátyásék iránti odaadását hat népbíró társával egyetemben mindjárt a tárgyalás elején olyan hangot ütött meg, ami vetekedik a Himler Márton állítólagos jegyzőkönyveiben használt hanggal. Az elnök először Szálasi Ferenc személyi adatait kérdezte. Szálasi elmondotta, hogy nos és 1897 január 6-án született Kassán. Magyar állampolgár, budapesti illetőségű, vallása római katolikus, hadiskolát végzett, a vezérkarnál őrnagy volt, vagyona nincs, apja neve - éppen úgy mint nagyapjáé - Szálasi Ferenc.
- Mi a foglalkozása? - kérdezte Jankó Péter.
Szálasi: Nagyon helyes! A tanácselnök úr nem szakembere ennek. A fenti idézetet a Magyar Népköztársaság által kiadott hivatalos jegyzőkönyvek alapján készült könyvből vettük. A per anyagát egyébként az akkori koalíciós kormány megbízásából dr. Ortutay Gyula a későbbi vallásoktatást eltörlő kisgazdapárti miniszter rendezte sajtó alá. Természetesen megjelenés előtt erősen átcenzúrázták a könyvet, de mégis sok minden benn maradt, hogy mindenki láthassa: hogyan és miként folytak le azok a politikai perek, amelyeket a Himler Márton által kiszolgáltatott úgynevezett magyar háborús főbűnösök ügyében tartottak. Úgy az elnök, mint a magyar társadalom gyanús rétegeiből toborzott népbírák olyan útszéli hangot ütöttek meg, ami már magában is szégyenteljes dolog volt a magát magyarnak nevező törvényhozásban. A perek folyamán minduntalan beleszóltak a közönség soraiból és az elnöknek nem volt bátorsága, hogy véget vessen a magyar tricoteusok működésének. Ha | a vádlottat nyilvánvaló hazugsággal vádolták és ha a vádlott védekezett vagy helyesen akarta megvilágítani a szóban forgó kérdést, akkor nemcsak az elnök, hanem a Klár Zoltánok által betanított közönség is meggátolta a védelem előadását. És mégis, minden politikai elfogultság és a bírói teremben uralkodó terror ellenére is a tárgyalás során gyakran úgy adódott a helyzet, hogy a vádlottból vádló lett s a bírói székben ülök és az akkori hatalom urai kerültek a magyar történelem vádlottak padjára.
Mikor a sokak által hitt német győzelemre terelődött a szó, akkor Szálasi tisztán, világosan megindokolta, hogy nemcsak Németország szövetségesei, hanem sokáig maga az angol miniszterelnök, Churchill is hitte, hogy ezt a háborút Németország fogja megnyerni. Szálasi azon érvelésére, hogy Németország birtokában voltak a nyerési lehetőségek, Jankó Péter tanácselnök az alábbi épületes meg jegyzést tette:
- Nekem az 1944 október 15-ét megelőző időkben az volt a felfogásom Németországról, hogy szövetségközi viszonylatban a gyakorlati életben nem tehet másként, mint ahogyan minden szövetséges cselekedne a saját érdekeinek védelme szempontjából, különösen akkor, amikor a nagyhatalom élet-halál kérdéséről van szó.
Arra a kérdésre, hogy miért tartott ki az utolsó pillanatig a német oldalon, Szálasi megállapította, hogy a magyar nemzet érdekeinek figyelembevétele miatt kellett így cselekednie, mert véleménye szerint csak Németország részvételével van rendszerezett európai közösség és csak ily módon tudja megépíteni Európa a maga új jövőjét. És végül: "Az én felfogásom szerint a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még nem győzött egyik fél sem. A nagy világkérdés, a problémák, amelyek a háborúban felmerültek még egyáltalán nincsenek megoldva." Szálasi fenti kijelentéseit gúnyos hahotával fogadta nemcsak Jankó Péter tanácselnök, hanem a terem közönsége is. Úgy gondolták, örökké tart a felszínre került siserehad uralma és azt hitték az 1945-os állapotok állandóak maradnak. De az azóta eltelt idő bebizonyította Szálasi Ferenc megállapítását, mert a világ nagy kérdései nemhogy lecsendesedtek volna, de sokkal bonyolultabbak lettek és szinte megoldhatatlanul merednek a nagy világhatalmak politikusai elé. A szovjetorosz veszély sokkal jobban fenyegeti nemcsak Európa, de a még szabad világ biztonságát, mint 1945-ben, mikor a legyőzött antibolsevista államok antibolsevista vezetőit éppen az európai békére és biztonságra való tekintettel kísérték az akasztófák alá, még hozzá e szabad demokráciák segítségével. A Szálasi tárgyalás legszomorúbb epizódjai közé tartoznak azok a tanúkihallgatások, amelyek során az úgynevezett régi Magyarország vezető emberei tettek vallomást. Ezekből a vallomásokból láthatjuk milyen óriási szakadék választotta el egymástól a két Magyarországot. Lakatos Géza, Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke tanúvallomása során nem tudta magát kivonni az akkori idők hatása alól és olyan gátlás nélküli vallomást tett, amely történelmi távlatból már kissé másképpen hangzik, mint abban az időben, amikor az összeomlás után még egyes vezérezredesek is összetévesztették a becstelenséget a becsülettel és a hűséget a hazaárulással. Lakatos vallomása során előadta, hogy úgy ő, mint a kormányzó, a magyar jobboldalt tartotta a nemzet igazi ellenségének. De ebben az időben dicsőség volt ilyeneket mondani, hogy jó pontot szerezzenek maguknak az orosz szuronyok árnyékában kinőtt új magyar hatalomnál.
Lakatos Géza többek között a következőket vallotta:
És most évtizednyi távolságban - forgatva a Szálasi per jegyzőkönyveit és Himler Márton rágalmazó könyvének lapjait - önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy kik voltak árulók és kik voltak hősök? Nevezhetjük-e hősöknek azokat, akik addig. Amíg a szerencse csillaga ragyogott a szövetségesek fegyverei fölött addig tele szájjal hangoztatták a magyar-német fegyverbarátságot és a bolsevista veszélyt, de amikor veszély fenyegette ezt a csillagot, akkor megtagadva nemcsak a magyar katonai erényt, hanem minden politikai és katonai erkölcsöt, hajlandók lettek volna hátba támadni a tegnapi szövetségest, a belpolitikában pedig hóhérkézre juttatni a magyar nacionalizmus vezetőit.
A majd egy hónapig tartó per tárgyalása után Szálasi Ferenc az utolsó szó jogán elmondott beszéde végén az alábbiakat mondotta:
A népbíróság Jankó tanácsa 1946 március 1-én pénteken 10 órakor hirdette ki ítéletét Szálasi Ferenc és társai bűnperében. Az ítélet szerint a magyar köztársaság nevében a Népbíróság valamennyi vádlottat bűnösnek mondotta ki a háborús bűncselekményekben, ezért Szálasi Ferencet, Vajna Gábort, Csia Sándort, Beregffy Károlyt, Kemény Gábort, Gera Józsefet és Szöllősy Jenőt jogerősen kötél általi halálra ítélte. |
